Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-10 / 7. szám
KŐVÁRY GYÖRGY Irodalmi magánemlékeim Karinthy Frigyes Hű, de nagy fába vágom a fejszémet! Karinthy t méltatni? A Dunába vizet hordani? Beállni a törpék beláthatatlan sorába, vállunkra emelendő Gullivert, az óriást. ..? Bécsben megjelent könyvem „Csupa alfabéta, csupa költő” című fejezetében, amelyben egy töredéket mutathattam csak meg a külföldi olvasónak a magyar irodalomtörténetből, a következőket bátorkodtam írni a mi „Nagy Frigyesünkről”: „Karinthynák hívják azt a hatalmas humoristát, akit a nyugati félteke még nem vett tudomásul. Elég szégyen, hiszen minden második »külföldre szakadt hazánkfia« Karinthy műveit igyekszik menedzselni. (Minden első Madáchcsal kereskedik.) Karinthy a magyarok számára egyenrangú Swifttel; nemcsak azért, mert több folytatást írt a Gulliverhez. Világirodalmi paródiái világirodalmi rangot érdemelnének régóta — ha fordíthatók volnának . . . Művei közkinccsé, jómondásai közmondásokká váltak. A közönség leginkább ezt jegyezte meg: Humorban nem ismerek tréfát! Kollégái inkább emezt: Előleg nélkül nincs irodalom!” E sorozatban azonban nem irodalmi eszszéket. hanem személyes emlékeket ígértem. Nos. lássuk hát. mi közöm nekem Karinthy Frigyeshez? Nem térek vissza túl messzire, csak éppen születésemig. Édesapám nem lehetett jelen az eseménynél a Bakáts téri klinikán, mert éppen filmezett. A „Mozibolond” című filmszkeccset forgatta. Lehet, hogy emiatt lettem én is egész életemre mozibolond? A filmszkeccs (a műfaj azóta kiment a divatból; filmrészletekből és élő színpadi betétekből állt) szerzője: Karinthy Frigyes volt. Három film készült így szoros baráti — művészi — együttműködéssel. E kapcsolat révén legkisebb koromtól kezdve közelről ismertem Karinthy Frigyest. Apám ez ideig kiadatlan emlékirataiban külön fejezetet szentelt az „Inóművész Titánnak”, (Kőváry Gyula fogási azása). Hadd idézzek néhány részletet belőle: „Karinthyl nevezhetném talán a legtöbb joggal a hozzám legközelebb álló, legmegértőbb, legjobb barátomnak, ha életünk különvonalú hajszája lehetővé tette volna, hogy állandóan egymás közelében lehessünk. Néha hónapokon keresztül sülve-főve minden nap találkoztunk, aztán évekig nem láttuk egymást. De ha a körülmények megint öszszehoztak bennünket, elválaszthatatlanul folytattuk ismét mindennapi találkozásainkat, mintha csak tegnap váltunk volna el. Órákat beszéltünk át, az Otthon Körben félnapokat kártyáztunk végig kettesben, és volt egy esztendő, amikor egymáshoz járt a két család . . . Megpróbálom gyenge toliammal lerajzolni, milyen volt Karinthy. Ragyogó zsenijével, mondhatnám szép leikével egyenes ellentétben állt külseje: groteszk arc, apró malacszemek, görbe, nyomott, de nagy orr, széles, vastag ajkak, melyek alól indokolatlanul, hirtelen előreugró álla mintha exhibicionista kéjelgéssel kérkedett volna avval, hogy »én zseni vagyok, megengedhetem magamnak, hogy csúnya legyek«/ Mindig azt a hatást keltette, hogy lényének megalkotásakor csak a szellemi tökéletességre törekedett, fizikai felépítését meg félbehagyta. Valóban befejezetlen szoborra hasonlított. Hangja a legkamaszosabb mutálásból a legdallamosabb baritonba váltott. Amikor viccelt, gyermekes fejhangú nevetése 13-14 éves diákéhoz hasonlított; lírai, filozófiai és tudományos fejtegetéseit viszont kellemes, férfias hangszín tette még élvezetesebbé. Sokoldalú ismereteivel, alapos tudásával mindenkit elbűvölt. Buddha eszméi és a spiritizmus felé is hajlott. Élmény volt beszélgetni vele, jobban mondva: hallgatni őt. Bölcseleti elmélkedéseiből egyszeresük főelemébe, a humorba csapott át. Az én megjegyzéseimet is vékony gimnazista hahotával jutalmazta. Ha az utcán találkoztunk, már messziről szélesen elvigyorogta magát és közel érve hozzám, hátbavágott. — Hogy vagy, Kövi? — kiáltotta, majd elszaladt és visszaszólt: — Te vagy a fogó! Állandóan unszolt, hogy írjunk közösen egy háromfelvonásos darabot, de mindannyiszor megrekedtünk a témaválogatásnál és sajnos soha nem került sor a kivitelezésre. ... A régi Bonbonniere Kabaréban találkoztunk először, amikor a nagy port felvert Nagy Endre-imitációmhoz gratulált. Később a Nagy Endre kabaréjában én játszottam legelső tréfájában, A szimbolikus ifjú-ban a címszerepet. Azután az Apolló Kabaréban Poligámia című humoreszkjében ragaszkodott az én szereplésemhez. Ugyanabban az időben írta egyenesen az én számomra első filmjét, az Egy krajcár története című tragikomikus remekművet, amelyet Kertész Mihály rendezett . . . Első feleségétől volt egy kisfia. Második felesége szintén hozott egy kisfiút a házasságukba. Azután született egy közös fiúk: Cini. Ha valaki megkérdezte, hány gyerekük van, ezt a klasszikus választ adta: — Nekem van kettő, a feleségemnek van kettő, összesen három! . . . Egyszer Siófokon közös előadóestet rendeztünk, egy Karinthy—Kőváry-míísort . . . Közismert vicceket meséltünk egymásnak és új vicceket gyártottunk. Egy poénomon Karinthy jajgatott és azt mondta, ez annyira franciás, hogy ezt magyar ember meg sem értené. Mert humorban még a magyar is messze áll a franciától. Legyintett: — Ugyan — Humor és Magyar ...?” Vallomással tartozom. írásom elején említett könyvemben van egy fejezet a magyar humorról, amelyben ugyanezzel a szójátékkal élek. Azt mondom, hogy ez a nép nem Hunor, hanem Humor és Magyar leszármazottja. Amikor ezt leírtam, még nem tudtam, kinek a szellemi termékét sajátítom ki. Változatlanul azzal a gondolattal foglalkozom, hogy a magyar kiadásnak ezt. a címet adom. Ilyen lángésztől kölcsönözni csak nem szégyen?! Saját személyes találkozásaim közül a legutolsó maradt kitörölhetetlenül az emlékezetemben. Családunknak a Dunakorzó Kávéház teraszán volt randevúja Karinthy Frigyessel. 1937-et írtunk és én 15 esztendősen első hosszúnadrágomban feszítettem. Anyám mindjárt fel is hívta erre a „világraszóló tényre” az éppen megérkező nagy író figyelmét, kvázi az én nevemben, a következő szavakkal: — Tessék csak nézni Frici bácsi, nekünk már hosszúnadrágunk van! Karinthy végignézett rajtam, fitymáló pillantással felmérte a lábszáramon feszülő díszt és ezt felelte: — Nekem is. Majd leült közénk és nyomban szórakoztatni kezdte az egész társaságot. A náci veszély volt a téma. — Hitler nem ember. .. mondta. — Én állatkertben tartanám, ketrecbe zárnám, etetése ekkor meg ekkor, bizonyos időpontokban pedig elővezetném a nagyérdemű közönségnek, hogy na most mutasd meg Adolf, hogyan tudsz bömbölni. . . Később megkérdezte, olvastuk-e már frissen megjelent könyvét. Apám bevallotta, hogy még nem. Erre vagy egyórás előadásban elmesélte nekünk Utazás a koponyám körül című regényét. Egyéni, eredeti módján ecsetelte a cselekményt, emelte ki a mondanivalót. Kevés dologra vagyok olyan büszke, minthogy első ízben Karinthy szavaival, mégpedig nem írott, hanem élőszavaival ismertem meg ezt a mesterművet. András fiam néhány évvel ezelőtt lefordította a könyvet németre. A kiadók elutasító indoklása szinte egyöntetűen az volt, hogy Friedrich Karinthy nem eléggé ismert a német nyelvterületen, márpedig életrajzi műnél az olvasónak ismernie kell a főhőst. Karinthynak Nyugaton eddig csak a Tanár úr kérem című kötete jelent meg. Üjabban pedig a svájci Manesse-kiadó adott ki Bitte Herr Professor címen Karinthy humoreszk és novellaválogatást. A fordító Andreas Oplatko kitűnő munkát végzett. Jómagam két ízben nyúltam Karinthy ouevre-jéhez. 1948-ban műsort állítottam ösz^ sze a magyar rádiónak „A kis ördög” címen. „Stand néni, Frédi és a márki”, meg hasonló harsogóan mulatságos írásait dramatizáltam benne, amelyekben egy belső hang komoly, sőt szomorú helyzetekben nevetésre ingerei bennünket. A címszereplő Kőváry Gyula volt. A 70-es években az osztrák rádióban futott egy sorozatom, amelyben magyar humoristákat mutattam be. Karinthy Frigyesnek azt á humoreszkjét ültettem át németre, amelyben a hős életének filmje még egyszer lepereg, de visszafelé. A bécsi Burgtheater dramaturgjával hónapokon, ha ugyan nem éveken keresztül beszélgettünk arról, hogy darabot kellene írni egy örök problémáról, amely számtalan írót foglalkoztat: az utókor, az örökkévalóság, az irodalmi rang választandó-e, avagy a könynyű babér? A példa hőse Karinthy Frigyes lett volna, aki ezzel a dilemmával küszködött egy életen át. A darabban idézni szándékoztuk a Karinthy-ópuszok színe-javát, de beépítettük volna Karinthy Ferenc „Szellemidézés” című életrajzi színművének egyik-másik jelenetét is. A fikció elképzelésem szerint nem állt meg Karinthy halálánál; azzal az ötlettel is játszadoztunk: mi lett volna, ha a mester tovább él, hogyan alakult volna pályája a megváltozott világkörülmények között? A nagyratörő álmodozásból nem lett semmi, a színdarab máig sem készült el. Ügy látszik, apám sorsára jutok én is — nem adatik meg nekem sem, hogy pályámat kapcsolatba hozzam Karinthy Frigyessel. 20
