Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 1. szám
SAJDIK FERENC KARIKATÚRÁI dók, és elég öreg is vagyok már ahhoz, hogy régi dolgokra emlékezzem. Hát itt van egy pár -— kezdetnek. Talán több is követi majd. * A régi Otthon Kör fénykora még az én időm előtti korszak. Sokat hallottam az Otthonról, a híres kártyacsatákról, a vitákról, visszavágásokról, kártyaveszteségekről és egyebekről, de sohasem jártam ott. A kártya sohasem érdekelt, és akkoriban még túl félénk voltam ahhoz, hogy csak mint néző — mint hőseim egyszerű csodáló ja — bemerészkedjem. A legtöbb Otthon-történetet Kellér Andortól, a remek újságírótól és még remekebb írótól hallottam, akit jobban érdekelt a kártya is, a lóverseny is, mint engem. Az újságírókon kívül, furcsa módon, az Otthont mindig papok is látogatták. Volt valami Pest környéki plébános — a nevét sajnos régen elfelejtettem —, aki rendszeresen kártyázott ott majdnem minden este, hajnalig. Egy alkalommal nagyon sokat vesztett, ami rettentő csapás volt egv szegény vidéki plébános számára. Üjra osztottak, és végre úgy látszott, fordul a kocka: a plébánosnak négy királya volt, amit büszkén kivágott az asztalra. Ez majdnem biztos diadalt jelentett, csak négy ász tudta legyőzni, de persze nagyon valószínűtlen volt, hogy ellenfele négy ászt kapjon. De kapott. Diadalmasan kivágta a négy ászt az asztalra. A plébános ereiben megfagyott a vér. Elsápadt, majd összeütötte a tenyerét és kiáltozni kezdett: „Ide figyeljetek! Mindenki hallgasson rám!” A kártyázok elcsöndesedtek erre a szokatlan zajra, és halgatták, mit akar mondani a plébános. Ezt mondta: „Ezek után emberi és papi becsületszavamra kijelentem, hogy soha életemben többé kártyát a kezembe nem veszek.” Mihelyt kimondta ezt, eszébe jutott: „Jóságos Ég, ezek után aztán igazán nem kártyázhatok soha többé. Hát ugyanolyan zengő és határozott hangon hozzátette: „Hacsak ...” Mindenki figyelt. „Hacsak nincsenek vendégeim; én magam nem vagyok házon kívül...” 'És a biztonság kedvéért még hozzátette: „ ... vagy egyéb kivételes alkalmakkor.” Másnap újra ott ült este és verte a blattot. A zseniális Krúdy Gyula is majdnem mindennapos — azaz minden éjszakás — látogatója volt az Otthonnak. Jobb író volt, mint kártyás, és majdnem minden éjjel az utolsó fillérét is elvesztette (már pedig sohasem volt nagyon sok fillére). Aztán próbált kölcsönkérni néhány pengőt itt-ott, de a többi kártyás ezt is hamar megunta, és Krúdy ott állt egyetlen fillér nélkül. Ekkor jött az utolsó kísérlet: mindenki tudta, hogy Krúdy a margitszigeti Kis Szállóban lakik, — a Sziget végén, ingyen, ötven fillért akart összetarhálni villamosra és ezt mindig meg is kapta. Elvégre nem tűrhették az emberek, hogy az akkor már nem fiatal úr fagyban, hóban, szélben gyalog menjen haza a Sziget mélyére. Krúdy megkapta az 50 fillért. Ezzel még egyszer szerencsét próbált: vannak csodák, amikor az ember 50 fillérrel visszanyeri minden eddigi veszteségét. Krúdy minden esetben elvesztette az 50 fillért. Ekkor szó nélkül távozott és gyalog hazabaktatott a Szigetre. * Az egyik otthonbeli történetnek maga Kellér Andor volt a hőse. Bandi kollégám volt Lázár Miklós lapjánál, a Reggel-nél, ami hétfői lap volt, és a szombat déli éretkezlet szent volt, erről nem lehetett elmaradni. Ott adtuk elő ötleteinket (ha voltak), ott kaptuk meg megbízatásainkat, ott hordott le minket Lázár gyakran és dicsért meg néha. Egy szerda este Kellér leült Gács Demeter újságíróval kaszinózni. Gács Demetert nem ismertem, sohasem hallottam róla sem azelőtt, sem azóta, de neve felejthetetlenül belevésődött emlékezetembe. Kellér Bandi és Gács Demeter megállás és szünet nélkül kaszinóztak vagy két és fél napon át. Pontosabban: csak egészen apró, mellőzhetetlen szünetekkel, mert egyebek között azért táplálkoznak is kellett, akármilyen sietve is. Kellér Bandi nyert, Gács Demeter vesztett. Végre Kellér szombaton délben az órájára nézett és rémülten látta, milyen késő van: el kell rohannia a Reggel-hez. Ezt bocsánatkérően közölte Gács Demeterrel, aki összeráncolta szemöldökét, arca hideg lett és merev. Elővette pénztárcáját, kifizette adósságát, majd óriási megvetéssel ezt mondta Kellérnek: „Fölugrálóssal pedig többé nem játszom.” * Hagyjuk most a kártya csatákat és hagyjuk el az Otthont. Persze a Fészeknek is megvannak a maga híres kártyatörténetei, soknak a halhatatlan Heltai Jenő a hőse, de ezekről keveset tudok. Áttérek hát egy színházi történetre. A két háború között a Nemzeti Színház közönségének kedvence és legnagyobb figurája Herczeg Ferenc volt, aki hallom megint népszerű lett Magyarországon. Herczeg jó barátja volt Rákosi Jenő, a kormánypárti Budapesti Hírlap főszerkesztője, vagy legalábbis legtekintélyesebb cikkírója, ma már megérdemelten elfelejtett figura, de akkoriban sajtó-hatalmasság (mellékesen Rákosi Viktor [Sipulusz] és Rákosi Szidi testvére). Herczegnek új darabját mutatták be a Nemzetiben, és a ángy alkalomra maga Rákosi ment el kritikát írni. Rákosinak nem tetszett a darab és rettentően levágta. Ez megdöbbenést, sőt szenzációt keltett Budapesten: mindenki tudott Herczeg és Rákosi közeli, szoros barátságáról és arról is, hogy a Budapesti Hírlap rendszerint tűzön-vízen át támogatta Herczeget, akármit is írt. Herczeget is megdöbbentette a kritika és másnap este elment a második előadásra, hogy megnézze: van-e mégis valami Rákosi kifogásaiban. De maga Rákosi is megdöbbent vakmerőségétől, és ő is elment még egyszer megnézni a darabot. A két férfi persze nem nagyon akart mutatkozni a közönség előtt, ezért az utolsó pillanatban érkezett meg a színházba. Már fölment a függöny, amikor mind a kettő besietet* az urak számára fönntartott mellékhelyiségbe és ott, váratlanul, egymás mellett állva találta magát. A helyzet feszült volt és kínos. Egy darabig mély csönd uralkodott, de végül is Rákosi úgy érezte, hogy mondania kell valamit: „Te Feri... Tudod, hogy mennyire becsüllek, és téged tartalak az ország legnagyobb írójának. Nincsen nálam nagyobb híved. De ez a darabod nem tetszett. Igazán nagyon sajnálom a dolgot.” Mire Herczeg: „Teljesen rendben van minden. Csak arra az egyre kérlek, hogy a jövőben a klozetbán sérts meg és a lapban kérj bocsánatot.” * És végül egy történet Molnár Ferencről. Egy szép, napsütéses, tavaszi napon egy fiatalemberrel a korzó felé tartott, amikor is talákoztak egy másik ifjúval, aki tisztelettudóan köszöntötte: „Kezét csókolom, Feri bácsi.” Molnár megállt, kedvesen elbeszélgetett az ifjúval, megkérdezte, hogy van a mamája, hogy mennek a tanulmányai és egyebeket. Amikor végre elváltak és Molnár meg a másik fiatalember továbbmentek, az megkérdezte Molnártól: „Ki volt ez?” „Halvány sejtelmem sincsen”, válaszolt Molnár. Az ifjú ezt nem értette. Egyszerűen nem ment a fejébe. Hitetlenkedő hangon megjegyezte: „Ez lehetetlen.” Molnár ránézett: „Miért volna lehetetlen? Én azt sem tudom, hogy te ki vagy.” 21
