Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 1. szám
Versenydalnokok Mindig izgalmas a felfutó művészpálya, s az 6 életükben a 80-as évek teljes egészében izgalmas évtized, visszatekintve 81-ig és előre 89-ig. Nyolcvanegyben mindketten megnyerték a nemzetközi Pavarotti-énekversenyt Philadelphiában. Tudni kell, hogy akkor rendezték meg először, ötszáz fiatal énekes „nevezett be” a Thaiföldtől Olaszországig, Dél- Amerikától a skandináv államokig. Tizenöten kerültek ki győztesen a modern „mesterdalnokok” közül, olyan zsűri előtt, amelynek tagjai voltak Marguerit Everit, a philadelphiai operaház igazgatója, Antonio Tonini, a milánói Scala vezető korrepetitora és természetesen maga Pavarotti. A hazai elismerést jelzi: Polgár László, a Székely Mihály-emlékplakett tulajdonosa és Liszt-díjas, Gulyás Dénes különböző díjak mellett tavaly megkapta az érdemes művész kitüntetést. Mindkettőjüket „jegyzik” a nemzetközi koncertirodák, meghívják és újra s újra visszahívják őket a nagyvilág operaszínpadaira. a párizsi Operától, a New York-i Metropolitanig. Jó barátok. egymás sikereinek szívből örülő kollégák: a Varázsfuvolában az egyik Sarastro, a másik Tamino. * A bariton: Polgár László. Magas, Don Giovanni-szerű jelenség. Hangfaja következtében azonban Leporello. És milyen Leporello! Bársonyos és szárnyaló hangú, ironikus és játékos. Saját bevallása szerint, szeret komédiázni. Persze a szó legnemesebb értelmében. ö az, akitől a mókázó Regiszter-áriát visszafojtott lélegzettel hallgatja az ember. Zenével átitatottsága nyilván vele született. Nagynénje Pauk Anna neves énektanár, közeli rokona Pauk György, világhírű hegedűművész. Ahogy mondani szokás, zenei légkörben nőtt fel. 1978-tól egy évig ösztöndíjasként énekelt Operaházunkban, majd 79 óta az Operaház magánénekese. Szokás is, meg érdekes is viszszakanyarodni a kezdetekhez. De az ő esetében ez a kezdet úgyszólván most volt, még friss egészen és máris az érett művész áll előttünk. aki éppencsak „hazaugrott” két párizsi fellépés között. Szeretik a párizsi operaházban, ott dolgozott együtt James Levin karmesterrel és Jean Pierre Ponnelle rendezővel, a Varázsfuvola Sarastrójaként. Ezúttal azonban Timurt énekelte a Turandotban. — Timur igazán nem nagy szerep, annál meglepőbb volt a kitörő, lelkes ünneplés. Talán furcsa, hogy ezt én mondom el magamról, de . . . nagyon jólesett. Képzelje: a kórus fenn a színpadon tapsolni kezdett, a Timur-ária után. Ügy érzem, ez a legtöbb, amit az ember kaphat, a kórustagok ugyanis rendszerint kicsit félretolt szólistáknak érzik magukat, így aztán — emberi dolog ez — nem egészen elfogulatlanul figyelik a szólóénekest. Megható volt, ahogyan körülállták, testközelből tapsoltak és „Lászlóztak”. — Kérdő pillantásomra megmagyarázza: — Kissé furcsa kiejtéssel ugyan, de a nevemet kiabálták: „László! László!” és „bravó László!” A Pavarotti-versenyről kérdezem. melynek első válogatása Modenában történt, majd akik a „döntőbe” jutottak, Philadelphiában kerültek a zsűri elé. — Akkor az volt csodálatos, hogy mi, két magyar, Gulyás Dénes meg én. megkaptuk a Pavarotti-díiat, s ez tüstént azzal járt. hogy felléptem a philadelphiai operaházban és a televízióban. Ma már azonban nem ezt érzem a legfontosabbnak, hanem azt. hogy azóta nem mint Pavarotti-díiast hívnak meg a világ minden tálára. hanem — mint Polgár Lászlót. Kedvenc zeneszerzőiéről és kedvenc szerepeiről beszélgetünk. — Ügy tűnik, mintha itt valami ellentmond ás volna. Tudniillik a legkedvesebb szerepeim nem Mozart-operákból valók hanem: a Bartók Kékszakállúia. Wagner Parsifal iából Gurnemanz és Fülöp király Verdi Don Carlosából. Ezekben a szerepekben minden alkalommal új mélységet fedezek fel és magam is mindig újat tudok adni bennük. Ezzel szemben a legkedvesebb zeneszerzőm Mozart. Nos, az évtized eddigi és következő programjaiban Mozart sűrűn szerepel. Nehéz felsorolni, hogy 1989-ig mi mindenre és hova készülök addig: Dorátival Firenzében a Kékszakállúra, utána Münchenbe, Párizsba, Brüsszelbe, Philadelphiába, Montrealba és a jövő évtől három évre szerződés köt a bécsi Staatsoperhez. Természetesen mindeközben első, a" budapesti Operaház. * A tenor, Gulyás Dénes is 1978- ban diplomázott, s került az Operaház színpadára ösztöndíjasként, a következő évtől pedig az Operaház magánénekese. A hangfajkülönbségen kívül talán az egyetlen eltérés kettőjük között az indulás. Gulyás saját szavai szerint „mindennapi gyerek” volt, aki tinédzserkorban a többiekhez hasonlóan kedvelte a diszkózenét, s mint kamionsofőr akart világot látni. Nos, a világjárás — ha nem is egy teherautó volánja mellett — elég hamar elkövetkezett. 1980- ban Montevideóban, a Verdi Requiem előadása veszélybe került Bergonzi váratlan megbetegedése miatt. A montevideói operaház vezetői az akkor 25 éves Gulyás Dénest hívták meg „beugrásra”. Egy esztendővel később újra meghívták, természetesen már nem szükségmegoldásként (jóllehet, ez a minősítés sem akármilyen, Bergonzi helyett). Nos, ugyanabban a montevideói operaházban — a Kodály-centenárium alkalmából — a Székelyfonót tűzték műsorra, Gulyás Dénessel a címszerepben. S még ugyanabban az esztendőben Philadelphiában ő volt Polgár László mellett a másik magyar, aki megkapta a Pavarotti-díjat. A „versenydal”, amellyel a zsűrit meghódította, a Szerelmi bájitalból Nemorino áriája volt, s egy ária a Szicíliai vecsernyéből. Azóta évente félévet külföldön énekel és mi, a hazai közönség, örülünk, amikor itthoni kötelezettségeinek köszönhetően, Operaházunkban hallhatjuk finoman csiszolt, fénylő, könnyen áradó tenorját. — Remek érzés, hogy a világon mindenütt élnek barátaim — mondja derűsen. — Köztük, úgy érzem, megemlíthetem Pavarottit, aki azóta is figyelemmel kíséri a pályámat, és valahányszor az Egyesült Államokban elérhető közelségben, azaz repülőgéppel néhány órányira vendégszerepelek, randevúzunk egymással. Például Pavarotti Ernanit énekelte New Yorkban s én átugrottam Washingtonból. ahol a Rigoletto Mantuai hercegét énekel ten.. Egyszer, amikor ő az Aidábar. lépet, fel San Franciscóban és én •* Gianni Schicchiben Phih.delphiíban, és igazán reménytelen volt a távolság, elküldte hozzám maga helyett az énekmesterét. Ez a gesztus különösen meghatott. Legkedvesebb szerepei? Nos, Nemorino a Szerelmi bájitalban, talán mert ebben az operában Firenzében együtt énekelhettem Giuseppe Taddeivel. — Nem presztízsből, nem hiúságból éreztem ezt fontosnak — magyarázza sietve. — Hanem mert a próbákon és egyetlen előadáson többet tanultam tőle, mint másoktól éveken át. És mert valami különleges sugárzás volt a lényében, tanított anélkül, hogy szakmai tanácsot adott volna. — S némi hallgatás után hirtelen azt mondja: — Így voltam Ferencsikkel is. Ha egy szót sem szólt, csak intett és rám emelte tekintetét — tudtam, mit akar. Amit tanultam szakmailag: zenében, stílusban és emberileg: tiszteletben a művek s a kollégák iránt... Ferencsik mindenben jelen van. Ismét elgondolkodik és hozzáfűzi még: — Dolgoztam olyan nagyszerű egyéniségekkel, mint Doráti Antal, Claudio Abbado, Igor Markevich, s ha valamiért, már ezért is érdemes „csinálni” ezt a pályát. Ezért, és azért az érzésért, hogy nyilván ő is ad valamit azoknak, akik újra és újra visszahívják, visszavárják. Ősszel a New York-i Metropolitanban énekelt, majd Dallasban, San Franciscóban, Miamiban, Clevelandban . . . SOŐS MAGDA 19
