Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-28 / 6. szám
VÍZBEVETŐ HETFŰ Előáll a töpörtyű-emberke, öszszeüti a bokáját, meghajtja magát, és rázendít együgyű versikéjére: Zöld erdőben jártam, Kék ibolyát láttam, El akart hervadni, Szabad-e locsolni? A szintúgy kicsike leány lesüti szemét, és szendén mondja rá a feleletet: Szabad! Mi történt ezekkel, szegényekkel? Eddig nem tudtak elmenni egymás mellett úgy, hogy a fiúcska bele ne kapaszkodott volna a hajába, vagy a leányka nyelvet ne öltött volna rá, most pedig, íme, itt a csoda, mindkettő megváltozott. Ezt tenné a húsvét? Meg is kínálja picinyke lovagját a leányka tortával, süteménnyel, mindenféle „libafröccsel”, mert a torka úgyis kiszáradt az izgalomtól, és a fiú nem lógázza a lábát, nem harangoz a kutyáknak, hanem illedelmesen eszik és iszik. A néni kérdezgeti csak, és arra vagy igennel, vagy nemmel felel. Nem biztos, hogy máskor nem kezdene bele végenincsen mesélésbe, de most csak ennyire futja az igyekezetéből. Oka van annak, hogy kora reggeltől késő délutánig róják az aszfaltot fiaikkal a kísérő apák. A gyerekek most érzik először fiús öntudatuk gyönyörűségét. Nyuszitojást is kapnak a nagy átváltozásért, legtöbbször már csak csokoládéból, és pénzt is, a rokonság fokozata szerint. Közben-közben apja is előhúzza zsebéből a kölnivizes üveget, ő meg a leányka anyukájára szór belőle először, és csak azután a lányra. Kínálják őt is, tortával is, süteménnyel is, de leghamarabb az ital után nyúl. Most kivételesen jöhet a pálinka is, a bor is, a sör is, a vodka és a konyak is, a jó apa ilyenkor mindenivó lesz. Nem is bírja sokáig, a kocsit az első háznál otthagyja inkább, nehogy rendőrrel és szondával kereszteződjék az útja. Amikor kijózanodik, akkor mondja csak, vagy legalább gondolja, mennyire nehéz ma apának lenni. A néprajz tudománya emlékszik már csak arra, hogy maga a locsolás igen kései képződmény. A lerészegedés azonban sokkal régebbi. Kijózanító állomásaink protekciós adag gyomorsóval szokták várni az ünnepet, és ritkán csalatkoznak. Néhány éve nem múlt el a húsvéthétfő anélkül hogy velük egy-két gyerek is ne szenvedjen alkoholmérgezést. Le kéne kopognunk, talán elmúlt már ez az idő, hála a televízió, a rádió, és az újságok szajkózó sulykolásának. Nagyapáink nem sokat bajlódtak még a kölnis üvegekkel, inkább odavitték a leányt a kúthoz, és frissen húzott, jéghideg vízzel nyakonöntötték. A legtüzesebb lánynak is fázott tőle a bőre, mégis állta. Valami oka ennek is volt. Nem csak az, hogy ünnep délutánján, vagy ünnep keddjén visszaadhatták a „kedveskedést” a lányok is. Furfangos számítással derül ki minden évben, mikor is lesz húsvét. A nicaeai zsinat döntése szerint a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első holdtölte utáni vasárnap. Érdekes azonban, hogy hosszú diákoskodásom idején mindig gyönge lombot hajtottak már a fák, amikor a húsvéti szünetről visszatértünk a kollégiumba. Lehetett a húsvét korán, lehetett későn, ez mindig bevált. Akár úgy is mondhatnánk, a legbiztosabb tavaszi előrejelzés a nicaeai zsinattól számítódik. Ha pedig így van, akkor a húsvét nem csupán a keresztény egyházak egyik legnagyobb ünnepe, mert akkor támadt föl halottaiból Krisztus, de ünnep azért is, mert föltehetően mindig is az volt. Ember és állat vágyakozik akkor már a kikeletre, nem csoda, ha szinte féktelen mulatságokra kapatja magát. A farsang még csak temetni akarta a telet, a húsvét már köszönti a legvarázsosabb évszakot, a tavaszt. A hangos hétfő, a vízöntő hétfő, vagy a vízbevető hetfű elnevezés is erre utal. A néprajzi irodalom úgy tudja, a tojás, a pirostojás is régi találmánya az ünnepnek. Jelképe lehet Krisztus föltámadásának csakúgy, mint az élet újraindulásának, a megújulásnak, a születésnek és a termékenységnek is. Ha a sorrendet akarjuk megkeresni, megint azt kell mondanunk, az egyház csak átvette és magához igazította a pogány szokást. A negyedik században már kezdi megszentelni a tojást, de egyházon belüli általános szokássá ez is csak a tizenkettedik században lesz. Némely tudós könyvünk magát az öntözést is kapcsolatba hozza a hajdanában húsvét táján szokásos kereszteléssel, amikor még folyóba álltak, netán meg is buktak benne elődeink, de a tavaszi megtisztulás szándéka talán ennél is régebbi. A tojásfestés némely díszítőeleme is megtalálható már az ősrégészet, illetve az ókor leleteiben. Hasonlóképpen régi időkbe nyúlhat vissza a tojáspatkolás szokása. A rontások elhárításának primitív szándéka biztosan mögötte áll. Néprajzi lexikonunk sarkantyús patkolás képét is őrzi. Pánt fogja körül a tojást, és két végéből kicsike sarkantyú ágaskodik elő, a szabadon maradt részeket pedig apró patkók töltik ki. Ha megint hozzá gondoljuk, hogy a mindenkori életjelvényt patkolták meg hihetetlen türelemmel, még könnyebb elhinnünk, hogy rontáskergető hatása is lehetett a régiek hite szerint. Húsvéti korbácsolásról is tudunk. Ez is olyan régi lehet, hogy a tojásosztogató húsvétot is megelőzte. Tápén ódoricsoltak, máshol suprikáltak aprószentek táján is, hogy kelésesek ne legyenek az új esztendőben, föltehetően ez a „varázsütés” maradt meg a húsvéti változatban is. És ahogy a nagyvödrös öntözés is megelőzte a finom, kisüveges kölnivizet — elviselni ezt se lehet nagy élvezet, mert a frissen mosott haj igen hamar lucskossá lesz — a jelképes korbácsolást is megelőzhette egy keményebb változat is. Gondoljunk csak arra, hogy a korbácsot legalább nyolc szál hajlós fűzfavesszőből kellett fonni, esetleg a legvégébe még egy vesszőt lehet beledugni. Csakis azért bajlódtak annyit vele a legények, hogy jót lehessen ütni vele. Csípősét, hogy kelésesek ne legyenek. A mi vidékünkön, Veszprém megyében kutyakorbács az alkalmatosság neve, Fejér megyében pedig siba. A korbács megfonása önmagában se utolsó dolog, de annak szépnek is, jónak is kellett lennie. Van olyan fölfogás is, amelyik lehetségesnek tartja, hogy az öntözés már csak a korbácsolás kísérője volt. Talán éppen hűtésre szolgált. Ha újra visszaértünk az öntözéshez, hadd írjam le a székely szokást is, ahogy a könyvekben találom. Az, hogy a Dunántúlon vödör helyett néha vízipuska is járta, később pedig a szódásüveg is alkalmi locsolóvá vedlett, föltehetően már a polgáribb gondolkodás jele, de a székely változat gyökere régibbnek látszik. Előző napokban a férfiak elmentek fenyőágakat szedni — érdemes lenne ezt a szokást a májusfaállítás gondolatával is összevetni egyszer —, és a lányosházak kapufélfájára kötözték az ágakat. Talán éppen a székelykapü félfájára is. És ahol nem termett fenyő? Addig mentek, amíg nem találtak. Ha csak az ötödik vagy hatodik faluban akadtak rá, oda is elmentek. Ha nem kapták, ellopták. Másnap aztán jött a hajnalozás. Ahol fenyőágat láttak, oda bementek, és a lányokat derekasan megöntözték. Hogy a ház virága el ne hervadjon! Orbán Balázs is említi a Székelyföldről szóló könyvében. Hogy miért kellett éppen fenyőág? Különben talán nem tudták, melyik házban laknak a vízre váró lányok? Hogy miért nem elégedtek meg kéznél levőbb jelekkel? Miért mentek el a sokadik határba is? Kérdezni tovább is tudnánk, de felelni az eddigiekre se. Belepte az idő, benőtte a moha. Ezer ága-boga van a húsvétnak is, akárcsak a regősének csodafiú szarvasának. Most éppen kölnivíz van az egyik ágon, töpörtyű emberrel, szilaj legénnyel és szende leánnyal. HORVÁTH DEZSŐ 18
