Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 1. szám
Ha az Űj Magyar Lexikonból akarok megtudni valamit Körösnagyharsányról, nem valami sokra megyek: „ötk. (azaz önálló tanácsú község), Békés m., sarkadi j. 1420 lakos (I960)”. A pótkötetben ehhez még ennyi: „1966-tól a szeghalmi j.-hoz tartozik. 1025 lakos (1980)”. Elővehetem a térképet is, megkereshetem rajta az aprócska pöttyöt vagy karikát, ami a falut jelzi, akkor sem állapíthatok meg mást, mint hogy határmenti kisközség ez a Nagyharsány, egy a sok közül. Aztán: a „pötty”-ből takaros utcák tágulnak; a térkép papírlaposából hirtelen kimagaslik a templom, mögötte Bocskai István, bronzba öntve; az „ötk” téje egyszeriben tanácsházzá lesz; az 1026 lakosból pedig meglátom, meghallom, megismerem azt a húszegynéhány gyermeket, aki most rajzik ki eleven zsongással az iskolából. Be kell látnom: ahogyan nem léteznek úgynevezett „egyszerű emberek”, ugyanúgy nincsenek „egy a sok közül községek” sem. Minden egyes településnek megvan a maga sajátos jellege, sőt jelleme. Körösnagyharsányé pedig jelentős, dicsősége a múltban gyökeredzik. Fürj József, a tanács titkára, könyvet nyom a kezembe, a „Bibliotheca Bekesiensis” 19. kötetét, Körösnagyharsány krónikáját. Békéscsabán. a hírneves Kner Nyomdában készítették 1980-ban, de kézirata több mint száz esztendővel előbb született, amint ezt az előszó tanúsítja: „írtam Körös N. Harsányban 1873. december havában Csömör János lelkész.” E krónikát olvasva tudom meg. milyen ősi település utcáit rovom. „Hogy az 1241-dik évben már létezett, bizonyítja a nagyváradi székes egyház sekrestyéjében talált »Az igazságnak tüzes vasítélet általi kinyomozása módja« czímű régi írott könyv . . . Ezen könyv előadván, miként vitetett véghez a tüzes-vas-ítélet, előszámlálja azon egyéneket, kiken ez ítélet 24 év alatt, u. m. 1214-től 1236-ig végbevitetett ... Előszámlálja azon városok és faluk neveit, amelyekben ezen egyének laktak. Ezen városok és faluk nevei közt ott van Harsány, a mi ős községünk neve is.” Lám, a kutatók olykor-olykor ilyen, hétköznapinak igazán nem mondható dokumentumokból hámozzák-héjazzák ki egy-egy település életkorát, úgy is írhatnám: születési bizonyítványát. De talán azt is érzékelteti az idézet, hogy nehéz sorsú község ez. Története már a kezdetekben tűzzel, vassal, vérrel íródott. Feldúlta a tatár, felégette a török, s a két vész között sem élvezhették az idevalók a békesség nyugalmát, hiszen akkoriban történt a kunok letelepítése, vagy csapott össze számtalanszor a reformáció és az ellenreformáció. A település lakóinak helyzetét ezen felül az is nehezítette, hogy gazdái folyton-folyvást változtak. Erdei Aranka „Adatok Körösnagyharsány parasztságának történetéhez” című művében részletesen taglalja: 1550 és 1600 között, nem teljes fél évszázad leforgása alatt hét tulajdonosa volt a településnek! Igaz, akad ennél szebb „rekord” is, s még a múltba sem kell oly mélyen visszanyúlnunk érte: — Volt nekünk az utolsó ötven évben vagy ötven járási székhelyünk! — állítja, nem éppen büszkélkedve, a tanács titkára. És ha még túlozna valamelyest, e szám megfelezve is éppen elég magas. Most éppen Szeghalom városkörnyékéhez csatolták Nagyharsányt, ami azt jelenti, hogy kétszer félszáz kilométert utazhat az, aki ügyes-bajos dolgát akarja intézni vagy valami jelentősebb darabot szeretne vásárolni. Nem kerek évfordulóra... De erről a gyakori gazdaváltásról, azt hiszem, nem az egykori vagy a mai „gazdák” tehetnek. A község fekvése, földrajzi és gazdasági helyzete olyan, hogy békeidőben kiesett a jólét áradásának útjából, harcok idején meg mindig meglelték a csatározók. Meg aztán — és ez is a múltban gyökeredzik — nem éppen a „gazda” kedvét kereső bólogatójánosok élnek errefelé, hanem nyakas nép lakja e tájat. És éppen ennek következtében került ide, a főtérre ez a Bocskai-szobor! Idézem Fürj János tanácstitkárt: — Mivel eleink tömegesen vettek részt a Bocskai-szabadságharcban, a fejedelem szabad hajdúvárosi rangra emelte a községet. A megye pedig, erre emlékezve, állíttatta ide a szobrot. 1604. október 15-én verik szét a császári csapatokat Álmosdnál a felkelt hajdúk, Bocskaival az élükön. Ugyancsak a hajdúkkal viszi győzelemre Bocskai a szabadságharcot, s biztosítja az 1606-os bécsi békében — ekkor már Erdély és a török által meg nem szállt Magyarország fejedelmeként — az alkotmány betartását és a protestánsok jogait. A hajdúk nemességet, városaik pedig kiváltságokat nyernek, s ezeket a Korponán összeült nemzetgyűlés is megerősíti: „Harsány a hajdúi kiváltságok és szabadalmak birtokában felszabadult a földesúri önkény igája alól s az úrbéri terhes szolgálatoktól — írja erről summázatában a krónikás lelkész, Csömör János. — Szabad ura lett önmagának, mindennemű birtokainak, minden erejét önmaga boldogítására használhatta fel; minden szorgalma gyümölcsét maga élvezé, s ha mint nemesi osztály a hadi szolgálatokat saját költségén tartozott is teljesíteni: a hadi szolgálatok e terhe mellett is inkább emelkedett anyagi jólétében.” 1631-ben I. Rákóczi György megerősíti Harsány kiváltságait, s felsorol levelében 76 odavaló nemes hajdút mint kivételezettet név szerint, külön-külön is. De az aranykor röpke-rövid. Amikor I. Rákóczi György fia, II. Rákóczi György összekülönbözik a törökkel. az ozmán hadak elárasztják az országot. így lesz 1660-ban Körösnagyharsány török vezéri birtokká, majd 1693-ban — Csömör János szerint különböző fondorlatokkal — ismét megszerzi magának a települést és határát a váradi káptalan, s a hajdúi kiváltságoktól megfosztott lakosokra zuhan a jobbágyi szolgálatok és adózások minden terhe. De ennek a napfényes, szabad hatvan esztendőnek az emlékezete apáról fiúra, fiúról unokára hagyományozódott. A „hajdúkirályra” a maiak is szép szóval, szívesen emlékeznek. Példaként a Bocskai-szobor szomszédságában lakó Balogh Imrét idézem: — A fejedelem volt az, aki annak idején fölemelte Nagyharsányt. Viszonzásképpen aztán — csakhogy most már a szó szoros értelmében — ő is segített a „szomszéd” fölemelésében. Kiss György, a szobor alkotója ugyanis nagy gondban volt: honnan kerítsen hévért — a harsányiak így nevezik a teherdarut — a több mázsás talapzat felállításához? Hallván ezt, Balogh Jmre a hevér helyett csapófát — azaz emelőrudat — javasolt. És a javaslat bevált. — Az egész negyedórát sem tartott — emlékszik vissza —, helyére került a kő, csak reá kellett rakni a bronz mellszobrot. Százak dolgoztak a tereprendezésen; aki csak konyított hozzá, az mind tüsténkedett a díszburkolat lerakásakor, a parkosításon; az avatásra versenyben szépítették az utcákat. Legfeljebb azon vitáznak az emberek, hogy nem lenne-e jobb, ha Bocskai arccal az országút felé állna. Beszéltem olyannal, aki nehezményezte: miért nem az álmosdi csata 380. évfordulóján volt az avatás? Ez azonban már szemlélet dolga. Ha így nézem: késtünk egy évet és négy napot. Ha úgy nézem, akkor viszont elébe mentünk, méghozzá 19 esztendővel, az igazán kerek négyszázadik évfordulónak! Ami a beszélgetések alkalmával valóban megszívlelendő volt, az már nem függ össze a szoborral: mielőbb teremteni kéne munkaalkalmat, helyben vagy a közeli környéken! Az egykori hajdúváros ugyanis az utolsó húsz esztendőben elveszítette lakosságának majdnem egyharmadát. Ha azt szeretnénk, hogy Balogh Imre kisunokája (aki most a járókából figyeli nagykomolyan a nagypapa magyarázatát a csapófa használatáról) 15—20 év múlva itt maradjon, ne álljon odább, akkor sürgősen tennünk kell valamit. A tanácson, a házasságkötő teremben ott díszük Körösnagyharsány címere: a körösszegi csonka torony van rajt, vele szemben pedig egy szablyás oroszlán. E címert vésték a város pecsétnyomójába 1630 táján, s bizonyára azért, mert az idevaló hajdúk a Körösszeg falainál, a török—német hadjáratok idején az oroszlán bátorságával harcoltak. Nem lenne jó, ha e címert egyszer befelé kellene fordítani. A címerről egyébként ezeket írja a múlt század krónikása: „őrizzük és tartsuk meg ezen értékes ereklyét, e szép pecsétnyomót, annyi keserű, de más részben felemelő emlék van ehhez kapcsolva. Hadd metszessenek bármennyi községnek ... pecsétnyomójukra kétfejű sast: mi tartsuk meg és őrizzük híven kivont kardot tartó oroszlánunkat.” G. L. 15
