Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-26 / 4. szám
veit stílusok skatulyáiba kellene szorítania. Mert a tizenegy éves korától Uruguayban élő művész ugyanúgy merít az európai kultúra örökségéből, mint Montevideo mindennapjaiból. Alakjainak ráncai éppúgy idézik Arcimboldo növényi indákból font portréit, mint Goya, vagy a grafikus Daumier egy-egy vitriolos jellemrajzát. Sarlós egyszerre európai és latin-amerikai, egyszerre modern és időtlen. Az olasz Quattrocento szikár alakjait és drapériáit idéző, szigorúnak tűnő kompozícióit azonban oldja a képekben lappangó szatíra és irónia. Az időtlen képektől a máig töretlen a vonal: mint a „fin de siécle” családi festményein, úgy állnak fensőbbségük tudatában — fenségesen és nevetségesen — egy valaha volt, kővé merevedett középosztály tagjai. Uruguayiak? Azok is. De sokkal inkább a mindenkor és mindenütt fellelhető öntelt középszerűség gunyoros emlékművei. Általános érvénnyel... A gyószerészből lett festő nem libanoni cédrusokat, Baalbeket vagy mosztari hidat fest, mint egykori neves kollégája, a felvidéki patikus Csontváry Kosztka Tivadar. Nála a természet, a táj — a reneszánszt idézve — háttér csupán az emberhez. Igaz, nem akármilyen háttér. Az építész Sarlós a gyarmati korszak, a kolóniái stílusát éppúgy felhasználja az előtérbe állított alak kiemelésére és jellemzésére, ■ mint az „art nouveau” eszköztárát. S akik a színezett háttér előtt fekete-fehér kontrasztot alkotnak, azok az öregek. Ök Sarlós festészetének igazi főszereplői: gondosan — már-már a manierizmusra emlékeztetőén — kidolgozott ráncaikkal, a vonások közt megbúvó mindent tudással. Az öreg Rembrandt festette meg önarcképeit olyan kívülálló iróniával, ahogyan Sarlós láttatja ismeretlenül is ismerős öregeit: az egymásba roskadó házaspárokat, a bizonyára Juditot meglesni készülő vénembereket. Sarlós képein megöregszik az irodalmi emlékeinkben örökifjúnak megmaradt Hamlet is. Reszketeg kezeiben inkább rongybabát tart, mintsem — az immár közeli — természetes elmúlásra emlékeztető koponyát ... Expresszionista, manierista vagy éppen realista-e ez a festészet? Sarlós egyik kritikusa Picasso szavait idézi: „Mindenki meg akarja érteni a festészetet. Miért nem próbálják megérteni a madarak énekét? Miért szereti az ember az éjszakát, a virágot, mindazt, ami körülveszi, anélkül, hogy megérteni akarjiá?” Fo-„ gadjuk él Sarlóst — ecsetkezelésével, színeivel és öregembereivel — olyannak, amilyen, s inkább arra ügyeljünk, amit üzen. Mit is jelent Sarlósnak az öregség motívuma? Lehetőséget a szelíd iróniára, a metsző gúnyra és az empatikus beleélésre: végül is — ha megéljük — ez az állapot bennünket is el fog érni. S fogadnunk úgy kell. mint ecsetje mutatja: ravasz bölcsességgel, ifjonti virgoncsággal, ami képes feledtetni, hogy az úgynevezett „harmadik kor” után nincs negyedik. Ebből a filozófiából következik, hogy a meghökkentőnek tűnő témaválasztás és megvalósítás ellenére (vagy azért), Sarlós képei végül is derűt és valóság által behatárolt optimizmust, életigenlést árasztanak. A montevideói polihisztor — közel az ötvenhez most éppen az orvostudományi egyetem padjait koptatja — elgondolkodtatta mpr a mexikói, chilei, argentin, brazil és nyugatnémet tárlatlátogatókat is. Talán valakinek eszébe jut: jó lenne képei előtt megállni szülővárosában, Budapesten is ... M. L. A Plata folyó mentén, Montevideóban él egy magyar származású polihisztor, aki végzettségére nézve építész, különben pedig utazási ügynök, külkereskedő, patikus, drámaíró, festő, grafikus és kerámikus. A felsorolás nyilván nem lezárt és végleges: az lenne a különös, ha a most 47 éves Eduardo Sarlós — uruguayi és nemzetközi festészeti díjak birtokosa — nem tartogatna még néhány meglepetést az elkövetkező évekre is. A hivatásos műítész, avagy a Sarlós képeit egyszerűen csak élvezni kívánó laikus könynyen zavarba jöhet, ha a festő-grafikus mű-13
