Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

— Kiét? — Kérdezte vissza Berta és hangja elkalandozott a negyvennyolc lapostányér rózsáskertjében, el a pohárszék poharaihoz, amelyek csak akkor csengtek, ha egyszer egy hónapban végigtörülte őket, a tálak ármádiájához a kredenc hasában, ehhez a csipkerózsa galériához, melynek ő volt az őre, amelynek tárgyait ő törölte a portól tisztára minden hónap első szerdája délutánján, míg Zsiga bácsi a disznókat nézte a kecesben. vagy a határt járta puskásán, vagy Grósz úrnál alkudott a repcére, amely még csak virágzott, sárgát, mint a napsugár. — Kiét? — kérdezte Berta újra és hangja éles lett és rikoltó. mint a klarinét. — A maga lakodalmát, ki másét.

— Ott is maradhatok, Berta.

— Nem vész oda mindenki.

— Az apám sem jött haza.

— Az enyém hazajött — mondta gyorsan Berta. — Más is hazajött. Zsiga bátyja is hazajött. Cseléd is hazajött, meg gróf is.

— Csak közben máshoz ment, akit szeretett.

Megbánta. Ránézett és rögtön megbánta. De aludni akart. Nem beszélgetni. A kocsma pálinkája is dolgozott benne ebben a zsalut: sosem nyitotta szobában, ahol a falak régi vendégeskedések kacajáról, hegedűszóról, rákleves illatáról, ravatalokról és lakodalmakról álmodtak. — Sajnálom, Berta — mondta szelíden.

— Azzal járja, ugye? — kérdezte halkan a lány.

— Vele. De csak virtusból, Berta. A többieknek akarja megmutatni.

— Mit? Minek?

— A férfiak ilyenek, Berta. — Nehéz volt a fejé. Egyáltalán nem tudta, milyenek a férfiak.

— És magának.

Berci nem értette.

— Megmutatni. Maga magának.

— Igen — hagyta helyben Berci. De jó lenne aludni. — Maga magának.

— És én? — pattant Berta hangja és meglobbant kezében a láng. — És én? Én ki vagyok? Én, aki várok rá, mosok rá, az ételt rakom a tányérjába, én, aki hálok vele? Én ki vagyok? Nekem mit akar .. .

— Hagyd el, Berta. Fáradt vagyok, Berta.

— Ki vagyok én neki, én .. .

— Az esti vonat elvisz holnap, Berta. Elég volt a mából. Elég.

Nem, Berta nem szólt. Miért mosolyog? Vagy nem mosolyog? Mire vár?

— Elég? — Berta az ajtóhoz lépett. Kitárta.

Bement. A gyertyát letette az éjjeliszekrényre. Nagypárnák fehéren, egymáson, hívogatón. Istenem, mikor szokják meg. hogy nekem egy kicsi is elég? Berta felemelte a takaró csücskét, keresztbehajtotta, kibontotta az ágyat, hogy a paplanhuzat, lepedő, párnák fehérje vibrálva világolt az ideges gyertyaláng repdesésére. Látta a mángorló hengerelte élek öles sakktábláját ezen a sok fehéren. Zakóját a székre dobta és már az ágynál volt. beledőlt ruhástól, félholdasan, hanyatt.

Bertát nem látta, csak a zsalukat hallotta becsukódni előbb a gyertyánokra néző ablaknál, egy, kettő, aztán odább, a kertre nyílónál, három, négy. Berci szólni akart, hogy hagyja, jó lesz ez a kis szellő, minek ez a nagy csukogatás. A gyertyaláng ágaskodott a mennyezet felé, de jó itt, vége a vándorlásnak át a földeken, falun, szobákon, célba érkezett, az ágyba, paplan és nagypárnák közé, haza, ahová talán mégegyszer meg lehet majd érkezni. Zsiga bácsi is hazajött, más is hazajött. Ebből a háborúból is haza lehet jönni. Zajt hallott, .ez a függöny, ez még mindig itt van, miért kell behúzni a függönyt? Oda csavarta fejét, látta, amint húzza a másik függönyt is, kétszer jár, ezt behúzhatta volna előbb is a zsaluval, hogy himbál a melle, amint jár. Zsiga bácsira gondolt, aki ropja azzal, aki nem várt rá, meg Inkére, aki biciklin jött érte és hogy fürdőruha volt rákmintás ruhája alatt, Inkére, akit Jani szeretett. Jó lesz elmenni, messze lenni, férfiak és lovak között, messze innen, ahol egy megmerevüit idillben tébolyult kérdéseket vet fel az élet, el innen a háború nyugalmába, ahol minden egyszerű, fehér és fekete, ahol nincs választás, csak engedelem, parancs és megoldása a parancsnak, ahol egymáshoz boronái minket, békében békétlen férfiakat a veszély, a bizonytalan, a nem tudott csak remélt holnap, a halál. Vagy, vagy annak a félelme. Nincsenek lányok, csak alkalmi lányok ha vannak, nincs gond, csak ma van, nincs felelősség, választás, dilemma, nincs érze ...

— Lehúzom a cipőjét, jó? — Berta leguggolt, meghúzta cipőjén a maslit.

— Nem, ne fáradj Berta.

— Megy ez hamar.

— Nincs nekem semmi bajom.

— Ivott, ugye?

— Csak a kocsmában. Hazajövet. Behívtak.

— Tudják, hogy megyen.

— Tudták. Hagyd el Berta. Köszönöm. Csak egy rundot, annyit ittam. Mindenkivel. Hatan voltunk.

— Horvát Józsi, Máta Feri.

— A Szabjár Józsi bácsi fia is. Az is megy. Hagyd el Berta.

— Mindenki tudja, hogy maga is megyen.

Megpróbált felemelkedni, de Berta magasra emelte a cipős lábát. Visszazuhant a párnára. Gyermekkorában húzták le utoljára a cipőjét. Amikor tífusza lett. Az anyja húzta le. Gyorsan. Nem úgy, mint Berta. Gondolkozva, komótosan, mint akinek van ideje.

— Ha a maga Zsiga bátyja hazajön és hűvös az este — kezdte Berta és hangja mintha dalolt volna —, így szoktam dörzsölni a lábát. Olyan gémberedett a lába ujja, mint a magáé. Pedig ősz is alig van még, a lekvárt is csak a héten kezdték, nincs is másutt még kavaró, csak a kertek alján. Ott érik be először a szilva ... — És Berci érezte, hogy jön

vissza lábába az élet, a vér, amelyet elszorított a szűk civil cipő, melyet érettségire csináltatott Zsiga bácsi suszterénél a Régiposta utcában. Lassan járt a lány keze, puha, aszszonyos meleg keze, fel s le a lábfején, megdolgozva minden izmot a talpon, a sarka vékonyában, a bokánál, egyenként poreolgatva az ujjakat, minden olyan könnyű lett egyszerre, feloldott, szabad. Régi asszonyok tudományát őrizte Berta keze, nyugalmat dörzsölt és gyógyulást a megfáradt férfilábnak, amely olykor messze elcsavarog, mással mu lat, tilosban vadászik, eltéved, megtéved, hogy aztán hazataláljon, ahol ismerős kezek boszorkányos szerelme elsimítsa görcseit, megkenje sebeit, megnyugodjék, otthonra találjon. Mert ezek a kezek mindent tudtak, születést és sikoltást, boldog órát, sóvárgást és sírást, kacagást, betegséget és halált. Igen, főzik a ciberét a kavarókban a kertek alján, a szilvaillat úgy lebeg a falu felett, mint az ígéret abban az időben, amikor még hittek az emberek abban, hogy van kegyelem.

— Szép még az az asszony? — hallotta hirtelen. Berta öle pendelyébe ejtette Berci bal lábát, előredűlt. Lába mellét érte. Nem tudta, mit csináljon.

— Kiről beszélsz, Berta?

— Akivel járja.

Mit kéne felelni?

— Szép, Berta. Szép még.

Berta felállt. Berci lába tompát huppant a padlón.

— Ideje, hogy ágyba kerüljön az úrfi — mondta rekedten. — Üljön föl. Üljön föl már, hadd segítsem le magáról ezt az inget — és már ráncigálta is az inget lefelé.

— Hagyjad, Berta, lehúzom magam is, mit akarsz?

A párna két szamárfüle közt Berta arcát látta, amint reá hajol, térdét érezte, amint ledüppeszti az ágy végét, arca eltűnt, de a pendely öble két mellét mutatta, két erős, asszonyos mellét. Fújást hallott. Sötét lett.

— Berta, Berta! Zsiga bácsi. Te, túl vagyok ezen. Hagyd el, Berta. Bertaaa.

Ruha surrant. Az ágy szemöldökén akadhatott meg.

— Megmutatom — hallotta és mintha diadal lett volna a hangban, cinkos, asszonyosanyás diadal. — Megmutatom — hallotta újra —, hogy szeretnek a Hadadyak.

SZÁNTÓ PIROSKA RAJZA

77