Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
■fete. SZÁNTÓ PIROSKA RAJZA H aldoklóit az anyám. Miután hazaküldték a kórházból, egy ideig jártak hozzánk, az ismerősök, a szomszédasszonyok, és ápolgatták. De végül senki nem bírta elviselni a szagot, csak én. Még nem voltam tizennégy éves. Június volt, szokatlanul meleg nyár. Az anyám ült az ágyon, gumipámán, takaró nélkül, és csak ült. Fiatal volt, öreg? Nem emlékszem — nem volt már kora. Arcáról fekete cafatokban rágta le a húst a halál. Csak a szeme tágult és sötétedett, tágult és sötétedett napról napra, végül nem maradt az arcából más, csak két iszonyú szem. Iszonyú volt a szeme, mert olyan titkokra meredt, amiket én nem láthattam. Szorongva figyeltem: hol jársz, édesanyám? Miféle szavannáin a szenvedésnek? Néha rám nézett, s ilyenkor úgy éreztem, kiégeti a bőrömet pillantása. Nappal is. éjjel is, óránként lemostam a combján rothadó sebet, aztán tejet, gyümölcsöt, pálinkát hordtam neki végtelen menynyiségben. Még fagylaltot is, mert forró volt a nyár. Már mindenkinek tartoztunk a telepien. Nem kérdezte meg senki, mikor adom meg és miből. De én mindenkinek megmondtam: — Julcsa néni, az idén elvégzem az általánost, elmegyek a konzervgyárba dolgozni, s megadom a tartozásunkat. Felírok mindent, meg el sem felejtem. — Eredj csak, Annuska — morogták, s eldugták a szemüket. Rohantam haza a gyümölccsel, tejjel az anyámhoz. Nem szólt semmit, csak mintha még sötétebben égett volna a szeme. S én heves szemrehányást tettem magamnak, hogy olyan sokáig magára hagytam. Egyedül teljesen tehetetlen volt már. De én mindent megtettem, hogy meggyógyuljon, mindent, ami tellett tőlem, talán még annál is többet. Ha mai eszemmel visszagondolok, tudnom kellett, hogy nem gyógyul meg. Tudnom kellett abból, ahogyan bánt vele az orvos, ahogyan rám néztek az ismerősök, s ahogyan rám nézett — ő. De én ösztönösen elutasítottam ezt a bizonyosságot. Az egészen kicsi gyerek, ha elszakítják az anyjától, úgy védekezik a fájdalom ellen, hogy elfelejti az anyját. Én is elfeledkeztem a halálról. Hittem, hogy az anyám meggyógyul, meg kell gyógyulnia — mert az anyámon kívül nem volt senkim. Az apám — ha ugyan megérdemli ezt a nevet .— másfél éve elhagyott bennünket, azóta nem tudtunk róla semmit. Csavargóit valahol az országban, de az is lehet, hogy börtönben ült. Részeges, izgága, kegyetlen ember volt, míg velünk élt, piszkavassal szokta verni az anyámat. Alighanem a rákját is egy-két vadabb ütés okozhatta. Amikor ketten maradtunk, egy ideig majdnem boldogan — mindenesetre békében éltünk az anyámmal. Aztán megbetegedett. De majd meggyógyul, és újra boldogan és békében fogunk élni. Csak ne szenvedne annyit! A körzeti orvos — szőke fiatalember volt, nemrég került a telepre az egyetemről — majdnem mindennap beszaladt hozzánk. Nem csinált semmit, csak megnézte az anyámat, esetleg felírt még egy gyógyszert, s elmagyarázta, hogyan adagoljam, aztán elment. Egyszer, amikor kikísértem, összeszedtem a bátorságomat. GALGÓCZI ERZSÉBET — Doktor úr ... miért kell neki ennyit szenvedni? Hirtelen megállt, két kezébe fogta az arcomat. — Hát neked, kislányom? Hát neked? — majdnem kiabált a felindultságtól. — Neked mért kell ennyit szenvedned? — Legyintett, s kisietett a kapun. Még az utcán is dühösen hadonászott a kezével. Csodálkozva néztem utána: én nem éreztem, hogy szenvedek. Nekem csak az anyám szenvedése fájt. Igaz, elszédültem néha vízhúzás közben, és az is előfordult, hogy olyan fáradt voltam, éjjel nem ébredtem fel az első szóra. De ez nem szenvedés volt, hanem szégyen, hogy — ha félórára is — fontosabb volt az alvás, mint az anyám. Egy nap eljött hozzánk Ilonka néni, az osztályfőnököm, de a küszöbön megállította a szag. Kimentem utána az udvarra. A ház sarkánál állt, egyik kezével a lugasba kapaszkodva. Ahogy elébe álltam, mosolyogni igyekezett, de láttam, hogy mindene remeg. — Elhoztam a bizonyítványodat — mondta szomorúan. S nekem egyszerre eszembe jutott, hogy hónapok óta nem voltam iskolában. Megijedtem. Mégsem mehetek a konzervgyárba dolgozni? Meg kell ismételnem a nyolcadikat? — A félévi jegyeidet írtuk bele. S kinyitotta az év végi bizonyítványt, s láttam, hogy tiszta kitűnő. Csodálkoztam. — De hát nem is vizsgáztam ... — Vizsgázol te mindennap, gyermekem. S gondoltuk — folytatta a tanító néni —, ezt a félévet úgyis be fogod pótolni a gimnáziumban ... A VESSZŐ 68
