Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
AZ UNOKATESTVÉR Pedig a bajok egészen másutt vannak. A nagy baj ott kezdődik, hogy a szerelvény, amelyre húszéves koromban felszálltam, nem a beígért irányban halad. Valaki, bizonyára éjszaka, amikor aludtam, amikor minden rendes ember alszik, s elfelejti néhány órára, hogy nem festett vér folyik az utcakövekre, s a Hold csak néma tanú, valaki suttyomban átállította a váltókat, s az ablakon beúszó táj nem ugyanaz a táj már. Pedig továbbra is megszabott rendje van a borotválkozásnak. vagv a vécélánc meghúzásának, s a születésnapok mint távíróoszlopok a vonatablakból nézve, kergetik egymást. Matematikatanár vagyok, ha valaki, hát én megtanultam az egyszeregyet, s úgy tanultam meg az évek során lemondani, ahogy az egyenlet egyszerűsödik törtszámokból és hatványokból csupasz és tömör igazsággá: X = 1-gyel. Különös szokások és rögeszmék kerítették a hatalmukba, csupa értelmetlen kinövés az életemen. Reggel későn ébredek, szeretnék délig aludni, mindig az utolsó pillanatban kapaszkodom fel az autóbuszra. A fiatalabb kollégákra féltékeny vagyok. A tehetségeseket gyűlölöm, mert az isteni szikrából olyan tűz keletkezhet, amelyben én is megéghetek. A tehetségtelenektől félek, mert mindenhová ők tapossák ki a legrövidebb utat, s parancsolni, azt megtanultak már. Biológia szakos kolléganőm, Zsóka, nem is burkoltan, többször az értésemre adta, hogy szívesen lefeküdne velem. Egyszer bezárkóztunk a biológia-szertárba, ő harisnyára vetkőzött, s vágyát úgy gerjesztette, hogy gátlástalanul kiöntötte magából a magyar nyelv szinte teljes obszcén szókészletét, amitől nekem felfordult a gyomrom. Azóta azt hiszi, hogy impotens vagyok. Talán el sem hiszed, pedig így van: még sohasem csaltam meg a feleségemet. Képzeletben azonban mindennap és mindenkivel megteszem, amit Zsokéval is meg kellet volna tennem. S képzeletben Elza is ezt teszi, tudom jól, csak a szemébe kell nézni, amikor azt hiszi, hogy egyedül van, vagy a tükör előtt ül, vagy kimerültségről panaszkodik. Kitaláljuk mi ilyenkor egymás gondolatait, nehogy azt hidd, hogy nem, s nem is tudom, mi tart vissza a végső lépéstől. Szilvia azonban sokáig nem jelentkezett újra, még csak nem is álmodtam vele. Pedig még fél év után is majdnem olyan gyakran gondoltam rá, mint a találkozásunkra következő napokban és hetekben. Március végéig semmi nem történt. Aztán váratlanul megjelent végre az álmomban. Egy napfényben fürdő szoba perzsaszőnyegén szerelmeskedtünk, ő volt felül, de az arcát megint csak nem láttam, eltakarta az előrehulló haja. Kora délután lehetett, mert erős fényben ragyogott körülöttünk minden: a bútorok, az ajtó krémsárga lapja, a tükrök. A vakító, teli napfényben akár valami kis felhő lebegett a csipkefüggöny az ablak előtt. Én tulajdonképpen egy jámbor, együgyű, suttyó falusi gyerek vagyak, nem tudom leírni neked a szoba berendezését, mert nem ismerem a polgári szalonokat. Stílbútorokkal volt berendezve a szoba, de meg nem mondom, hogy mifélékkel. Nem is olyan érdekes. Ahogy ott a perzsaszőnyegen szerelmeskedtünk, amúgy is Szilvia csípőjének a mozgására figyeltem csak. Hogy is mondjam? Nagyon szépen csinálta, nem úgy, mint az a néhány megvadult nőstény, akivel legénykoromban viszonyom volt. Mondjuk mintha ebből írta volna a diplomamunkáját. Szóval értette a dolgát. Álmomban egyébként sakkal fiatalabb voltam, és nem voltam még nős. Miközben ölelkeztünk, többször is gondoltam rá, milyen jó, hogy még előttem az egész élet, s hogy hamarosan megtartjuk az esküvőt. Aztán felébredtem. Leírhatatlan, mekkora bosszúságot éreztem. Elza elment már, a gyerekek Komáromban az anyósomnál töltötték a tavaszi szünetüket, teljesen egyedül voltam a lakásban. Az iskolába csak délután kettőre kellett bemennem. Délelőtt előbb lemezeket hallgattam. Később a ruhásszekrény aljáról előkotortam a Képes Sport régi évfolyamainak bekötött példányait. Fiatalabb koromban megszállott Fradi-rajongó voltam, zöld ingekben és zöld nadrágban jártam, amíg be nem hívtak katonának, jobban mondva, amíg le nem szereltem. Esküvőnkön a lakodalmas nép és Elza megütközésére másfél órára elvonultam, mert a rádió egy Ferencváros—Diósgyőr mérkőzést közvetített. Ezek a régi újságok évek óta porosodtak a szekrény alján. Talán emiatt, talán mert felzaklatott a hajnali álmom, egyszer csak az jutott az eszembe, hogy az ifjúságomban lapozok. Pánikszerű félelem tört ki rajtam. Túl fiatalon nősültem meg, most már belátom. Talán egy hosszabb séta megnyugtatott volna. De kint épp zuhogott az eső, meg hát mit láttam volna azon a rettenetes lakótelepen? Egyforma házakat. Közben a hajnali álmom ott kísértett a gondolataimban egész délelőtt, hiába próbáltam bármivel elfoglalni magam. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szobát, ahol álmomban Szilviával szeretkeztem, láttam már valahol. Talán egy újságban? Vagy filmen? Vagy a tévében? Egészen biztos, hogy nem. Én abban a szobában jártam már! Tudom, hogy lehetetlen, mégis elhittem vagy majdnem elhittem, hogy Szilvia igenis létezik, és Ödön bácsi is létezik, csak valamilyen okból, talán valamilyen rettenetes élmény következtében sikerült egészen kitörölnöm őket az emlékezetemből. Pár perccel fél tizenegy után csöngettek. Ajánlott levelet hozott a postás, én igazoltam, hogy átvettem, és adtam a postásnak egy korona borravalót. A postás fiatalember volt, nem a mi régi postásunk. Meg is kérdeztem tőle, mi van a régi postásunkkal, csak nem beteg? A fiatalember megvonta a vállát, nem tudom, nem ismerem, mondta közömbösen, engem most helyeztek át ebbe a körzetbe. — Nincs rajta a feladó neve — mondta aztán a hatóság korholó hangsúlyával. — Ez így szabálytalan. Igaza volt, a levélen tényleg nem volt feltüntetve a feladó neve, furcsálltám is, hogy ennek ellenére felvették a postán és kikézbesítették. A nappaliban felbontottam a borítékot, de levél helyett három fénykép esett ki belőle. Lehajoltam, hogy összeszedjem a fényképeket, s akkor a megdöbbenéstől felüvöltöttem. Mind a három felvétel a hajnali álmomról készült. Az első fénykép azt a szobabelsőt ábrázolta, amelyre olyan élesen emlékszem: ugyanazokat a bútorokat, ugyanazt az ajtót, asztalt. A másodikon egy hajkorona volt látható, az a sűrű, vörösesszőke hajbozont, amely, mint álmomban, itt is eltakarta Szilvia arcát. Ezt a képet mintha én magam exponáltam volna. A harmadik képen felismertem az arcomat. Amit ábrázolt, az pornóképnek is elment volna. Viszontláttam magunkat abban a félreérthetetlen pózban, amelyről beszéltem már. Szilviának a háta és a válláig érő haja látszott a képen, az én arcomat azonban telibe kapta a fényképész. Tévedés kizárva, én voltam az. de húszévesen. A fénykép hátuljára nyomtatott nagybetűkkel ez volt ráírva: KÖSZÖNÖM. Félőrülten rohantam ki a folyosóra, onnan az utcára, de a postást mintha a föld nyelte volna el. Csak nagy sokára mertem visszamenni a lakásba. Még élt bennem valami teljesen alaptalan, eszelős remény, hogy az eseményeket talán meg lehet fordítani. De a fényképek ott hevertek a szőnyegen, azon a helyen, ahová a borítékból kiestek. Nem mertem megsemmisíteni őket, mert úgy éreztem, ehhez nincs jogom, s egyébként is mi értelme lett volna? Az ilyen fényképek megsemmisíthetetlenek. Egyre nyomasztóbban éreztem a felelősségem súlyát. A fényképeket elrejtettem az Íróasztalom felső fiókjába. Az előbbi eszeveszett reménykedést eszeveszett kétségbeesés váltotta fel bennem. Kétségbeesés, mert tudatában voltam, hogy nem álmodom, s hogy őrült sem vagyok, másfelől viszont ami történt és történik velem, az fizikai lehetetlenség, ezért nem is történhetett meg, hiszen ellentmond mind a logika elemi szabályainak, mind a valóságról elmondható összes eddigi ismereteinknek. Hacsak . ..” — Hacsak? — kérdeztem a barátomtól. De közben a pincér kihozta végre az ebédünket, a szalvétába csomagolt evőeszközöket, és jó étvágyat kívánt. Barátom megvárta, amíg elmegy az asztalunktól, és amikor újra megszólalt, szkepszisnek nyoma sem volt már a hangjában. „Milyen kár — mondta —, hogy a valódi életünk megismeréséhez nincsenek érzékszerveink, s így arról oly keveset tudunk. Szemünk csak azt a tartományt látja, amely a valódi életünkön kívül tenyészik. Fülünk csak azokra a hanghullámokra érzékeny, amelyeket az anyag bocsát ki. Tapintani vagy ízlelni csak azt tudjuk, ami anyag. Így aztán, miközben a valódi életünkhöz szeretnénk igazodni, mindig csak a sötétben tapogatózunk. Milyen kár, hogy amikorra megismerjük végre a rejtélyt, éppen meg kell halnunk. A három fényképet továbbra is őrzi az íróasztalom fiókja. De a fiókot kulcsra zártam, s a kulcsot bedobtam a kanálisba. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez csak félmegoldás. De az igazi megoldáshoz rettenetes bátorságra van szükség, s én negyvenéves sem vagyok még. Egyelőre elkerülöm a dolgozószobámat.” 62
