Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-11-09 / 23. szám

H ^^idéken születtem, ott töltöttem a gyer­■ K mekkoromat. Nagyapám törpebirtokos ■ M volt, főleg lovakat tenyésztett, nála Mm élve szerettem meg azt az életformát, Mm s a falusi embereket. Ezt azért mon­dom, mert meghatározza, s meg is magyaráz­za életem későbbi döntéseit. Aztán Egerben legénykedtem, itt érettségiztem. Pesttel csak tizennégy éves koromban ismerkedtem meg. Az első világháború évei voltak ezek, emlék­szem, még soroztak is, de szerencsére végét­ért a háború, mielőtt kikerülem volna a front­ra. A húszas évek közepén Franciaországba ke­rültem (hét évre rá jöttem haza), ott végez­tem el a közgazdasági egyetemet. Ugyanakkor dolgoztam is, mindenféle fizikai munkát vé­geztem, például lovakat csutakoltam a lóver­senytéri istállóban. Nem kerestem sokat, s ezért jelentkeztem egy nagy nemzetközi ha­józási vállalatnál, s az úgynevezett hosszú hajójárataira szerettem volna kerülni: Ame­rika, Japán ... Három hónap alatt több pénz­hez jutottam volna, mint máshol egy év alatt. Éppen aznap, mikor megkaptam az értesítést, az utcán összefutottam Attilával... Szóval ez a találkozásom József Attilával döntő volt az életemben. Bár ő öt évvel fiatalabb nálam, egyszerűen megbabonázott, éreztem: rendkí­vüli, zseniális fiú. Ö keltette fel bennem az irodalmi érdeklődést és ismertetett meg a Párizsban élő magyar írókkal, költőkkel... Amikor lelkesen újságoltam neki, hogy meg­kaptam a szerződést, ő lebeszélt róla. Men­jek inkább haza, mondta, rengeteg tennivaló vár ránk itthon. Ha nem is rögtön, de a vé­gén elfogadtam az érvelését. Bementem az akkori munkahelyemre, egy párizsi könyvki­adó cégnél dolgoztam, s bejelentettem: haza­térek. Szerettek, és segíteni akartak. Ez mam­­mutvállalat volt, szinte az egész világra szál­lított francia könyveket. A magyarországi megrendeléseket Bécsen keresztül teljesítet­ték. Felajánlották, legyek a magyarországi képviselet vezetője. így lettem Budapesten egy francia depo-könyvkereskedés tulajdono­sa. Aztán Attila is hazajött Párizsból és ismét kizökkentett életutam kerékvágásából. Nem­csak összeismertetett a hazai fiatal író- és költőgárdával, hanem rábeszélt, legyek a könyvkiadójuk is. Hamarosan megalapítot­tam a Cserépfalvi Kiadót. Csupa fiatal, velem egykorú író könyvét adtam ki: Szabó Zoltán, Kovács Imre, Radnóti Miklós, Vas István. És persze elsősorban Attila versesköteteit. így aztán úgy lettem közismert, hogy a Cserép­falvi Kiadó a fiataloké, az avantgarde irány­­zatosoké, a falukutatóké. Mert elsősorban a népies írókat adtam ki, s ebben a már említett gyerekkori élményeim, kötődéseim is szerepet játszottak. Ügy éreztem, ők is ott keresik a bajok forrását, ahol én is érzem, a nép sorsá­ban. S kiadtam az írásaikat, kockáztatva azt, hogy betiltják ezeket, mint ahogy jó néhány esetben ez be is következett. Szeretem a fiatalok lelkesedését, hitét. Ezért vállalkoztam a Szép Szó kiadására is, amellyel nekem az volt a célom, hogy egy­fajta „népfrontos” alapon összehozzam a né­pies falukutatókat és az urbánusokat. De a lapnak két szerkesztője volt — Ignotus és Jó­zsef Attila —, s Ignotus viszolygott a népie­sektől. Szó szót követett, nem is mindig szép, s mikor egy olyan nagy tisztázó összejövete­len kiderült, hogy semmiképpen nem tudunk nézeteink fenntartása mellett együtt dolgoz­ni, elváltak útjaink, a lapot átvette a Pantheon Kiadó. Attilával persze ennek ellenére sem romlott meg a viszonyunk, az ő költői nagy­ságát én még életében sem vontam egy pilla­natra sem kétségbe. Én adtam ki a könyveit, halála után az első gyűjteményes verskötetét és csak ekkor fe­dezték fel az emberek, milyen zseniális köl­tőt veszítettünk el. Nálam jelent meg az el-Ezt o levelet adta fel József Attila Cserépfalvi Imrének közvetlenül halála előtt. A levélhez mellékelt verset a néhány hónappal korábban elhunyt Juhász Gyuláról irta a költő. JtfJ a Í*-f. & ^ LLfvi+jUjJ. At ( S*' fy\ X/iÁ* ♦♦ ■yv-«-oui A # trrnaJ Ü* , <i tti'f -t+ '/f 'r* *. Ai/i ll > '’*/'*, *-UL ly A-i Ajt o» •‘V* , só, róla szóló életrajzi könyv is, amelyet Jó­zsef Jolán írt. Ez nem azonos azzal, amit Jo­lán az ötvenes években jelentetett meg „A város peremén” címmel. Azért haragudtam rá, mert olyanokat írt benne, hogy Attila Rá­kositól tanult, meg ilyesmi. Meg is mondtam neki a véleményemet. Azt felelte, igazad van, szégyellem, de ilyen a politika. Én nem értet­tem, ma sem értem, talán mert nem vagyok politikus alkat... Ebből származott életem bajainak nagyob­bik része. Az első nagy veszély akkor környé­kezett meg, mikor a negyvenes évek elején a katonai kémelhárító kezdett érdeklődni irán­tam. Kovács Imrét, Bálint Györgyöt és en­gem hazaárulással vádolva kilenc hónapig tartottak börtönben. Szándékuk szerint a ka­tonai rögtönítélő bíróság folytatta volna le az eljárást, s ez csak kétféle döntést hozhatott: felmentést, vagy halálos ítéletet. Valahogy kiráncigáltak bennünket a nagy bajból. Ahogy mostanában olvasom a visszaemléke­zéseket, sokan emeltek szót értünk. Felhív­ták a figyelmemet — Illyés Gyula memoár­jában is megírta — hogy 42-ben, a Kolozsvá­rott tartott könyvnapon részt vett Szombathe­lyi vezérkari főnök is. Illyés és Tamási Áron is kérlelte, mentsen meg bennünket. El is ér­ték, hogy Kovács Imrét kiengedjék. Eztán ő is rohangált az érdekünkben. A végén lassan elaludt az ügy, mert áttették a polgári bíró­ság elé, amely az eljárást bizonyítékok hiá­nyában megszüntette. Aztán jött a németek bevonulása 1944-ben. Már az első napon lefogtak mindenkit, akit németellenesnek tekintettek. A listájukon én is szerepeltem, mert a kiadóm hangsúlyozot­tan németellenes beállítottságú volt. Ezért il­legalitásba mentem. Megkaptam Rápolthy La­jos szobrászművész barátom összes iratát. Mindent elkövetett értem, a műhelyében dol­goztam, az irataival közlekedtem. Az önélet­rajzi regényemben megemlítettem: úgy el­maszkíroztam magam, hogy még a barátaim sem ismertek rám. (Negyvennégy éves vol­tam, s hatvanhét éves embert játszottam.) A könyv megjelenése után kaptam egy levelet Tolnai Gábortól, akivel annak idején a villa­moson találkoztam, azt írta, ő megismert, megszólított, de én azt mondtam, hogy szob­rász vagyok, s ő nem akart ellentmondani. Kassákkal pedig, erre tisztán emlékszem, a Duna-parton találkoztam. Ö, akivel naponta beszélgettem, elküldött, „ne zavarja a pecázá­­somat”. Ezek után, ha nem is nyugodtan, de járkálhattam a városban . .. Negyvenöt januárjában a nulláról indul­tam, a vállalatomat teljesen lebombázták. S én mégis, most úgy emlékszem vissza rá, hogy lelkes, tettvággyal teli ember voltam, életem második nagy építési periódusát éltem meg: Pedig leírni nem lehet azt a helyzetet, azt a nyomort, amiben találtuk magunkat. Viszont senki nem vihetett börtönbe, senki nem állít­hatott bíróság elé a nézeteim miatt. Magával ragadott az újjáépítés lendülete. Vas Zoltán kinevezett a Szikra Kiadó vezető­jének, én lettem a Könyvkiadók és Kereske­dők Egyesületének elnöke, újjászerveztem a saját kiadómat. Négy hónap múlva, június 10-én már könyvnapot tartottunk, körülbe­lül negyven-ötven új könyvet jelentettünk meg addigra. Ma egy-két évig tartana a meg­jelentetésük. Ezek voltak a szép idők. Hit­tünk abban, amit csináltunk, hittünk abban, hogy most szabadon dolgozhatunk. S én min­dig hittem abban, hogy a világon az egyik legfontosabb dolog a könyv; minden olyan könyv, amely szebbé-jobbá teszi a világot. Később csökkentenem kellett ezt a munka­­intenzitást, nemcsak azért, mert a startnál sokat vállaltam. Megindultak a nagy ideoló­giai harcok, megjelentek a „pártpolitikai ér­dekek”. S a közélet, hogy is fogalmazzam, nem volt mentes a neofita, a törtető embe-10

Next

/
Oldalképek
Tartalom