Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-10-26 / 22. szám
Hagyma Vargáménak, Siklósra C~V_/\ dr. Román András —, mert akkor is kevés ) y volt a pénz, és azokhoz a várfalakhoz, amelyek akkor, legalábbis szemre, jó állapotban lévőknek látszottak, nem nyúltunk. De Siklós esetében teljes volt a helyreállítás, s a gond ennek ellenére ott sem kisebb. Ott is sok-sok millióra lenne szükség, hogy a vár állaga ne romoljon tovább. Lehet tehát, hogy igaza van pécsi kollégámnak, aki szerint az igazi gondok csak a műemlékek újjászületése után kezdődnek? Igen is, nem is. Ahogyan dr. Román András elmondja — és ahogyan jártamban-keltemben magam is tapasztaltam — a 9000 védelem alatt álló objektum (ebből 2000 a műemlék és 7000 a műemlék jellegű) közül azok a veszélyeztetettek, amelyeknek nincs eleven funkciójuk, amelyeket a szó szoros értelmében nem használnak. — A várfalak vagy -romok például nem épület, hanem építmény jellegűek — magyarázza a műemlékfelügyeleti osztály vezetője —, ezeket tehát nem lehet irodaként vagy múzeumként, szállodaként vagy oktatási központként használni, így tehát a mai pénzügyi rendelkezések szerint nem minősülnek állóeszköznek, s ezért nem is képződik karbantartásukra felújítási alap. Hiába hát a szándék vagy a jóindulat, a szigetvári vagy a siklósi várfalat, a siroki várromot vagy a gönci kolostorromot, az ország egyik legszebb műemlékét senki sem tartja karban, illetve nem tartja úgy karban, ahogyan kellene, mert erre a fedezet sehol sincs „betervezve”. Már mondanám: „Hiszen itt az OMF!”, de Román András megelőz, s közli, hogy a műemlékek helyreállítására fordítható pénznek nem egészen tíz százaléka fölött rendelkezik csak az OMF, a többi a „partnereké”, a műemlékek tulajdonosaié vagy használóié. — Az építésügyi törvény — ez a műemléki alapjogszabály — ugyanis kimondja, hogy a fenntartás költségei és kötelezettsége is a tulajdonost terheli. — És az OMF pénze? — Az csak a tulajdonosok gondjai egy részének az átvállalására elegendő. Vagy a nagyon súlyos esetek gyors orvoslására. A baj tehát az, hogy várfalak, romok — általában az úgynevezett „rendeltetés nélküli” műemlékek — esetében sokszor nincs is az OMF-nek partnere. Ki például a siroki vár tulajdonosa? A magyar állam, persze. De ki a kezelő, a fenntartó? Amiben tehát nincs igaza kollégámnak: az üszögpusztai kastélyokat rendben tartja majd a Pécsi Állami Gazdaság, mert erre van s lesz is pénze, felújítási alapja. Cser László gondját még az is enyhíti, hogy a gazdaságnak bizonyára van építő vagy kőműves brigádja, amely házi kezelésben minden tatarozási feladatot elláthat. Igaz, ez a lehetőség tulajdonképpen nyitva állna Siklós és Szigetvár esetében is. — A legnagyobb-baj az — állította dr. Román András és igaza volt —, hogy amióta ezeket a várakat az OMF helyreállította, azóta senki semmiféle karbantartást rajtuk nem végzett. Ha akár egyetlen szál kőműves évente egyszer-kétszer kiment volna Siklósra vagy Szigetvárra, hogy a meglazult téglákat, köveket megigazítsa, hogy a lehullott cserepet vagy zsindelyt helyretegye; ha a tanácsoknak, az idegenforgalmi hivataloknak volna két-három főből álló kőműves brigádjuk, amely e műemlékeket járva rendszeresen elvégezné' ezeket a minimális karbantartási feladatokat, akkor százmilliókat lehetne megtakarítani! Lehetne is, kellene is! — fűzöm hozzá magamban. Mert nálunk sok a műemlék. A második világháború előtt — írd s mondd! — összesen félszáz — javarészt a középkorból származó — épület állt védelem alatt, ma pedig, hadd emlékeztessek rá ismét, kilencezer! És ami még ennél is fontosabb: többségünkben megtanultuk szeretni, megbecsülni a múlt e kőbe, téglába rakott emlékeit. Igaz, nem mindenki. De a siklósi várban évente 300 000 vendég fordul meg, s amikor ott voltam, egy Debrecenből odazarándokolt pedagógus éppen reklamálta, hogy ugyan miért nem látható az a bútorkiállítás, amelyről kollégái annyit meséltek. Mert a hír szárnyaló (csak az volt lassú, aki a Gerencsér Sebestyén Szimpózium idejére „összetolt” bútorokat még mindig nem rakatta a helyükre), és ha valaki megnézi Siklóson a gótikus várkápolnát vagy az ugyancsak gótikus zárt erkélyt, ha lepillant a várfalról kitáruló tájra, akkor bizton jó propagandistája lesz a látottaknak és ékes szószólója a műemlékvédelemnek. Varga Lászlónétól, siklósi várkalauzomtól, aki húsz esztendeje idegenvezető itt, hallottam egy kedves történetet. Följegyeztem, továbbadom : Néhány éve, a legforróbb nyárban, betévedt a várba egy csoport. Idősebb emberek, láthatóan falusiak, az asszonyok kendője kibontva, a férfiak zakóján nagy sötét foltokat rajzolt a veríték. Háromnegyed hat volt, és mivel a vármúzeum hatkor zár, a csoport vezetője megkér-1. Szulejmán szultán dzsámija — ma vármúzeum — a minaret csonkjával 2. A varvédő Zrínyi, ahogyan a szobrász látta 3. Az évszázadok alatt meglazulnak a kövek ... A SZERZŐ FOTOI dezte Vargánét: bejöhetnek-e még, érdemes-e még bejönniök? — Mit szeretnének megnézni? — kérdezte vissza az idegenvezető. Az egyik néni — megelőzve a csoport fejét — megfelelt: — Mi ugyan semmit! Csak le szeretnénk egy kicsit ülni a hűsben, hogy ne hurcoljanak már tovább bennünket! — Akkor jöjjenek a kápolnába! — javasolta Vargáné. — Ott hűs van, érdemes is a megtekintésre, jöjjenek hát! Mentek. És annyira tetszett aztán nekik a kápolna, hogy a csoport utána meg kívánt nézni mindent, ami csak megnézhető. — Még az északi bástyára is felkapaszkodtak — büszkélkedik még ma is, esztendőkkel az eset után, a siklósi vár idegenvezetőnője. — És csak kérdezték: „Mi van még?”, akkor is, amikor már végképp nem volt mit mutatnom nekik. Egy hétre rá egy dobozt hozott a postás, Vargánénak címezve. Hagyma volt benne, makói vöröshagyma. Merthogy a látogatók makói tsz-tagok voltak. S azt hiszem, így közölték, hogy ők is beléptek a műemlékbarátok sorába. GARAMI LÁSZLÓ 18
