Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-10-26 / 22. szám
EMÉLYISÉG GYÖKÉRZETE Beszélgetés Sinor Dénes professzorral — Búvópatak magyarságról nálam nem lehet beszélni. Talán három évig tartott, 1944-től 46-ig, a magyarországi kapcsolatok szüneteltetése. 1942-ben letartóztatott a Gestapo, de megléptem. Törvényen kívüli voltam, francia egyenruhában jártam és a párizsi magyar főkonzulátus mégis szemrebbenés nélkül meghosszabbította magyar útlevelem. A háború befejezésekor újra szövődtek a szálak. Volt egy pesti gazdasági bizottság, amely amerikai kölcsönből az amerikai hadsereg feleslegessé vált készleteiből vásárolt teherautókat, szerszámokat és jómagam párizsi munkatársa voltam a bizottságnak, amíg meg nem szűnt. 1951-ben Paizs Dezső professzor publikálta otthon egy nyelvészeti cikkemet. 1956 nyarán voltam Pesten és aztán évenként látogattam haza. Volt egy megbízatásom: készítsük el az Enciklopédia Britannica teljes „magyar” címszavát. A magyar irodalom anyagát újra írtuk Bóka Lászlóval, Sőtér Istvánnal és Klaniczay Tiborral. Cambridge-ben bevezettem a magyar nyelv oktatását. Amikor Bloomingtonban az ural-altaji intézet vezetője lettem, azonnal — A portréfilmben, amelyet nemrég mutatott be a Magyar TelevTzió, Ránki György arról faggatott, hogy sikeres tudományos pályafutásodnak voltak-e hullámvölgyei. Válaszaidban meglepően nagyra taksáltad a véletlenek szerepét. A pályám nem volt nyílegyenes út a csillagokig. Az alapvető tudományos felismerés, az ötlet, amely leírva elfért másfél gépelt oldalon, 1940-ben, a megszállt Párizsban egy nehéz napon villant fel bennem, hogy kidolgozásának szenteljem a következő csaknem fél évszázadot. Amíg azonban hozzáfoghattam, át kellett vészelni a nehéz időket. A háború alatt halálra kerestek a németek. Anyagi gondok nyomasztottak, meg egy rossz házasság, amely azzal súlyosbodott, hogy gyerek született belőle. Bujdosás és szorongás: „mit fogunk enni”? Egy született szegény, aki megszokta a nyomort, tud élni az átlagos színvonal alatt. De én — be kell vallanom — nagyon kínlódtam, mert igényeim alatt kellett élnem. Amikor a háborút „megnyertem” és megszűnt az állandó életveszély, nem volt sem pénzem, sem állásom. A nagyhatalmú professzor, aki tehetségesnek tartott és akinek árnyékában megalapozottnak tűnt a tisztes tudományos pálya reménye, hirtelen meghalt. Aztán „véletlenül” állást kaptam a francia Tudományos Intézetben. Fizetett állás, amelyért nem kellett kilincselnem. Rám mosolygott a szerencse: a meghívás Cambridge-be. Jöttek az eredmények, a nemzetközi hírnév és az elismerés, amelynek egyik jele volt a bloomingtoni ajánlat is. Kipróbáltam és döntöttem : ahelyett, hogy magam egyszemélyes „gyümölcsfaként” teremjek, esélyt kaptam arra, hogy intézetet szervezzek — azaz egy egész gyümölcsös terméséről gondoskodjam. Nem bántam meg: a tudományos kollektíva eredményei visszamenőleg minősítik a döntés helyességét. Mindebben volt véletlen és kockázat. Vagyis a sikerhez nem elég tehetségesnek lenni, nem elég a kitartás sem, kell a szerencse is. Az sem mindegy, hogy három infarktust úsztam meg. — A műtét előtti hónapban jártál Budapesten. Felmentünk a szerkesztőségbe és minden második lépcsőn meg kellett állnod. Mennyi humorral kísérted ezt a kálvária járást! A humor része személyiségednek? A humor nagy áldás. Reszkess a humortalan emberektől, mert veszélyesek! A betegség sorscsapás, el kell viselni. Búsulni nem érdemes: az a nagyfejűek és a lovak dolga, ahogy a nóta mondja. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a betegség ideje könnyed sétautazás volt. Emlékszem, Párizsban voltam és a magyar értelmiségi klubban kellett előadást tartanom, öt tablettám maradt és akkoriban 20—25 tabletta tartotta bennem a lelket. Ma sem tudom, hogyan sikerült végigcsinálnom. De nem volt és nincs bennem halálfélelem, nem foglalkozom az elmúlással és sajnálom azokat, akik úgy hiszik, hogy a halál a teljes megsemmisülése. Talán a lélek ereje, talán Isten. —- Vallásos vagy? Hű katolikus vagyok, hiszek egy Istenben és a tízparancsolat eszméiben. Ebben az értelemben vallásos vagyok. Szeretem az embereket, megértem az ember gyengeségeit, képes vagyok megbocsátani. — Befejezésül szeretném megkérdezni, milyen volt legutóbbi pesti utad hangulata? Velem volt a két unokám Franciaországból. Fiúk, az egyik 18, a másik 13 éves. Nem tudnak magyarul, először voltak Magyarországon. Izgalmas volt a találkozás az ismeretlen országgal, amelyhez a gyökereik egynegyede köti őket. Örültem, hogy jól érezték magukat, rokonszenveztek a látottakkal, tetszett nekik a magyar világ, érzékelték a gyökereiket. Most már lesz mire építeni, mert az én bloomingtoni házamnak is magyar levegője van. A feleségem, aki ösztöndíjasként járt Magyarországon, megszerette a magyar kultúrát. Egyetemi tanárként a Kodály-módszer egyik fő terjesztője Amerikában. Jó volt újra Pesten lenni, találkozni a régi barátokkal, vagy sétálni, pihenni az ismert tájakon. SZ. M. megkezdődött a magyar nyelv, a történelem és kultúra tanítása is. Amikor a Magyarok Világszövetsége újjáalakult, leveleztünk a főtitkárral, Beöthy Ottóval és meglátogattam a szövetséget. Tetszett amit csinálnak, nem volt nehéz az együttműködés formáinak megtalálása. — Közel negyedszázada összeismerkedtünk, és mindjárt vitatkozni kezdtünk. Ezt azóta sem hagytuk abba. Lételemed a vita? Az élet sója a vita, csak legyen gyakorlati értelme. Az egyik anyanyelvi konferencián elmondottam, hogy megállapodtunk: cikket írok a Magyar Hírekbe a magyar nyelv megőrzésének fontosságáról. Ez az írás nagy visszhangot kavart, de a zajos hírverés használt is. A római családjog szerint az apa mindig bizonytalan, de ez a cikk nem tagadható le, a mozgalom szülői között ott vagyök. tam meg a változó éghajlatokat és a különféle társadalmakat egyaránt. Franciaországot tisztelem, ott kaptam a pálya kezdősebességét. Amerikát csodálom, ennek az országnak köszönhetem a tág lehetőségeket. És Magyarországnak a szülői ház melegségét és egy életre szóló kultúrát. Ezek harmóniában vannak bennem, ezért az arányokat sem tévesztem össze. Magyarország kis ország, de nagy nemzet, színgazdag kultúra. Bennem nincs honfibú és a nemzethalál szorongása, mert minden tapasztalatom a magyar nemzet életerejéről tudósít. Ezért beszéltem az V. Anyanyelvi Konferencián arról, hogy magyarnak lenni kihívás és szép kaland. Az alkalmazkodáshoz meg annyit tennék hozzá, hogy én nem azzal kezdtem sehol: „jöttem, láttam, átszervezek”. — A magyarságod a felszín alatt folydogált, mint a búvópatak és csak időnként tört fel felszínre? 11
