Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-09-21 / 19-20. szám
Kovács Andrea álomvilága Csilingelő nevetéssel üdvözöl. Kezében nagy ecset — no nem éppen mesterségének szimbóluma —, hanem egy nagy pemzli, amellyel balatonfüredi kiállításának plakátját ragasztja egy hirdetőoszlopra. — Késett a nyomda, segíteni kell a kiragasztásban — rázza meg a kezem Bán Magda. Kislányos, hosszú, fekete hajában ittott ezüst szálak csillognak, de dióbarna szeme fiatalosan mosolyog beszéd közben. Ízes, dunántúli tájszólásán mitsem rontott a húszéves távoliét. — Távoliét? Ugyan! Szívemben mindig itthon járok — mondja — álmaimban megsimogatok minden szögletet, azt is, ami már nincs. E nélkül nem is tudnék élni. — Ügy tudom, kollégák voltunk. Valamikor riporterkedett a „Muzsika” című folyóiratnál Hogyan lett festő? — 1964-ben egy világhírű zeneművésszel kötöttem házasságot. Férjemmel másfél évtizedig jártam a világot: látóköröm kitágult, emberismeretem gyarapodott, élményekben, tapasztalatokban gazdagodtam. Ezek az évek is hozzásegítettek, hogy bátrabban nyúljak az ecset után. — Mindössze tíz éve fest, és a világnak csaknem valamennyi, a művészetet kedvelő nagy városában volt kiállítása . . . — Igen, 1974. március 24-én kezdtem el festeni. Kényszerűségből, egzisztenciális okokból. És ez a kényszer — létformámmá lett. Persze, a rajz nem volt idegen tőlem. Gyerekkoromban szerettem volna bekerülni a budapesti képzőművészeti középiskolába, de nem vettek fel. Kedvtelésből azonban mindenütt rajzolgattam: otthon, az utcán, később New Yorkban is, amikor már férjnél voltam. Művész férjemet meghökkentették portréim. Festőfelszereléssel is megajándékozott. Festeni azonban nem engedett. . . — Hamarosan túljutott életének keserű időszakán? — Igen. Szerencsém volt. 1975- ben Genfben az UNICEF művészeti igazgatója „felfedezett”, első képemet megvette, s mindenfelé beajánlott. Tagja lettem a híres Henri Rousseau csoportnak — mindössze ötven tagja van — s ezáltal bekerültem a naiv festészet európai vérkeringésébe. Egyszóval — szerencs*ém volt. — Nem hiszem, hogy ez csakis a szerencse dolga lett volna. Már az első években díjat nyert, s a galériák egymásnak adták képeit. — Az segített — és segít ma is —, hogy szenvedélyesen ragaszkodom a gyökerekhez. Svájcban, a Rigi és a Pilatus magas hegyei tövében is azért festek minden nap, hogy otthon legyek a zalai dombok vagy a bugaci puszta világában. —. Kizárólag a magyar táj, a magyar élet érdekli? — Kizárólag! A nagypapa, a nagymama kiskomáromi háza, a nagyberényi szüret, egy téli szánkózás, falusi lakodalom, kenyérsütés. Ezt festem luzerni műtermemben. De évente többször is hazajövök, hogy új élményekkel töltődjem fel. — Gyermekei tudnak magyarul? — Tizennyolc éves lányom és tizenhét éves fiam kitűnően beszél olaszul, németül, franciául, angolul, de az ízes zalai tájszólást tőlem vették át! Rendszeresen olvasnak magyar szépirodalmat. Épp a minap mondta nekem Lena lányom: „Anyu, nekünk, ugye, Magyarország a hazánk, mert ott él * nonna (nagymama), zio (nagybácsi), ott a mi családunk .. — Tervei? — Festettem egy képet, amelyet a budapesti Nemzeti Színháznak ajándékozok. Meglátogatom azokat a helyszíneket az Alföldön, ahol Petőfi versei születtek, mert illusztrálni akarom verseit, amelyeket németre ültettek át. Bízvást bízom benne, hogy majd kint kiadják a kötetet. Búcsúzóul mondja: — Amikor ecsetet fogok a kezembe, megtalálom önmagamat. Szükségem van valamire, ami megváltoztathatatlanul szép, és amit senki el nem vehet tőlem: a gyerekkori emlékeimet, a nagyszülőimnél töltött boldog napokat Zalában. Minden képem egy híd, amelynek egyik végén én állok, a másik végén van az otthon, a hazám. S ezen a hídon naponta járok, meg-megállva, gyönyörködve a túlsó partban. Amit ott látok, azt festem le. LÉNART GYÖRGY A SZERZŐ FELVÉTELEI Részletek a bemutatkozó levélből Uraim bocsássanak meg, hogy angolul írok. A Politikuspályák című sorozatukban szerepelt Kovács Imre amerikai születésű lánya vagyok. New Yorkban élek, én vagyok az ő egyetlen gyermeke, mostohaanyámat leszámítva a Kovács-család egyetlen tagja itt Amerikában. Sok olyan dolgom van, amit szeretnék megosztani a magyar emberekkel, és a Magyar Hírek olvasóival, így különösen művészi munkáimat, amelyek nagy figyelmet kaptak itt az Egyesült Államokban. Egy olyan művészeti formáról van szó, amit én hoztam létre és fotómozaiknak neveznek, ANDREA KOVÁCS Újkori művészet császárnője Sokan azt tartják, hogy ő a mai Amerika vezető fotóművésze. Kovács Andrea látványos fotómozaikjait jól ismerik Európában és Amerikában egyaránt. Munkáinak mérete az 1,5X1,5 méteres nagyságtól a 7X14 méteres nagyságig terjednek. Grace Glueck, a The New York Times művészeti műkritikusa „abszolút pompásnak” minősíti ezeket az alkotásokat. Kovács Andrea sok száz csodálatos színes fotóból megdöbbentő metaforikus kompozíciókat hoz létre. Stella Russell ismert New York-i műkritikus szerint „Andrea Kovács fotómozaikjai teljesen egyedülállóak, a legjobban példázzák a lencse művészetét, amely a mai kor művészete, ö ennek az újkori művészetnek a császámője.” Andrea Kovács, akit a Yale Egyetemen 1975-ben „a legkiválóbb művésznőnek” szavaztak meg, a Rhode Island-i tervező iskolában kezdte a fotóművészeti pályát, majd a Yale Egyetemen folytatta tanulmányait. Jelenleg New Yorkban egy nagy kiállítását készíti elő. Előadásokat tart Egyesült Államokszerte, és tavasszal Európába utazik, hogy Londonban, Párizsban és Rómában állítsa ki munkáit. Szépsége miatt Andrea Kovácsot gyakran hasonlítják Greta Garbóhoz, vagy a néhai Grace monacói hercegnőhöz. S ez a szépség, csakúgy, mint a fotómunkák sora, teljesen emberi ... SANFORD HUNDERTMARK művészeti szakíró Egy másik kritikából Mint a szürrealisták általában, Andrea Kovács az alkotást úgy tekinti, mint az automatikus, folyamatos írást. A felvételek a stúdióban készülnek; mindig olyan témákat választ ki, amelyek a személyes világából valók és olyan tárgyakat, embereket, helyeket keres, amelyeknek érzelmi jelentésük van számára. Hosszú sorozatokat készít, gyakran csinál egészen közeli képeket és olyan fokig „bontja föl” a tárgyat, hogy a részletek felismerhetetlenné válnak. Azután összegyűjti a képieket és ezek új formákat sugallnak számára. A látvány maga a szintézis: egyesül az a világ, amelyet a kamera lát és az a világ, amelyet a művész agya és szeme fog fel és rendez át. SHELLEY RICE a New York-i New Museum kurátora És egy hazai vélemény Egyik lehetséges meghatározás szerint montázs az, ami a tudatunkban nem összetartozó dolgoknak a meghökkentő, meglepő találkozása. Sokáig ilyen meglepő, sőt elképzelhetetlen volt a fotó, és a mozaik szó összekapcsolása, hiszen a fotó mint a legfiatalabb művészeti ág, a mozaik pedig mint a mezopotámiai és az egyiptomi művészetbe visszanyúló ábrázolásmód látszólag nemigen egyeztethető össze. 31
