Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
A kopjafáktól jöttem Ismertem már Kamenyeczky István nevét és életét, mielőtt személyesen találkoztunk volna. A Magyar Hírek is írt róla 1981-ben. És emlékeztem arra, hogy kicsit bosszantott annak idején, a nevével való játék: a lengyel eredetű szobrász nevében ugyanis a „kameny”-szó magyarul sziklát jelent, és innen vezette le a cikk a művész kőtömbfaragó hajlamait. A közelmúltban látogattam meg műtermében a szobrászt, és visszagondolva, úgy él bennem ez a találkozás, mint egy film. Pergessük vissza képeit. A kiállításon Amikor, bemutatták a Collegium Hungaricum képzőművészeti kiállításán, amelyen huszonöt — Ausztriában élő — magyar lestő és szobrász művei kerültek a közönség elé, hiába kerestem az ő alkotásait. Egy rossz szót sem szólt magyar művésztársairól, de egyenes kérdésemre kitérően felelt: „Az én dolgaimhoz nagyobb tér és több levegő kell. Én itt nem férek el.” Alacsony termet, zömök test, egyszerű öltözék. Valamiért holland halászra emlékeztetett, talán a pirospozsgás arca meg a szakálla miatt. Már kissé éneklő bécsi hangsúlyokkal beszél magyarul, a hangja meglepően lágy. A kézfogása azonban nagy fizikai erőről árulkodott. Az egyik zsűritag is, aki járt nála, erőt sugárzó művet emlegetett. Szerettem volna saját környezetében, szobrai közt látni. Másnap teljesült a kívánság. A műteremben Bolyongtunk Bécs egyik ipari kerületében, a megadott címen alig leltük. Aztán előpattant, kocsiba ültetett minket: irány a közeli alkotóműhely. Hatalmas termek, maszszív szobrok, kőből, márványból, bronzból. Egy benyílóban a falon, a Kálvária-reliefek, amikről négy éve kollégám így írt: „Kamenyeczky részien már bronzba öntött Kálvária-sorozatáról beszél, amelyet templomrestauráló évei alatt kezdett el.” Most előttem, a tizennégy darabból álló „képsor”. Egyszerűség, szigorú pontosság, virtuóz technika és szárnyaló fantázia sugárzik; a templomi orgonát, az aláfestő zenét is hallani vélem. Szívesen időznék még társaságukban, de a művész tovább von, mint akinek mindez a múlt már, de ő a jelenben él: az új munkáit szeretné megmutatni. Oszlopok sora, lenyűgöző szobrok, ivókutak. Magyar népművészet, indiai motívumokba oltva. Amit önmagáról mond, olyan mint egy népmese. A legkisebb fiú — Kunágotáról — elindult szerencsét próbálni. Sírköveket faragott, de művészi elhivatottságot érzett, ám útján rengeteg akadályba ütközött. Azt hitte, hogy a felszabadulás 1945-ben megnyitja előtte a kapukat: felvették a főiskolára, mint kiemelkedő tehetséget, aztán az irigység kirostálta, mint tehetségtelent. 1956-ban nekiindult a világnak. A traiskircheni menekülttáborból emelték ki a cisztercita lelkészek, hogy Lingenfeldtbe vigyék, az öreg templom elpusztult oltárának szobrait restaurálni. Tíz éven át dolgozott ott — kővel és fával —, és ma már csak a legjobb szemű szakemberek képesek megkülönböztetni a megmaradt műemlékeket azoktól, amiket ő faragott meg. Amikor otthagyta őket, sírköveket csinált, hogy megéljen a családdal, az osztrák feleséggel és a kisgyerekekkel. A szegénység fojtogatta, ennivalóra is alig jutott, de megvett egy négytonnás márványdarabot és minden szabad percében éjjel-nappal dolgozott, az álmait véste kőbe. Megmutatta az alkotásokról készült képeket a szigorúságáról híres kultúrtanácsnoknak, aki alig hitt a szemének. Másnap felkereste őt és azonnal megvásárolt a városnak egy szobrot. Egy évig éltek az árából. 1971-ben önálló kiállítást rendeztek az alkotásaiból, a híres Wiener Secession tagja lett. Az osztrák városok sora — Mauthausentől Innsbruckig — vettek tőle szobrokat. A benyíló falán, kritikák sorakoznak, köztük látom a Magyai Hírek cikkét is. Felettük cseresznyepaprika-csokor és kukoricacsövek, kőporral fedve.. Kamenyeczky István 30 éve nem járt Magyarországon. „Talán jövőre hazajutok, kiállításom lesz otthon.” Nem mondja, de tudom: a műveivel akar hazatérni. „Íme ez vagyok, ezt csináltam. Elindultam a kopjafáktól és most ott állnak a szobraim az osztrák városok terein. És közben kifaragtam önmagamat is abból az őserővel teli nyersanyagból, aki egykor magam voltam.” SZÁNTÓ MIKLÓS
