Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
1 i I w I döztetnek egyazon meggyőződésből. Mindennek könnyebb feltárni a társadalmi okait, mint a pszichés tényezőit. Lengyel György rendezésének legfontosabb erénye, hogy megtalálja és következetesen megőrzi a Madách színpadán a milleri drámának ezt a valódi izgalmát. A negyvenes-ötvenes évek Amerikájának drámairodalmi élvonalához tartozott Tennessee Williams is, akit, a hatvanas évek eleji magyarországi felfedeztetése után. Millerhez hasonlóan már-már elfelejtettünk. Semmi közünk hozzá! — mondták éveken át honi színigazgatók, és erősíteni látszott álláspontjukat Williams külföldi „hanyatlása” is. Ám az elparentált „Broadwayiparos” az utóbbi időben megintcsak mind gyakrabban bukkan elő a világ színpadain. Visszatérésének „hátterében” mindenekelőtt az irói teljesítmény áll: mert ha ennek az életműnek nem is minden darabja egyformán tartós, a legjobbak értékéhez nem férhet kétség. Most Kaposvárott A vágy villamosának bemutatója szolgáltatott nyomós érveket a szerző perének újrafelvétele mellett. Mert a rendezés tökéletesen „felolvad” a játszókban, drámaértelmezését nem próbálja megtámogatni semmiféle külső eszközzel — a díszlet pazarló gesztussal lemond még a színpadkép túlnyomó részéről is, és úgy építi fel a New Orleans-i házhelyszínt, hogy jóformán csak egy keskeny sávot hagy a színészeknek a rivalda vonalában. Ezzel is provokálja a fokozottan bensőséges játékot. Ács János számára nagyon fontos az alaphelyzet térbeli megfogalmazása: vagyis az, hogy a váratlanul-hívatlanul érkező Blanche mennyire útjában van Stanlevnek, de még Stellának is. Ök hárman állandóan kerülgetni kénytelenek egymást — abban a világban, amelyben Stanley és Stella olyan jól megvannak egymással, Blanche számára fizikai értelemben sincs hely. Az előadás koreográfiája pontosan leképezi ezt a drámai összeférhetetlenséget; a valóságos helyszűke már önmagában is szüntelenül lefojtja, illetve kirobbantja az érzelmilelki feszültségeket. És Blanche ebben a szituációban próbálja visszahazudni valaha volt lényét, azt a tisztalelkű lányt, akit nem tudott megőrizni. Pogány Judit alakítása erről a belső küzdelemről szól. És az ártatlanság koráért folytatott harca szinte fontosabb, mint ami a Stanley képviselte „másik világgal” zajlik. Az a nő. akit Pogány játszik, a legmegértőbb rokonok házában is alulmaradna a saját, egyre súlyosbodó neurózisával szemben. Külön figyelmet érdemelnek azok a magyarországi ősbemutatók, amelyek színházi repertoárunk némely régi hiányait voltak hivatottak pótolni. James Joyce-t máig is ezoterikus íróként tartják számon, és a munkásságát érintő vitáknak sokáig éppen az volt az egyik alapkérdése, hogy író-e egyáltalán? Pontosabban, hogy bűvészet vagy művészet, amit a prózával művel; hogy a forma, a nyelv radikális „lerombolása” után létrehozott-e új, sajátos szerkezetet, vagy csupán lelkes hívei — jobbára maguk is „nehéz” írók — értékelik fel, szigorúan szakmai szempontok alapján. Tehát Joyce-al közönségsikert, mégpedig színházi sikert aratni igazán hiú ábrándnak tűnhet. S az egyetlen színmű, amelyről életműve ismerői tudtak, különben is elkönyveltetett, mint afféle egyszeri tévedés, amit jobb kegyeletesen elfelejteni. A londoni Mermaid Theatherben, 1970-ben aztán egyszeriben bebizonyították, hogy eleven, eredeti, és főként játszható. Eltelt röpke másfél évtized, és a darab, a Számkivetettek elérkezett hozzánk. A pécsi Nemzeti Színházat dicséri, hogy elfogadta Czimer József árnyalt fordítását, és letette a darab mellett a garast. Az előadás érzékeny, értő műgondra vall, és olyan rendezői beleérző készségre a téma iránt, ami a színészeknek komoly segítséget adott. A darabot, amelyet Szegvári Menyhért vitt színre, egyébként nem azért nehéz eljátszani, amiért Joyce prózáját nehéz elolvasni. Ez a darab ma már. stílusát tekintve nem reveláció;’ lényegében a társalgási dialógus-konvekcióra épül, s azt tágítja, kétségkívül Ibsen, sőt Strindberg felé. A Számkivetettek annyiban tipikus intellektuális dráma, hogy a figurák érzelmi válságaikat szószátyár lelki szado-mazohizmussal szüntelenül egymás elé tárják, teóriákat gyártanak. minden ösztöntevékenységüket azonnal fogalmi rendszerbe akarják illeszteni, már-már az önparódia határáig narcisztikusak és élveboncolók. Minduntalan rálicitálnak egymás nyíltságára, és úgy forognak ebben a kitárulkozósdiban, mint valami mókuskerékben. Mégsem lehet azt mondani, hogy „affektált” darabbal van dolgunk. A szerző csakugyan őszinte — mindaz, amit túlzásnak érzünk, a figurák túlzása, az ő karakterükhöz tartozik. Miközben kapcsolataikban a teljes belső szabadságot keresik, valójában szenvednek a kölcsönös gyanakvástól és féltékenységtől. A pécsiek bemutatója szellemében és megvalósításában a mind ritkább színházi igényességet tükrözi. Győrött egy még régebbi tartozás törlesztésére vállalkoztak: eljátszották Georg Kaisertöl A calais-i polgárokat. Azok történetet, akiket Rodin nevezetes emlékműve állított elénk. De kevéssé ismert, hogy miért is rendelt városa szobrot e hat férfiúnak. A magyarázat középkori krónikákban található, amelyek aligha forognak közkézen. Ahonnan a történet élményszerű lehetne sokak számára, az épp Kaiser 1914— ben született, annak idején az egész világot bejárt színműve — amely mindmáig ismeretlen volt a magyar néző előtt. Hogy miért, az színházi kultúránk szépszámú talányainak egyike. Kaiser darabja az első világháború kitörésének évében azt hirdette; hogy a közösség által létrehozott civilizációs értékeket nem szabad feláldozni semmiféle „nemzeti dicsőség” elvont, értelmetlen ábrándjáért. A mű az egyéni áldozatvállalás apoteózisa. Expreszszionizmusának filozófiai hátterét Bergson adta meg, aki egész gondol atrendszeré vei tagadta, hogy az értelem kiszolgáltatott volna a körülmények oksági kényszerének. Egyéni szabadságunk záloga; hogy beleavatkozunk a valóság alakításába, és ezáltal teremtjük meg önmagunkat. Sajnos ezt a művet most sem láthattuk, mert ahelyett, hogy Győrött megbízást adtak volna a dráma méltó költői fordítására, elfogadták Hegedűs Géza átiratát, egy másik drámát, amely lényegesen egyszerűsített az eredetihez képest. A vendég Csiszár Imre rendezése mégis nagyigényű, erős formaérzékre vall. Csodát nem tehet, mert a lényegi eltérésektől függetlenül is, az átdolgozás valamennyi részletében gyengébb a kaiseri eredetinél, de legalább az általános, feszült hangvétel és a mozgáskompozíció fegyelme dinamikus, képeiben kifejező előadást teremt. MÉSZÁROS TAMÁS A Madách Színhál „A salemi boszorkányok” előadásán: Koncz Gábor és Ráckevei Anna ehov Cseresnyéskertje Kaposvárott FOTO: ILOVSZKY BÉLA — MTI Bf- . Aj
