Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-08-22 / 17-18. szám

1. Fehérkuti Bálint: Az utolsó vacsora (A Sao Pau­­ló-i Szent Gellért kolostor ebédlőjének falán) 2. Hamza D. Ákos 3. Mágori Varga Béla a Hármas önarckép című fest­ményével 4. Az idős festőművész egyik fiatal modelljével 5. Mágori Varga Béla: Brazil munkás 6. Hamza D. Ákos: Pesti villamos A SZERZŐ FELVÉTELEI Az idősebb generációhoz tartozik a két má­sik számon tartott festőművész is: Mágori Varga Béla és Hamza D. Ákos. Mindketten kiállítást terveznek Magyarországon. Kiállí­tott műveiket a magyar államnak kívánják adományozni. „Mindig a magam útját járom Mágori Varga Béla jól ismert alakja a ma­gyar kolóniának. A nyolcvanas éveiben járó, vékony testalkatú, örökké zsörtölődő öregúr magányosan él. Az itteni magyarok rendsze­resen vendégül látják ebédre, vacsorára. Többször találkoztunk, egy alkalommal a lakásán, ahová meghívott, hogy megmutassa az otthoni kiállítására összeválogatott képeit. A legtöbbjén tragikus témát dolgozott fel: Munkanélküliek a híd alatt. Temetés... A színvilága is komornak tűnt; feketék, szürkék, mélykékek és vörösek. — Maga is kicsit komornak találja a ké­peimet, ugye? — kérdezte a művész. — A Temetés című képemet öcsém temetése után festettem . . . Megkeseredtem mióta egyedül maradtam, s ez látszik is a festményeimen — Tanácsolták már, változtassak egy ki­csit, közeledjek a brazil átlagember lelkivi­lágához, amelyik derűt, vidámságot akar látni maga körül. Egyszer rászántam magam, hogy fessek egy giccset. Belekerült vagy két hetembe, míg elkészítettem egy balerina ké­pét. De a végén mégis sovány, girhes lett, a vállán kiállt a csont. Mert az életben is úgy nézett ki. Nem tudok huszonötezer darab ró­zsás csendéletet festeni, sorozatban. Én mindig ilyen voltam, csak nem változom meg öregségemre? A főiskolán történt, még Budapesten. Rudnay-tanítvány voltam, s az egyik munkámon annyira összevesztem egy tanárral, hogy ki akart rúgatni. De én nem engedtem az igazamból. Szerencsére Rudnay a tárgyaláson kiállt értem. Azt mondta, ha ezt megteszik, ő elmegy a főiskoláról. Rud­nay az volt a számunkra, mint Bartók a ze­neiskolásoknak. Népi. Ezt az új látásmódot akartam én is képviselni. Aztán a harmincas években az akkori Ma­gyarországon nem kaptam megrendelést, úgy mondták, a túlságosan szocialista témáim miatt. S tudja mi az érdekes? Végül a kifo­gásolt képeimért, így az Erdélyi tegnapért, a Kubikusokért és az Építkezésé rt a Vatikántól kaptam ösztöndíjat. Elhallgatott, látszott, témát váltana. Az­tán ... mondta tovább, ki tudja, hányadszor mesélve már el ezeket a történeteket. — Az ötvenes években megint nem ju­tottam nyilvánossághoz. Akkor meg azt rót­ták fel nekem, hogy nem elég szocialisták a műveim, nem elég realisták. Ugyan már. nem én találtam fel a spanyolviaszt. Ahogy én, úgy előttem már sokan festettek. Courbet-től kezdve. Csak éppen a szocialista realizmus ak­kori merev sablonjaiba nem fértem bele. Mert én akkor is a magam útját jártam ... Hát egy kicsit rögös lett. .. Végül már szinte csak portrérajzolásból éltem. Egyszer opera­házi karmestereket, primadonnákat rajzoltam sorban, rendelésre. Rájöttem, az ilyesmi se könnyű — nekem. Az egyik azzal jött, hogy nem olyan az orra, mint amilyennek én raj­zoltam, a másiknak nem tetszett, hogy tokája van, illetve hogy a képen is van. Abbahagy­tam az ilyesfajta munkákat is. Ha nem hív­nak meg annyiszor vacsorára a barátaim, például Keresztury Dezső, nem tudom, hogy élek meg ... Azután 1958-ban rehabilitáltak, ahogy ír­ták. A Műcsarnokban rendeztek kiállítást a festményeimből. Mihályfi Ernő kétszer is el­ment megnézni őket. Akkor azt írták, vissza­adták a tíz évet. Dehogy adták. El se vették. Dolgoztam én azalatt is. — Azt hiszem, most érkeztünk el életének talán legérdekesebb vagy érthetetlenebb pontjához. Művészi sikereket ért el, szép kar­riert jósolt mindenki. S akkor ön fogta magát és 1959-ben Brazíliába jött. Miért? — Nem politikai okokból, vagy művészi sértettségből. Arra két évvel korábban lett volna módom. Brazíliába azért jöttem, mert az öcsém, aki itt élt, nagyon súlyos beteg lett. Hogy magyarázzam el, mit jelentett számomra ez a családi kapcsolat? A mi családunk Er­délyből származik. Én a háromszéki Imecs­­falván születtem, 1897-ben. Még az első vi­lágháború előtt költöztünk Budapestre. S hamarosan egyedül maradtunk az öcsémmel. Akkoriban mondogattam: egész Budapest az otthonom, s a kedvenc szobám a Városliget. Hosszú évtizedekig csak egymásra számít­hattunk. Ezért utaztam hozzá mindent ott­hagyva. Attól kezdve, hogy meghalt az öcsém, már semmi sem kötött ide, Magyarországhoz, Budapesthez annál több. S éppen ezért ma­radtam itt. Ne csodálkozzon, megmagyará­zom. A Nyugatinál árult éppen újságot az apám, amikor rosszul lett. Onnan vitték a kórházba, ahol rövidesen meghalt. Ha végig­mennék a pályaudvar előtt, ez jutna mindig, minden nap az eszembe. Ott, Budapesten él­tem az öcsémmel hosszú évekig albérletek­ben ... Nem akarom ezeket az emlékeket. Éjszakánként gyakran arra ébredek, hogy azokkal beszélgetek, akiket szerettem, s már elmentek. Ilyenkor lemegyek az utcára és órákig sétálgatok, beszélgetek magamban. Aztán valahogy megnyugszom és el tudom viselni. Otthon ez nem menne. De a műveimet hazaküldöm, s velük egy kicsit én is hazatérek. Festőművész és filmrendező Säo Paulo belvárosában, egy sokemeletes bérház legfelső szintjén lakik Hamza1 D. Ákos feleségével együtt, több mint húsz-éve. A la­káshoz tartozó kis teraszon cserepes növé­nyek erdeje — és festőállvány. Mindenfelé háztengerre látni. — Amikor ideköltöztünk, ez még kertvá­ros volt — mutatott körbe az idős festőmű­vész —, családi házak övezete. Ma pedig fel­hőkarcolókkal zsúfolt belvárosi negyed. De mi már megszoktuk ezt a lakást. Nem va­gyunk vándorló típusok. Hamza D. Ákos természetre éppen ellenke­zője Mágori Varga Bélának. Csendes, halk, végtelenül szerényen nyilatkozó, visszavo­nult életet élő. — Az ön nevét otthon jól ismerik ma is, de filmrendezőként tartják számon. Mikor kez­dett el festeni? — kérdeztem tőle. — Előbb, mint rendezni. Képzőművészeti akadémiát végeztem Pesten. Csók-tanítvány voltam. Ösztöndíjat is kaptam tőle vagy ki­lenc éven át. A filmmel hogyan kezdődött a kapcsolatom? Akkoriban minden festő úgy kezdte el a pályáját, hogy vándorútra kelt Nyugat-Európába. Én utam közben több he­lyen díszleteket festettem filmeseknek, ebből éltem. Mikor visszakerültem Budapestre, egy filmvállalatnál helyezkedtem el. S nemsokára már filmet rendeztem. Hogy jól, rosszul, azt a nézők dönthetik el. Ami egyébként a film­mel kapcsolatos tevékenységemet illeti, a lé­nyeg megtalálható az otthoni filmlexikonban. Nem beszélt róla, még a rákérdezés elől is finoman eltért, hogy a második világháború alatt tevékenyen részt vett a magyar értelmi­ségi ellenállási mozgalomban. — Tettem, amit kellett, amit a jó érzésem diktált. Segítettem becsületes embereknek, mentettem a régi szakembereket. (Ennél jóval több olvasható Talpassy Ti­bornak a Tények és tanúk című sorozatban megjelent könyvében, a Betöltötte hivatalát­­ban. Hamza tevékenységéről a 327. oldalon ír részletesen.) — Hogyan hagyta el Magyarországot? — Nem titok, ez is megtalálható a filmle­xikonban. Negyvenöt után csináltam egy propagandafilmet. Ezután jöttem el. Nem emigránsként, nem disszidensként. Vas Zol­tán adta az útlevelet, s a kocsiját a határig. Zavaros világ volt akkor Európában. Olasz­országba, Rómába mentem. Ott festettem, mert Itáliában nem lehet nem festeni. — Egyébként ott is készítettem egy filmet. Ezt nézte meg egy brazil producer, s hívott meg Brazíliába filmrendezőnek. Akkor itt még nem létezett nemzeti filmgyártás. S ha őszinte akarok lenni, még ma is igencsak gye­rekcipőben jár. — S itt Brazíliában rendezett filmet? — Nem, csak belekezdtem. Arról, aki meg­hívott, kiderült, hogy elköltötte az egész va­gyonát, apja pedig letiltotta a további kifize­téseket. Zavaros világ volt itt is. Egyik napról a másikra meg lehetett gazdagodni, de el­szegényedni is. Hát dolgoztam, amit lehetett, ezzel párhuzamosan festettem, csináltam ki­állításokat itt és Európában. — Mi a véleménye a brazil művészetről? — A filmről már beszéltem. Bár nem va­gyok illetékes — vagy inkább hivatott bírál­ni —, annyi bizonyos, hogy a brazil művé­szet a végtelenségig eklektikus, s egy most formálódó nemzet nacionalizmusa jellemzi. Témáinak kereteit a katolikus vallástól az afrikai ősvallásig sok minden adja. Erről órá­kig lehetne beszélgetni. De úgy tűnik, vala­mi sajátos most van kialakulóban. — ön a saját festészetét hová sorolná? — Nem brazil, az biztos. Egy olasz kriti­kus így definiálta: absztrakt szürrealizmus. Én nem tudtam, hogy ezt csinálom, de ahogy néztem a kész képeimet, kénytelen voltam el­fogadni. De tudja, a festészetre is igaz, amu a filmjeimmel kapcsolatban mondtam: az al­kotónak az a dolga, hogy a lehető legtökéle­tesebben végezze el a munkáját, a többi a nézők feladata. (Vége) POKORNY ISTVÁN 15 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom