Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
ta portugál nyelven a felirat: Március 15. Egyesület. A bejárat mögött látszott az egész klub területe, egy patkó alakú dombvonulat övezte völgy. Először egy focipálya mellett hajtottunk el, amelyen éppen hatalmas szurkolással kísért meccs folyt. Megálltunk egy nagy úszómedence közelében. A víztükör csábítóan csillogott, ám csak egy fiatal pár merészkedett bele néhány percre. Itt a május már késő ősznek számít, s a huszonkét-huszonöt fok pedig hűvös időnek. A medencét három oldalról körülfogja egy U alakú épület, amelynek „talpa” hatalmas ebédlőt rejt, egyik végén színpaddal. Itt találkoztunk össze az egyesület vezetőivel, Jakus Imre elnök rögtön felajánlotta, hogy körbevezet. — Láthatja, színpadunk is van — mutatta —, de már régen nem használtuk. Tagságunk magyarjai már mind hetven fölött járnak, a fiatalabbak meg más egyesületekbe léptek be. 5 — Hány magyar tagjuk van jelenleg? — A klubtagoknak csak mintegy harmada, száz fő körül, a magyar. Vegyes klub lettünk. — S hogyan működik a Március 15. Egyesület, ha a tagok között kisebbségben vannak a magyarok? — Tagságunk aszerint, hogy beleszólhat-e az egyesület ügyeibe vagy sem, két részre osztható: az egyszerű klubtagokra, (akik befizetik az éves tagdíjat és ezért használhatják a létesítményeinket); valamint a tulajdonosi részvényekkel rendelkező tagságra, akik irányítják az egyesületünk ügyeit. Mikor ezt a 800 ezer négyzetméteres területet megvásároltuk, 500 részvényt bocsátottunk ki. Ezek ma is a magyar vezetők kezében vannak. A tulajdonosi tanács tehát magyar, az intéző bizottságban már brazilok is találhatók. Beszélgetés közben végigjártuk az épület szobáit: a kártyázótermet, a könyvtárat, a biliárdhelyiséget. Az étterembe visszatérve Jakus Imre bemutatott Szabó Józsefnek, akit ma sokan a leggazdagabb brazíliai magyarnak tartanak. Szabó József a húszas évek elején lakatosként érkezett Sáo Paulóba, s ma gyártulajdonos, sokszoros milliomos. A bemutatkozás után magyaros (és brazilos) vendégszeretettel hívott meg, hogy'még aznap délután látogassam meg birtokán, ahol jelenleg, az üzleti élettől már visszavonultan, „egyszerű falusi életet” él. A háza messziről, már az országútról jól látszott: formára egy nagy folyami hajóra hasonlított. A mintegy kétszáz négyzetméteres, vörösmárvány-padlós nappaliban ültünk le egy gyülmölcslére. Bár ebben az országban sem illik anyagiakról kérdezősködni, nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek: — önt az itteni magyarság egyik leggazdagabbjának tartják. Hogyan sikerült meggazdagodnia? — Tulajdonképpen meggazdagodni nem volt soha nehéz Brazíliában. Aki jó szakmával, jó fejjel és szorgalommal rendelkezett, az hamar megszedhette magát. Inkább gazdagnak maradni bizonyult nehéz feladatnak. Velem is többször előfordult, hogy egyik nap milliomosként aludtam el, s másnap aztán azon kellett gondolkoznom, ki tudom-e fizetni az ebédemet? Azóta stabilizálódott a brazil gazdasági élet. Szerencsére én éppen jókor voltam fent. Felállt, hogy elhozza a fényképalbumát. A régi Köztársasági Klub tablóit nézegettük, majd az ő fiatalkori képeit; a gyáráét, ahol a legkülönbözőbb alkatrészeket, tömítő gyűrűket gyártanak. Aztán javasolta, járjuk körbe a birtokot. Terepjáróba ültünk, így is jó tíz percbe telt, míg a hátsó kerítéshez érkeztünk. Közben narancsliget mellett haladtunk el, majd kávéültetvények következtek. Visszafelé pedig benéztünk egy állattenyésztő telepre, ahol szarvasmarhákat, bárányokat tartanak — Ma már csak ezzel a mintagazdasággal foglalkozom — mondta Szabó József —a gyár igazgatását is átadtam a gyerekeknek. Fákat telepíttetek, munkásokat irányítok. Azt se tudom, jövedelmez-e egyáltalán valamit ez a fazenda. Lehet, hogy jól keresek vele, lehet, hogy ráfizetek. De nem nagyon érdekel a dolognak ez a része. Én egész életemben keményen dolgoztam. Elfáradtam. Kilencvenéves elmúltam. Most élvezem, ami még hátra van. A másik „leggazdagabb” magyarnak, az Erdélyből származó Zolcsálc Istvánt tartják. Gyárában most, a gazdasági recesszió miatt csak 1000—1200 munkás dolgozik: egy egyesült államokbeli céggel kooperálva futószalagokat gyártanak (és javítanak) az autógyárak részére. Igazi „self made man”-típus üzleti érzékéről rengeteg történetet, már-már legendákat meséltek a Sáo Pauló-i magyarok; ám a magyar kolóniában végzett mecénási tevékenységéről is. Gyakran ad kérés nélkül is. Néhány éve a miskolci repülőklub vezetői döbbenten olvastak egy értesítést: érkezett a klub részére egy Ultra Lighter típusú minirepülőgép, küldője Zolcsák István Brazíliából. Addig még a nevét sem ismerte egyikük sem. Telefonbeszélgetésünk után meghívott: vidéki farmjára utazik, ha beszélgetni akarok vele, erre az utazás a legjobb alkalom. A kocsi hajszálpontosan érkezett. A hátsó ülésen egy zömök, ötvenes éveiben járó férfi ült. Pillanatokon belül jó hangulatú beszélgetés kerekedett: természetesen ő mesélte a jobbnál jobb történeteket. — Az ön mecénási tevékenységéről legendák keringenek. Miért ilyen bőkezű? — Nézze, egyszerű a válasz: mert megtehetem — felelte habozás nélkül, őszintén. — Szerencsém volt, meggazdagodtam. Otthon az Egyesült Izzóban dolgoztam, művezetőként. Amikor ide kijöttem, s körülnéztem, azt mondtam magamnak, itt meg lehet gazdagodni. S akkoriban meg is lehetett. Talán a mi generációnk az utolsó, aki gyorsan nagy pénzhez juthatot, a hőskor itt is véget ért. — Megkérdezhetem, hogyan gazdagodott meg gyorsan? — Elmondom, nem titok, minden itteni magyar elmesélheti. Egy kis ravaszsággal, a szerencsén kívül. A hatvanas évek elején lendült itt fel a gépkocsizás. Sorra épültek az amerikai autókonszernek gyárai. S amikor sor került a Chrysler brazil üzemének felújítására, a három pályázó egyike én voltam.. Ép ésszel ma már nem mernék jelentkezni, de amikor az. ember meg akar gazdagodni, akkor ne hallgasson a józan eszére. Nekem összesen tizenkét emberem volt, akikkel egy fészerben dolgoztunk. Ez a pályázat viszont kétmillió dollár értékű volt. — Az egyik feltétel az volt, hogy a futószalagot leállítás nélkül kell felújítani. Ezt csak én vállaltam. De természetesen az ígérgetés, kevés lett volna. Hiszen a döntés előtt a vállalat embere helyszíni szemlét tartott a jelentkezők üzemében. Mégis megkaptam a megrendelést, másnap felvettem kétszáz munkást és megcsináltam. Igaz, hónapokig csak napi egykét órát aludtam, de megérte. Megérkeztünk utunk első állomásához: egy étteremhez. — Ez eredetileg üzemi étkezde lett volna. A közeli autógyár kiszolgálására akartam telephelyet nyitni, de aztán másként alakult. Hogy ne vesszen kárba a pénzem, megnyitottam az: éttermet. Az ebéd után továbbindultunk. — Látja, az egyik dolog hozza magával a másikat. Ha már megnyitottam az éttermet, úgy gondoltam, legokosabb, ha veszek egy fazendát, ahol megtermelem, amire az étteremnek szüksége van. — Amíg odaérünk a birtokra — folytatta —, elmesélem az első aratás történetét. A vétel után mindjárt az első gondom az lett, mit termesszek rajta? Legyen rizs, gondoltam, az itteni rizs termesztéséhez nem kell árasztásos módszer. Kértem tanácsot szakértőktől, azok azt mondták, ez a föld műtrágyázás nélkül annyi rizst sem terem majd, amennyit belevetek. De a műtrágya annyiba került volna, mint az egész földterület vételára. Megint okoskodtam: próbáljuk meg anélkül. Megállapodtam néhány földművelővel, traktorossal, hogy én megveszem a magot, ők elvetik a földembe, learatják, s a termésen osztozunk. El is végezték a szántást, a vetést. Ekkor akadt közülük néhány „okos”, aki előre eladta a maga részét. Az egyik motorkerékpárt vett a pénzen. A végén olyan termésünk lett, hogy a többiek házat vehettek a részükön. S akkor jött az, aki motorkerékpárt vett, hogy segítsek rajta, mert őt tulajdonképpen becsapták. Ojabb egy óra autózás után megérkeztünk a fazendára, egy kisebb-nagyobb dombolckal szabdalt óriási területre. Autóval jártunk körül. Itt-ott kisebb marhacsordák legelésztek. Megálltunk az intéző házánál, s amíg Zolcsák István az ügyeket intézte, én a tájban gyönyörködtem. A visszaúton is tovább tartott az anekdotázás. Zolcsák István újabb és újabb történetekkel illusztrálta az itteni üzleti mentalitást. Hazaérve, a búcsúzáskor mondta Zolcsák István: — Az első kérdése az volt, hogy miért vagyok ilyen bőkezű mecénás? Most válaszolok. Amikor meggazdagodtam, választhattam, mire költsem a pénzemet: luxusautókra, újabb gyárra? Láthatta, mindenem megvan. A gyáram is elérte az optimális nagyságot, amit még át lehet tekinteni. Hát miért ne költsem a pénzem értelmes dolgokra? Magyar vagyok, ez meghatározza számomra, hogy mi az értelmes dolog. POKORNY ISTVÁN A SZERZŐ FELVÉTELEI (folytatjuk) 41
