Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-11 / 10. szám
FILO (dr. Mihályfi Ernőné) plakátjaival bizonyára sokan találkoztak már. Hirdetőoszlopokon, régi és új házak falain mozgósították az utca emberét — amikor kellett — vagy, nyugalmasabb időkben, kedves, üde plakátjai hívtak ünnepelni, vagy akár színházba. Filóról alighanem senki nem hinné el, hogy 1910-ben született. Életkora valószínűleg csak közeli ismerőseinek, barátainak fontos (mert ő nem vesz koráról tudomást). Az olvasót talán jobban érdekli: hogyan kezdett el a képzőművészettel foglalkozni? — 1927-ben a miskolci Tóth Pál Gimnáziumban érettségiztem. Iskolás koromban irodalmi füzeteimet iniciálékkal díszítgettem, iskolai ünnepségek dekorációit festegettem. Első legnagyobb „alkotásom” egy másfél méteres Rákóczi-címer volt. Ekkor kezdtem töprengeni, kell hogy legyen egy ilyen féle foglalkozás, mesterség is. Tudomásom szerint Németországban járt főiskolára. Hogyan került Münchenbe? — Levelezés útján, néhány rajzocska mellékelésével jelentkeztem a müncheni iparművészeti főiskolára, ahová rövidesen személyesen is beállítottam. Itt hamarosan kiderült, hogy még nem töltöttem be a 18. évemet. Azt tanácsolták, hogy menjek a két Ehmcke-növendék, Maxon és Kallenberger magániskolájába — öregedni. Néhány hónap múlva — némi diplomáciai csaták után — elismerték a miskolci érettségit és egyhetes felvételi vizsga után felvettek Fritz Helmut Ehmcke professzor grafikai osztályába. (Ö Európa-szerte elismert betűtervező művész volt, Németország nyomdabetűinek tekintélyes része ma is az ő munkája). A hatéves iskola első három évében minden technikát magas fokon kellett elsajátítani; a tervezés mellett, a házi nyomdában a betűszedést, nyomtatást, linóleum-, fa-, és rézmetszést, litográfiát, a nyomókövek lecsiszolását is beleértve és könyvkötészetet is. Három év után újabb egyhetes különbözeti vizsga következett, ezután jöhetett a felső három osztály. Végül egy saját kezűleg szedett, illusztrált, nyomott és bekötött könyvet kellett az asztalra tenni. Én egy linóleummetszettel illusztrált meséskönyvet készítettem egy autós gyerek kalandjairól. Elfogadták. Ehmcke professzor oktatási módszerének lényege az állandó versenyszellem volt. A tetszés szerint választott rajzok mellett minden héten más témájú plakátpályázaton kellett részt venni. Hét végén a falra felrakva szemlélte meg a műveket, anélkül, hogy annak szerzője után érdeklődött volna előre, a három legjobbat kiemelte, a legrosszabbakat kidobta, a közepeseket függve hagyta. Én azon imádkoztam, hogy inkább dobja ki, csak ne hagyja a középszerűek között. „Pechemre” az első plakátomat, egy horgászfelszerelés hirdetésére készített hatalmas szájú halat elsőnek emelt ki és elismerő szavakkal méltatta. Rövidesen beiratkoztam az egyetemre is Wilhelm Pinder művészettörténész professzorhoz. Az Auditorium Maximumban tartott vetítettképes előadások után elfogott a kétség: hogy vehetek én ceruzát a kezembe, mikor ilyen művek vannak a világon. Hónapokig nem tudtam egy plakátot sem összehozni. Soká tartott, míg ettől a hatástól függetleníteni tudtam magam. Végül mégsem fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, ugyanis a professzor maga adta meg a disszertációk témáját és ebben nem volt vita. Én a „Német dómok a HUNYADI JÁNOS FRANZ-JOSEF 24
