Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-11 / 10. szám
Beszélgetés Nicolas Schöfferrel Nem lehet autópályán lovas kocsival hajtani Nem tudom, jelent-e valamiféle tájékoztatást manapság, ha egy képzőművészről azt állítjuk, hogy modern. Hiszen századunkban az állandó, szinte kötelező útkeresés miatt majdnem minden művész egy-egy új iskolát is jelent. Modernnek lenni talán csak annyit jelent, hogy az alkotó az eddig ismerttől eltérőt hozott létre. Nicolas Schöffer a szónak ebben az értelmében modern művész. Egész életútja ezt a „mindig újat”-keresést példázza. Ezt bizonyítja pályafutásának néhány állomása: az ötvenes években találta ki, hogy ne a közönség keresse fel a szobrot a múzeumban, hanem a műalkotás „menjen” az emberek közé: egy Renault autóra szerelte fel szobrát, amelyet az autó körbehordott Franciaország legnagyobb városaiban, a járókelők az utcán ismerkedhettek meg a mobil szoborral. 1961-ben egy belgiumi városban, Liége-ben állította fel az első kibernetikus alkotását, az élő szobrot. A szobor mikrofonjai érzékelték a környezet hanghatásait, a fotocellák a napfelkeltét és a napnyugtát, s ezek erősségének megfelelően forogtak korongok, villantak fel fények, stb. Schöffer foglalkozik zeneszerzéssel is — a nagyvárosok zajából komponál. Ezen kívül rendezett kísérleti színházat is Hamburgban, ahol a nézők maguk alakíthatták a darab cselekményét. — önt már sokan próbálták valamilyen skatulyába elhelyezni: nevezték kibernetikus, kinetikus szobrásznak, vagy csak egyszerűen modern művésznek. Hogyan minősítené önmagát? — Sokan szobrásznak tartanak, vagy inkább így fogalmaznék: leginkább annak tartanak. De nem vagyok az, a klasszikus értelemben, hiszen nem készítek klasszikus szobrokat, nem márványt faragok vésővel, nem bronzot öntök. Én tér—idő konstrukciókat hozok létre. Olyan megfoghatatlan anyagokkal dolgozom, mint az idő, a tér, és a lény. Ezek az alapegységei a művészetemnek. A művészeti irányzatnak, amelyet képviselek, a jövője az éneklő, zenélő, mozgó műalkotások létrehozása. Ma már kevés, ha egy kép állandóan, változatlanul ugyanazt az információt nyújtja. Az információáramlás felgyorsult, mindig más kell. Olyan világban élünk, ahol a tudomány, a technika félelmetes gyorsasággal fejlődik. A művészet sem állhat meg. Az új technikai eszközök mindig új esztétikai hatásokat hoztak létre. A vaseszközök feltalálása tette lehetővé a márvány faragását. Ma mégsem a vésőt csodáljuk, hanem a szobrokat, amelyeket velük faragtak. A komputerek korában én számítógépekkel faragom az időt és a teret. A számítógép a ma vaseszköze. Nem lehet autópályán lovas kocsival hajtani, művészetet sem lehet ma csupán hagyományos eszközökkel csinálni. — Az ön szobrai élnek, reagálnak a környezet változásaira, fényeket, hangokat adnak ki. — Az élő szervezet együtt él a környezetével. Az ember a látás, a hallás, a tapintás útján folyamatosan vesz fel ingereket a környezetéből, észleli annak változásait, ezekre a változásokra reagál, maga is változik. Kap a környezetétől és ad is annak. Ugyanezt igyekszem átvinni egy másik térbe; a művészet segítségével olyan műalkotásokat hozok létre, amelyek ugyanúgy reagálnak például egy napfelkeltére, mint mi: a fénysugarak hatására „ébred fel” például első kibernetikus szobrom, a belgiumi. — Hasonló szobor felállítását tervezi Budapesten is? — Az elképzelések szerint egy úgynevezett térdinamikus napszobor épülne fel a magyar fővárosban, az idei őszi Európai Kulturális Fórumra kellene felavatni. Ez is a környezet változásait fogná fel mikrofonjaival, fotocelláival, hőérzékelőivel. De másképpen reagálna: például a nappal összegyűjtött fényt este kibocsátaná. S mivel több nagyvárosban tárgyalok hasonló szobor felállításáról, akár össze is lehetne őket kötni. — A kibernetikus művészetben meddig lehet még továbblépni? — Menni mindig lehet. Most például olyan műveket alkotok, amelyek már nemcsak információkat közvetítenek. Ezek nézői ugyanis passzív befogadókból aktív alkotókká válnak azáltai, hogy a szobor változásait ők hozzák létre, belekiabálnak egy mikrofonba, erre a szobor különböző fények kibocsátásával válaszol. — ön az elmúlt évben Kalocsán, a nemzetközi Schöffer-szcmináriumon meglepő állításokat mondott ennek a komputerekre, lézertechnikára épülő művészetnek a jövőjéről, lehetséges központjairól. — Számomra mindig sokat jelentett az a város, ahol születtem. Bár művészi sikereimet Párizsban értem el, s azzal büszkélkedhetem, hogy rajtam kívül külföldi születésű csak egy került be a francia Akadémiába — Ionesco —, ma is magyarnak, méginkább kalocsainak érzem magam. Tenni szeretnék azért, hogy Kalocsa jelentős művészeti központ legyen. Szerencsére a város vezetőségében megértő partnerre találtam, így jöhetett létre a szülőhazámban a munkásságomból keresztmetszetet nyújtó múzeum. Egy szomszédos telken pedig felépült a „rezidenciám”, ahol minden évben a szabadságomat töltöm. Ez a ház nyújt otthont azoknak a fiatal magyar művészeknek, akik a most alapított Schöffer-ösztöndíjat megkapják. POKORNY ISTVÁN FOTO: NOVOTTA FERENC 13
