Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-27 / 9. szám
KÉT ÚJSÁG, EGY HAGYOMÁNY A múlt év végén kaptuk a szomorú hirt, hogy elhunyt Gombos Zoltán, az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság tulajdonos-főszerkesztője. A lapok azonban nem maradtak vezető nélkül. Borodi László (31 éves) már Gombos Zoltán betegsége alatt átvette a lapok ügyeinek irányítását. A folytatásról kérdeztük. — Borodi úr, ön fiatal kora ellenére a legnagyobb tekintélyű amerikai magyar nyelvű újságok vezetője lett. Mióta dolgozik a lapnál? — Több mint tíz évvel ezelőtt, a hetvenes évek elején kerültem a Népszavához, mint valóban ifjú riporter. Kezdetben a lap szerkesztésében dolgoztam, de érdeklődési területem inkább az üzleti rész felé vonzott, így hónapokon belül átvettem a gazdasági ügyek intézését. Eleinte csupán a hirdetéseket és az előfizetéseket kezeltem, később egyre többet tudtam elvállalni a munkából — például a szedés és a nyomás megszervezését is. Gombos Zoltán barátom és tanítómesterem betegsége miatt egyre többet kellett a két lap tartalmi részével is foglalkoznom. 1984 szeptemberében azután megvettem tőle a két lapot, s jóllehet ő maradt a főszerkesztő, a gyakorlati munkát én irányítottam. Halála után így a munka tovább folyhatott. — Gombos Zoltán alapkoncepciója volt, hogy a Népszava és a Szabadság magyar nyelvű amerikai lap — tehát nem kötődik egyetlen politikai vagy érdekcsoporthoz sem. Folytatja-e ön ezt a koncepciót? — Igen. Ennek a két lapnak a népszerűségét és fontosságát éppen az alapozta meg, hogy az olvasók nem valamilyen kisebb-nagyobb csoport érdekeit vagy politikai nézeteit olvashatták benne, hanem olyan híreket és cikkeket, amelyek a legtöbb Amerikában élő magyar érdeklődését kiválthatták. Mi igyekszünk eljutni a továbbiakban is minden amerikai magyarhoz: híreket, tényeket közlünk és rájuk bízzuk a véleményalkotást. Semlegességünk „aktív semlegesség”, az amerikai magyarok, valamint az óhazai és az amerikai magyarok közöitti jobb megértést akarjuk szolgálni — de nem meggyőzéssel, hanem a szabad véleményalkotás szolgálatával. — Várhatók-e újítások? — A korrábiaknál nagyobb szerepet kap, hogy az egyes amerikai magyar klubok és egyesületek megtudhassák a legfontosabbakat egymás munkájáról. Eseménynaptárakat fogunk közölni és szeretnénk minél több hírt adni a magyar közösségi életről. Nagyon szeretném, ha bővülhetne a lap terjedelme is: sok íróval állunk kapcsolatban és szeretnénk erősíteni az irodalmi részt. — Tehát, ha jól értem, a két lap a jövőben nagyobb szerepet vállalna az amerikai magyar életben. — Mindenképpen ez a célom. Ezért igyekszem felújítani egy régi hagyományt is, ami sajnálatosan megszakadt valamikor. A század első felében több lapnál szokás volt, hogy az újság egyben kulturális központ is. A Népszava például műsorokat szervezett, támogatott. Szeretném, ha ez a hagyomány megújulna: Magyarországról is meg fogok hívni énekeseket, előadóművészeket, hogy fellépjenek nálunk. Már idén nyáron elkezdjük ezt a műsorsorozatot. A kísérlet eredményét is izgalommal várom — de mások is. — Köszönöm a beszélgetést. S. P. J. MACKÓ „Maria meghalt” — így szólt a távirat. Egy kezemen megszámolhatom, hányszor folytak végig a könnyek arcomon, mert megtudtam, hogy valaki meghalt. Az ember szülein kívül ugyan kiért másért? De most: Mackóért, aki bizonyos értelemben több volt számomra szülőnél. Negyvennégy évvel ezelőtt egy barátom azt mondta: „Nem akarnád felkeresni Mackót? Hallott játszani és szeretne személyesen megismerni.” „Ki ő?" kérdeztem. „Egy nő, aki tanít, ír és sok muzsikus, költő, történész és hasonlók barátja.” „Mit akar tőlem?” „Semmit. Ügy gondolja, hogy szívesein beszélgetnél vele” — felelte. Tizenhat éves, voltam, s a javaslat meghökkentett. Miért akarna találkozni velem valaki — azon kívül, hogy a játékomat meghallgassa? A kíváncsiság győzött, megbeszéltük a látogatást. Kissé késve érkeztem budai lakásába. Aprócska nő nyitott ajtót, közel anyám-korabeli. Vastag szémüveget viselt, a szájában cigarettával fogadott. „Szervusz, hogy vagy?” kérdezte. Majdnem elmentem azon nyomban — de egy óra múlva már gondjaimról, életemről, családomról, a zenéről, reményeimről meséltem neki. Három órával később megállapodtunk, hogy hetenként egyszer fel fogom keresni. Három esztendő múlva — tanítása nyomán — többet tudtam történelemből, irodalomból, filozófiából, nyelvekből, mintha iskolában tanultam volna.’ Megtanított gondolkodni,’ kérdezni és válaszokat keresni — a legjobb görög hagyományok szellemében. Aztán eljött a második világháború és nagyon sok emberein segített, önzetlenül. Később, 1971-től kezdődően többször is viszontláttam. Egyedül élt, özvegyen, gyakorlatilag vakon. Akkor már mások vették körül és' — mint korábban én — tanultak tőle, gazdagabbá lett életük általa. Mikor utoljára mentem hozzá, az arca felderült. Nem panaszkodott, hanem megkérdezte, mit csinálok, mim gondolkodom és nyomban ezután Babitsot. Adyt, Shakespeare-t idézte. Éreztem, hogy már soha többé nem' látom viszont. Ha sokan volnának olvanok, mint Vesslein Mária. akkor több lenne a remény, a világ számára. Köszönöm’ Mackó, hogy segítettél megérteni: mi a humanizmus. STARKER JANOS DORÁTI ANTAL BUDAPESTEN FOTO: MTI Ha az ember kicsit elgondolkodik a karmesteri művészet nélkülözhetetlen „kellékein”, hamarosan összeszámol hét sz-betűvel kezdődőt: szaktudás, szuggesztivitás, szigor, szívósság, szabatosság, szárnyalás, szerénység... Doráti Antal, honfitársunk és hűségesen vissza-visszatérő vendégünk, rendelkezik ezekkel az adottságokkal. Hosszú és változatos művészi pályáját éppen hatvan éve kezdte el az Operaházban. Hogy e pályafutás állomásait csak hozzávetőlegesen megismerjük, elég a lexikont föllapozni: Drezda, Münster, a Monte-Carloi Orosz Balett (három kontinensen), Sydney, New York, Dallas, London, Stockholm, ismét az USA, majd ismét London... S ezek nem futó vendégszereplések, hanem hosszú évekig tartó vezető-betanító, zenekaralapító, igazgató-kamagyi működések! Kitartó, szívós fáradságos küzdelmek. Egyszer megkérdezték tőle, hogy mi lesz, ha az a bizonyos új zenekar nem lesz „igazán jóóó” zenekar? — Természetesen felakasztom magam! — felelte nyugodtan. Ez első hallásra úgy hangzik, mint egy önmagával elégedett művész magabiztos kijelentése. Pedig sohasem volt önmagával elégedett. Sohasem a muzsikusokat okolta valamilyen hibáért, hanem először önmagába nézett: vajon hol követett el ő hibát. Ezért is lett világjáró művész. Bármi sikerült is neki, bárhol — azt kutatta: vajon sikerül-e egy várossal, egy országgal, egy városrésszel arrébb is? Most nálunk Beethoven Fideliojának felújítását készítette elő. — Milyenek a tapasztalatai a budapesti Állami Operaház művészi munkájáról? — A közös munka igen kellemes, izgalmas; — az eredmény, mely nagy részben tőlem is függ, még a jövő titka. — ön ismételten és következetesen hitet tett az operai ensemble-elv mellett. Mostani Fidelio-produkciójában mennyire sikerült érvényesíteni ezt az elvet? — Sajnos, nem nagyon, mert éppen én vagyok az „idegen elem”. Remélem, hogy mi muzsikusok, azért mégiscsak könnyen megértjük egymást ... — Mit szól könyve népszerűségéhez? Gondolta-e, hogy most, második kiadásban is megjelenik? — A könyvírás — kommunikáció. Az ember, ha kommunikál, mindig azt képzeli, hogy közelebb jut embertársaihoz. Ha ez megvalósul, az mindig jóleső. Így az emlékirataim második kiadása is örömmel tölt el. Amikor könyvemet írtam, nem számolgattam vagy találgattam, hogy hányán fogják elolvasni és hány kiadást ér meg. Egy teljesített feladatnak tulajdonképpen már saját — a teljesítőétől független — sorsa van. — Olvas-e magyar irodalmat, néz-e magyar filmeket? — Filmet nemigen látok, de a magyar irodalmat állandóan olvasom. Magyar nyelvű könyvtáram eléggé szép és folyton nő. — ön köztudomásúan zeneszerző is. Min dolgozik legújabban? — Éppen két nagy munka között vagyok, ősszel egy operát fejeztem be, és a legközelebbi jövőben egy nagyobb szimfonikus darabba fogok bele. Közben egy kis 3 tételes művet írtam Heinz Holliger barátom számára, aki az első tételben oboán, a másodikban oboa d’amorén, a harmadikban angolkürtön játszik vonószenekar kísérettel. — Van önnek egy találóan szellemes és mély gondolata a kritikusokról és kritikáikról. Azt írja: „Ha megneheztelnék a kritikusra egy kedvezőtlen megjegyzésért, meg kellene köszönnöm neki, ha kedvezőt mond. Mindkettő egyformán nevetséges.” Kapott-e pályafutása folyamán olyan bírálatot, amelyből tanult valamit? — Igen, de nagyon keveset... Akinek szerencséje van látni Doráti Antalt, munka közben, eszébe sem jut korra, évszámokra gondolni. Ez az életerős, energikus, tevékeny férfiú jövőre lesz nyolcvanéves. G. P. 6
