Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-01-19 / 1-2. szám
/■ // Elmondja: Wlassics Zoltán, a Kandeláber GMK vezetője ézem a televíziót, Ráday Mihály „Unokáink sem fogják látni” — című városvédő műsorát. Sgyszer csak feltűnik a képernyőn íz utcánk, a Bástyasétány alatt :utó Sziklai Sándor utca. Ráday ilőadja, hogy a gyönyörű, századvégi kandelábereket unalmasíjakra akarja cserélni az Elektronos Művek. Az a véleményük, rogy ezeket felújítani — netán az íredeti tervek szerint újakat készíteni — lehetetlen. Mi tagadás, lágyon dühös lettem! Lehetetlen volna ma az, ami Ganzéknak majd száz évvel ezelőtt sikerült? Nyomban írtam egy levelet a műsornak, hogy az utcánkban ingyen És bérmentve felmérem a lámpák állapotát, és egyet a saját műhelyemben felújítok. Akkoriban még egy külkereskeielmi cégnél dolgoztam, de nem /olt idegen számomra ez a munta. Gépészmérnök vagyok, s a tonzervatív, régi gépészet amit én mnak idején tanultam, az öntéizettel kezdődik. De az esztergááshoz, a lakatosmunkához is érek, mert apám mérlegkészítő műlelyében nőttem fel. Csak úgy mit hajlandó beíratni az egyeteme, ha előbb nála tanulok. Nem ikarta, hogy olyan mérnök leyek, aki csak tervezni tud, de arról már fogalma sincs, hogyan lehet a tervét megvalósítani. . . . Szóval, nekiláttam, és hamarosan elkészült a régi lámpa, eredeti szépségében, és a legújabb biztonsági követelményeknek megfelelően. Levelemben azt is előrebocsátottam, hogy ha az illetékeseket sikerül meggyőznöm arról, hogy a lehetetlen lehetséges, szívesen elvállalom ingyen, azaz társadalmi munkában, az utcánkbeli kandeláberek felújításának művezetését. Tudtam már, hányféle lámpaöntvény fordul elő, mi milyen állapotban van, készítettem egy halom fotómásolatot. Ráday összehozott az Elektromos Művek és a Fővárosi Tanács szakembereivel. S bár egy hivatal sem örül annak, ha egy kívülálló cáfolja meg állítását, tiszteletre méltó volt, hogy az ügyet tartották fontosabbnak, és végül elfogadták elképzelésemet. A televízió felhívására több vállalat is jelentkezett, ingyen munkával, másfajta segítséggel, és 1982 őszén, végig az utcánkban kigyulladt a fény a régi-új kandeláberekben. A város Pro Űrbe díjjal tüntetett ki, és megkapták a kitüntetést leglelkesebb segítőim, a Kelenföldi Hőerőmű egyik brigádjának tagjai is. 'i Közben Rádayhoz tömegével érkeztek a levelek: itt is, ott is elkelne a segítségünk. Ennyi igénynek eleget tenni munkaidő után, társadalmi munkában már képtelenség volt. 1982 decemberében megalakítottuk a Kandeláber Közvilágítás Karbantartó és Felújító Gazdasági Munkaközösséget. Kezdetben csak ketten voltunk tagok, a többiek továbbra is munkájuk mellett dolgoztak a számunkra. Ahogyan aztán kiderült, hány embernek tudunk munkát adni, s hogyan lehet megélni ebből a tevékenységből, kialakult a mai, főállásban dolgozó gárda: tizenhárom tag, nyolc alkalmazott. Persze nem itt, ebben a tágas, szép műhelyben kezdtük. Előbb a garázsomban dolgoztunk, aztán elfoglaltuk az alagsort, majd a szomszéd garázst béreltük ki. Alaptőkénk alig volt valami — ötezer forintot kértünk a belépő tagoktól — ezért üzlet kellett, mégpedig minél több. Jöttek is szépen a megrendelések. Volt kockázat a dologban, mert manapság pénzszűke van, minden területen nagyon megnézik, hogy mire költenek. Egy régi lámpa felújítása azonban olcsóbb, mintha egy újat tennének a helyére, és hosszú távon a régi tervek szerint újonnan gyártott kandeláberek is megtérülnek, mivel eltartanak addig — nyolcvan-száz évig — mint az eredeti, ugyanis nemes anyagokból, öntöttvasból, bronzból, kovácsoltvasból dolgozunk. 26
