Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-04-06 / 7-8. szám

Beismerem, hogy mázlista vagyok Hiába is tagadnám. 1945. január 7-én amikor még nagyban tartott Budapest ostroma, szokat­lan csend támadt. A gyerek kíváncsi: felmerész­kedtem a pincéből, ahol már hetek óta éltünk és körülnéztem az elcsendesedett kőbányai utcán. Egyszercsak föntről erősödő motorzúgás hallat­szott, mélyrepülésben támadott egy vadászgép. Érdeklődéssel figyeltem, hogy mi a célpont. Sok időm nem maradt a bámészkodásra, hogy mi­lyen fényesen villog a beépített nehézgéppuska torkolattüze a repülőgép szárnyán, mert a követ­kező pillanatban már előttem szántotta a föl­det a sorozat. Pont azon a helyen, ahol az imént álltam, s ahonnan szórakozottan odább léptem. Ez az, ami már nem szerencse. Ez mázli. Néhány hónappal később a házbeli srácokkal körbeültünk egy csomó zsákmányolt páncélök­­lót és kézigránátot, mármint általunk zsákmá­nyotokat, amikről szüléink sem tudtak. Azt ját­szottuk, hogy tűzszerészek vagyunk és hatásta­lanítjuk a robbanószerkezeteket. Éppen ne­­kikezdtünk volna, amikor hírnök jött és szólt, hogy rendbehozták a mozit, az Astoriát, ahol mindjárt kezdődik egy amerikai film, a Marco Polo. Némi vívódás után úgy döntöttem, hogy a kézigránát belsejénél jobban érdekel a mozi, hívtam a többi srácot is, de ők nem jöttek. Két óra múlva már nem is tudtak volna jönni, úgy kel­let mentőautón vinni őket. Felrobbant az egyik kukoricagránát. Ha nem szólnak, hogy van mo­zi... szóval nekem ez is több, mint szerencse, ez az, ami mázli. 1950 őszén, mint kiképzett sorkatonát a szá­zaddal együtt a déli határra vezényeltek, akná­kat telepíteni. Már összepakoltunk, amikor az ezredparancsnok megérkezett. Főtt a feje, hogy ki legyen az az egy fő, akit Budapestre, újság­íróiskolára küldjön, aznap járt le a határidő, de nem talált alkalmas jelöltet. Megállt a század faliújságja előtt és az egyik cikken megakadt a szeme. Nem volt benne ordító helyesírási hiba. Másnap a század a Dráva mentén úgy ültette az aknát, mint a krumplit. Azzal az apró különb­séggel, hogy a krumpli ritkábban robban ülte­tés közben. A század létszámából egy fő ekkor már Budapesten tartózkodott, ami rámnézve megint csak több, mint szerencse, ez már tény­leg mázli. Ezért mondom, hogy mindenkinek igaza van, aki a felnövekvő ifjúságot szorgalmas tanulásra és munkára inti, de azért nem árt, ha az ember­nek a megfelelő pillanatban szerencséje is van. Még jobb, ha mázlija. Ha nekem nincs, akkor aligha lehetnék harmincöt esztendeje újságíró, Rózsa Ferenc-díjas publicista, a televízió Para­bola című magazinjának műsorvezetője, a Ludas Matyi című szatirikus hetilap főszerkesztője. Egyszer valamelyik rokonunk elhatározta, hogy kinyomozza a család őstörténetét, mert fejébe vette, hogy ükapánk királyi jegyző vagy papír­ral összefüggő foglalkozású volt, ezért hívnak bennünket Árkusoknak. 'Am mindjárt a nagy­apánknál elakadt; kiderült róla, hogy talált gye­rek volt és analfabéta. Azóta mondják rólam, hogy ennek már a nagyapja sem tudott írni. MIVEL NYELESSÜK EL A PÉNZÜNKET? Ez nem kis gond azóta, mióta a kormány be­tiltotta a pénznyelő automatákat, az úgynevezett félkarú rablókat. Rögtön hozzáteszem, hogy ezt nem panaszképpen mondom, magam is helyeslem a kormány bölcs intézkedését. Elég sok éve már, hogy egy turistacsoporttal Monte Carlóban jártam s a programban termé­szetesen szerepelt a Casino megtekintése is. Nem akadt magyar, aki beszállt volna rulettezni, vi­szont a fal mellett sorakozó félkarú rablók annál inkább csábították a társaságot, elvégre öt-tíz frankot még egy magyar turista is megkockáz­tathat. Abba is hagytuk volna egy-két próbajá­ték után, csakhogy a harminc magyar közül egyikünknek, sajnos, szerencséje volt. Az auto­mata nagy csörömpöléssel kiadott neki egy ha­lom konvertibilis fémpénzt. Ezt nem kellett vol­na tennie, mert a többi magyar egyből vérszemet kapott és röpke negyedóra leforgása alatt ott állt a teremben egy komplett turistacsoport, egyetlen frank költőpénz nélkül. így hát tényleg csak helyeselni tudom a kor­mány atyai szigorát, de tisztelettel felhívom a figyelmét arra, hogy a pénznyerő automatákon kívül más pénznyelők is találhatók országszerte, amelyeket szintén nem ártana megrendszabá­­lyozni. Több száz van például csak a budapesti utcákon olyan automatákból, amelyekbe pénzt kell be­dobni, aztán fél karral rángatni, s ha szeren­csénk van, akkor búgó hangot hallhatunk. Ilyen­kor a nyertes egyszer tárcsázhat. Ez persze nem tói gyakori, ezért is nevezik az automatát nyil­vános utcai szerencsefülkének. Előfordul, hogy hat kétforintost is elnyel és nagyritkán a játék végén egész halom érmét ad ki magából, igaz, hogy egyelőre nem konvertibilisét. Pénznyelő automatáról lévén szó, mindenki megértheti, hogy egy szocialista országban ez nem lehet ma­gánszemély tulajdonában. Ez a fajta szerencse­­játék az állami posta monopóliuma. Egy másik pénznyelő automata mellett el sem tudok menni anélkül hogy minden alkalommal, ott ne hagyjak 6-700 forintot. Pedig kerülnöm kellene hiszen hovatovább már csak erre kere­sek, mégis újra meg újra odaállok és egyszerűen nem tudom levenni a szemem a boszorkányos gyorsasággal pergő számokról. Aztán csak ak­kor eszmélek, amikor kattan egyet az automata, a benzinkutas pedig azt mondja, hogy hétszáz­negyven. Ebből tudom, hogy megint nem nyer­tem. Ennél gyakrabban csak egy harmadik auto­matánál szoktam álldogálni. Talán ezen lehet a legjobban lemérni, hogy mennyire elhatalmaso­dott az emberen az átkos szenvedély. Határozot­tan emlékszem, hogy tíz-tizenöt éve még meg tudtam állni, 100-150 forintnál, ma meg szinte számolatlanul kapom elő a bankjegyet, amikor kattogni kezd az átkozott masina, amit közönsé­gesen élelmiszerbolti pénztárgépnek hívnak. Azzal vigasztalom magam, hogy felfogás dol­ga, hogy melyik automata nyerő. Mesélik, hogy amikor felállították az első utcai kávéautoma­tákat, egy rendőr leállt a gép mellé és végeér­­hetetlenül szedte ki a műanyagpoharakban lé­vő fekete löttyöt. Közben szép sor gyűlt össze mögötte és a tizedik adag kávénál valaki illő ud­variassággal megkérdezte, hogy nem lesz ez sok? A rendőr ingerülten visszaszólt, hogy marad­jon csöndben. „Nem látja, hogy nyerésben vagyok?’­LÓSZEMMEL NÉZVE A DOLGOKAT Annyit hallottam, hogy lovasnemzet vagyunk, hogy döntő elhatározásra jutottam. Megtanulok lovagolni, mielőtt még lebuknék, hogy magyar létemre nem tudok. A lovasiskolában először is azt tanultam meg, hogy az a ló, amelyikben az ember saját maga akar lovagolni, sokkal magasabb azoknál a lo­vaknál, amelyeken mások lovagolnak. Mindene­setre egy olyan sörösló külsejű muraközit válasz­tottam, amelyik abban is különbözött társaitól, hogy bóbiskolt. Felébresztették, az oldalához he­lyeztek egy hordozható lépcsőt, olyasmit, ami­lyet a repülőtereken látni, csak kisebbet. Fellép­deltem rajta, fentről barátságosan intettem a búcsúztatásomra megjelenteknek, a főlovásznak pedig csak annyit mondtam, hogy induljon el a többiekkel, majd én is megyek utánuk. El is tűntek az erdőbe vezető szelíd ösvényen, mialatt én mozdulatlanul ültem a nyeregben, mint Lotharingiai Károly ércbe öntött lovas szobra. Egészen jól megvoltunk így, mindaddig, míg a távolból nyerítés nem hallatszott. Akkor a muraközi megtáltosodott. A részletekre nem emlékszem pontosan. Amíg utol nem értük a többi lovat addig leginkább ahhoz hasonlíthat­nám a nehéztestű ló vágtáját, mintha csuklós autóbuszon zötykölődtem volna lefelé egy vége­­nincs lépcsősoron. Arra eszméltem, hogy kímé­letesen lefejtik karomat a ló nyakáról és ismét a földön állok, mint indulás előtt. Azzal a kü­lönbséggel, hogy az ülésre szolgáló testrészem elviselhetetlenül sajgott. — A ló már csak ilyen — magyarázta a fő­lovász. — Abban is különbözik az embertől, hogy ha elmarad, utol akarja érni a társait. Mellesleg azóta már kifogástalanul meg tudom ülni a széket. Lovagolni ugyan nem tanultam meg, de a múltkor, amikor a televízióban a fo­gathajtó versenyt néztem, egyszercsak azon kap­tam magam, hogy nem emberszemmel nézem az izgalmas jeleneteket. Hanem lószemmel. Nos, ebből az aspektusból a verseny nem volt any­­nyira felemelő. Egyszeriben szembeszökővé vált, hogy itt valami rettentő igazságtalanságnak tap­sol az a sok ember. Négy élőlény futva vonszol­ja a terhét, négy másik meg csak ül, egyikük a bakon legalább rángat egy hosszú szíjat, a többi azonban végképp csak hagyja, hogy húzzák. A hangszóróból is különös szöveg harsog, ha éppen szalad a szekér, akkor azt hallani, hogy persze, mert a hajtó fölényes biztonsággal irányítja. Ha egy meredekebb kaptatónál lelassul, akkor meg azt mondják, hogy persze, mert nem bírják a lovak. Ha a fogat átjut a szűk akadályon, akkor dicsérik a hajtót, hogy milyen ügyes. Hiba ese­tén kijelentik, hogy a lovak voltak ügyetlenek. Lószemmel nézve az sem volt kellemes lát­vány, hogy a verseny után a hajtők felálltak a győzelmi dobogóra, a lovak meg sehol. Illetve őket addigra már elvezették, kifogták és a nya- Ikukba akasztották az abrakos tarisznyát. Már­most elképzelhető, hogyha a lovak elé tennének egy fémből készült érmet és egy zabbal teli ta­risznyát, akkor ők az utóbbit választanák, mert már ők is megtanulták, hogy erkölcsi elismerés­sel ritkán lehet jóllakni. Ám ameddig a lovak nem tudnak beszélni, addig erre sem kapunk biztos választ. Ha egyszer a lovak majd beszélni tudnak, bi­zonyára érdekes dolgokat fognak mondani. Ügy gondolom, hogy mint értelmes lények nyilván helyeselni fogják, ha megbecsülik azokat, akik hajtanak. Legfeljebb annyit fognak hozzáfűzni, hogy becsüljék meg azokat is, akik húznak. ARKUS JÓZSEF 50

Next

/
Oldalképek
Tartalom