Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-15 / 6. szám
szén itt volt Aba Sámuel birtokának központja, s a III. Henrik német-római császárral vívott vesztes ménfői csata után itt is temették el... A viharos elöljárósági ülés történetét Hanák Kolos unokája mesélte, nem hallgatva el azt sem, hogy nagyapja még évek múltán is erősen méltatlankodott: — Ez volt az egyetlen eset, amikor meg kellett hátrálnom, amikor nekem kellett engednem a képviselőtestülettel szemben! Ha pontosan így történt, ha nem, egyremegy. Maga a történet és az Ábasár név mindenesetre egyet ékesen bizonyít: azt, hogy Aba Sámuel tiszteletének hagyománya van itt. Ügy tartják őt számon, mint jó királyt, aki a főurakkal szemben a néphez húzott; aki az udvar ellenkezésével dacolva még a köznép mulatságaiban is részt vett. . . — Azt állítja a hagyomány, hogy szerette az itteni népet, s az itteni nép is szerette őt. Ezért is nevezte Abának, azaz kegyes atyának — így kezdi a szoborállítás indoklását Szabó Miklós, — az pedig úgy illendő, hogy aki a mi eleinkhez jó volt, azt mi is tiszteljük. A másik érv talán még az elsőnél is nyomosabb, és megfogalmazódott a szoborkompozícióban is. — A mi községünk, nyugodtan állíthatom, szinte a szőlőből él, s nem is rosszul. A szőlőt pedig nem másnak, csakis Aba Sámuelnek köszönhetjük, hiszen tőle származik az első, 1042-ben kelt adománylevél, amelyben a Sárhegy oldalán lévő szőlőről rendelkezik ... Ma is ott, a Sárhegy oldalában terem a legjobb szőlő, a legzamatosabb bor. Mert — ahogyan az itteniek mondják — a Sárhegynek jo a „kitettsége”. A régiek ugyanis azt tartották (és igazuk is volt!), hogy a nagy hegységek előhegyein, azoknak is a déli lejtőin érnek be az igazán jó borok. És mi a Mátra „előhegye”? A Sárhegy! És a Sárhegy déli lankáin található hat dűlő: Cibike-alsó, Cibikefelső, Cibike-közép, Nádas-Cibike, Lénia-Cibike meg Falukuti-Cibike. A hat dűlő összesen 80 hektárnyi, s ez a 80 hektár termi az abasári borok legjavát. Az viszont, hogy a hegyoldalon ilyen sok és ilyen nemes szőlő terem, már nem Aba Sámuel, hanem Szabó Miklós érdeme. A szőlőművelés ugyanis a század harmincas éveitől kezdett „lecsúszni” a település alsó részére, később pedig már csakis az alsó részeken folyt telepítés. És akkor fedezték fel és éppen ezeken az alsó részeken a nagy kincset: a lignitet. Aztán megérkeztek a bányavállalat képviselői a külszíni fejtések terveivel. Elkezdődtek a kisajátítási tárgyalások, amelyekben a termelőszövetkezetet Szabó Miklós képviselte, ö látta tehát először, hogy a szőlőt a jövendő bányaterületről ismét „föl kell vinni” a hegyre, ahonnan az „lecsúszott”. És ha már fel kell újítani, újra kell telepíteni azokat a hegyoldali szőlőket — gondolta —, akkor ne a hagyományos módon, hegy-völgy irányú sorokkal telepítsék be, hanem korszerűen, széles sorokkal, hogy géppel is művelhető legyen. Ez volt Szabó Miklós javaslata 1963-ban, ami aztán meg is valósult. Persze, nem „símán”, nem ellenállás nélkül. De ha a vége jó — minden jó! Ahogyan közeledett a külszíni fejtés, úgy újultak meg és kezdtek teremni odafenn a szőlők. És a 400 hektárnyi telepítést Szabó Miklós irányította. Küzdelmes, nehéz életszakasza lehetett az a kor, a telepítés kora, a termelőszövetkezetnek is, az akkori főagronómusnak is. A szoborállíttató Szabó Miklós mégis szívesen emlékszik vissza rá. Apró epizódok jutnak az eszébe, vidámak vagy éppen bosszantóak. És egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy az odafenn, a hegyoldalon sorjázó tőkék jelentik a szőlőadományozó király igazán maradandó emlékművét. De azért akad itt még indíték a szőlőn kívül is. Szabó Miklós így vall erről: — Azt hiszem, minden emberben él a ragaszkodás a szülőföldjéhez, a lakóhelyéhez. Akadnak olyanok is, nemcsak én, de sokan, akik nemcsak kapni szeretnének mindig, hanem adni is akarnak valamit a településnek, ahol születtek, ahol szüleik, nagy- és dédszüleik is éltek, dolgoztak ... Szabó Miklós először arra gondolt, hogy összegyűjti-gyűjteti a község múltjára vonatkozó forrásanyagokat, ezeket feldolgoztatja, és állja egy falutörténeti monográfia költségeit. De azután letett a tervről. — Az ember ebben a korban már fölteszi magának a kérdést: ugyan még mennyi van hátra az életedből? Meg tudod-e a terveidet valósítani? Mennyi időbe telik 1. Az adományozó 2. Aki inkább egy szociális otthont támogatott volna 3. A szobor 4. Freskó az abasári templomban: a kegyes király, amint a bencéseket a kolostor és a sárhegyi szőlő birtokosaivá teszi 5. A hegy díjnyertes „aranya” 6. Oltványkészítés FOTÖ: GÁBOR VIKTOR a forrásanyag összegyűjtése, a monográfia megírattatása? És mivel a válaszok nem voltak éppen kedvezőek, megpróbáltam a dolgokat fölgyorsítani. Feltétlenül adni akartam valamit, valami maradandót a községemnek. És ak kor jött az ötlet a szoborral... — Mit szólt hozzá a családja? — A feleségem nem lelkesedett, ö inkább szeretetotthont támogatott volna a pénzzel. „Ki tudja, ha megöregszünk mi lesz” — mondogatta. Felvetődött az is, hogy iskoláztassunk ki egy tehetséges árva gyereket, indítsuk el úgy az életbe, hogy ne érezze az árvaságát. De így csak egyetlen emberen segítettünk volna, a szeretetotthon támogatásával néhány személlyel cselekedtünk volna csak jót, én meg úgy éreztem, hogy a községnek, ennek az egész közösségnek kellene inkább valami szépet adnom ... És mivel a szoborkiállíttatást Szabó Miklós leánya a helybéli takarékszövetkezet főkönyvelője nem ellenezte (holott ő az igazán „érintett”, hiszen a szobor költségei az ő leendő örökségét csökkentették), megszületett az elhatározás, s egy esztendőre rá már a helyén állt a szobor. Szabó Miklós legalább kétszer elmegy előtte naponta, de inkább négyszer. Kérdem: mit érez, ha látja? — Nem tagadom, mindig vetek rá legalább egy pillantást. De igazán annak örülök, ha az idevalók, akik szintén naponta látják, akárcsak én, megállnak előtte, vagy ha egy idegent vesznek észre a szobor körül, odacsatlakoznak hozzá, és mondanak valamit neki Aba Sámuelról. Elhallgat, elgondolkodik, aztán hozzáteszi: — Végül is úgy érzem, nem tettem rossz helyre azt a pénzt. Ahogy kilépünk az irodából, találkozunk Szabó Miklós feleségével. Kedves, közvetlen, mosolygós asszony, de kérdésemre, hogy megbékült-e már a szoborral, így válaszol: — Erről nem nyilatkozom. És a szemüveg mögött nevet a szeme. Megint Szabó Miklóst faggatom: — Mit szól a szoborhoz az unokája? — Sajnos nincs unokám — feleli. Aztán lépegetünk csöndben egymás mellett, és nekem egy mondat motoszkál a fejemben. Steinbeck írta, az Égi mezőben: „A legfontosabb életszükségletek kielégítése és a szaporodás mellett az ember legfőbb óhaja, hogy életének valami nyoma maradjon, mintegy bizonyítékul arra, hogy valóban létezett.” GARAMI LÁSZLÓ 13 I
