Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-12-22 / 25-26. szám

BOGATI PETER:

TÖRTÉNT EGYSZER

Szállók az Űrhöz! Mélyen tisztelt Tanár Úr, drága barátaim, kedves vendégeink! Éppen négy évtizede annak, hogy utoljára együtt voltunk. Ha végignézek megfogyatkozott sorainkon, szomorú szívvel állapítom meg, hogy ...

Micsoda ostobaság! Le kéne tenni a poharat, vagy szó nélkül fenékig üríteni. És csöndben emlékezni. Történt egyszer ...

*

Vasárnapi ebéd, vendégekkel. Kicsit zavart, kicsit kapkodós. Sógoromat behívták, SAS-behívóval, holnap reggel jelentkeznie kell. Anyám, nővérem szipog, apám (hallgat, sógorom elszántan tépi fogával a kissé szívós húst; hadikappan. Csengetnek.

Nem csupán a' legfiatalabb, a pillanat számára a legfölöslegesebb is vagyok. Megyek ajtót nyitni.

öcsi, a tanítványom áll az ajtóban.

— Zorka néni üzeni, megfázott, nem tud moziba menni. Ágyban maradt, de azért, ha akarod, meglátogathatod.

Nincs időm mérlegre tenni a hírt érzelem szerint; sovány zsebpénzem az elveszett jegyárat siratja. A cetlik a tárcámban. Előveszem őket.

— Az egyikét add el, a másikon ülj be magad

— mondom nagylelkűen. A gyerek még búcsúzik, amikor a sógorom feje megjelenik az ajtóban. Amint magunkra maradtunk, az előszobafogasról leakasztja táskáját és behúz a fürdőszobába.

— Beszélni akarok veled öcsi — mondja, mert az öcsiség örök, mint a bibliai nemzetségek. — Te már felnőtt vagy, két hónap és leérettségizel ... Nyugodtan rádbízhatom.

Kinyitja a táskát és kivesz belőle egy újságpapírba csomagolt tárgyat. Lefejti róla a papírt és a kezembe nyom egy 37-es lovassági Steyr forgópisztolyt. Olyan súlya Van, mint egy kőbaltának; majd’ leejtem.

De nem balta. Sosem volt még komoly fegyver a kezemben, legföljebb a vásári céllövöldék félrehordó légpuskái. Mégis látom, értem, hogy ez gyönyörű darab. A markolata csontborítású, súlya ellenére belesimul a tenyérbe, s a mutatóujj tőcsontja fölött, biztosan megülve, nyúlik előre a tompa fényű cső. Az üres závár olajozottan ugrik, halkan, elegánsan kattan.

— Ettől egy medve is kipurcan — vélem.

— Első háborús ulánus tiszti fegyver — feleli a sógor, majd hozzáteszi: — Igazán szólva, nincs időm kire, másra rábíznom. Otthon nem hagyhatom, ki tudja, mi jön még.

— Ha ezt anyám meglátja, szívrohamot kap — mondom, és ráborítom a Steyrre a gyűrött újságpapírt. — Töltények?

A táskából papírdoboz kerül elő, meg se nézem, az egészet együtt, a fásláda mélyére sülylyesztem, néhány hasábot fölé húzok.

— Majd este jobb helyet keresek neki — magyarázom és a sógor átöleli a váltamat:

— Kösz, öcsi. Te talán megúszod ezt a cirkuszt. Hiszen az oroszok már a kertek alatt vannak.

— Csak azt ne feledd — válaszolom —, nem azért rukkolsz be, hogy te légy Horthy Miklós legszebb katonája.

— Ne tartsd meg a pisztolyt — mondja még.

— Passzold minél előbb tovább. De óvatosan.

A fásládák nem beszédesek, amíg ki nem ürülnek — válaszolnám, ha bármi is az eszembe jutna. így szó nélkül megyünk vissza a családi asztalihoz; éppen jókor. A palacsintánál tartanak.

*

Szerkesztőségi ügyelet, lapzártához közeledünk, de a Biztonsági Tanácsban még nem szavaztak, a télexgép konokul hallgat. Csöng a telefon.

— Kálmán vagyok — mondja egy hang. — B. Kálmán, nem emlékszel rám? Két évig egy padban ültünk!

Üristen, a mammutok sohase halnak ki?! Hány jégkorszak telt el azóta ... A telefon tovább beszél.

— Szervezzük az érettségi találkozót! A Dörner Űj-Zélandból, a Schütz Dunaújvárosból és én. De kellene egy kis profi segítség. Te ott a lapnál jobban tudsz mozogni!

Ránézek a béna telexre: hát persze.

— Most jut eszetekbe? — kérdezem.

— Na, negyven év, az olyan borzasztó?

Mondhatta volna azt, hogy „sok”, azt, hogy

„kevés”, de mert Pesten él, azt mondja „borzasztó”. Dömer New Zealandban nyilván azt ■ mondja rá: „Fantastic!” Az ilyesmi szokás dolga.

Megpróbálok komoly maradni. Békés korok évjáratai szorgosan megülik az ötödik, tizedik, huszonötödik jubileumot. A mi nemzedékünkre ráfújt az isten és úgy szétszóródtunk, hogy negyven éve sem találjuk egymás kezét.

Vagy nem is kerestük? Nem olyan osztály voltunk — lehettünk —, amely „egy szív, egy lélek”: A Kárpátok alatt ágyú dörgött és a lövészárkok a padsorok között húzódtak. A táblán a fehér kréta annyiféle színt fogott, ahány ingből nyúlt ki a kéz, amely írt vele. S miket írt!

Felnyírt hajjal, sötét ruhában mentünk be az érettségire, ki-ki megkapta a maga tételét, tíz perc jutott a felkészülésre, és egy év múlva a 46 maturandusból 19 már nem élt.

Érdemes egyáltalában, négy évtized múltán számba venni, ki készült Ijól, s ki rosszul: a diák, vagy netán a tanár?

*

Zorka fél-illegális albérlőként élt. tanítványom szüleinél. Nem szép, csak izgalmas, harmincéves asszony. Adott tizennyolc évemnek a legizgalmasabb- Ha öcsivel túljutottunk a latin, a matematika és a Boyle—Mariotte-törvények kínjain, az elpakolt kékfedeles könyvek helyén Zorka virágos terítővei varázsolt emberszabásúbb perspektívákat az asztalra. Párolgó teával, amely még valódi volt, s apró gondolatszikrákkal, amelyek már egy intellektuálisabb porondra nyitottak ablakot, mint amennyi a kötelező tanmenetbe belefért. Zorka eredeti foglalkozásáról csak annyit tudtam, hogy okos volt, művelt volt, megtanított érteni Apollinaire verseit, felső végénél fogni a desszertkést, olvashatóvá tette számomra Proustot 'és tudta, hogy a szerb királyi hadseregben azért szüntették be a kemény tiszti vállapot, mert túl sok selyemharisnya szakadt el rajtuk.

Zorka ugyanis Újvidékről menekült a vérengzések idején, amelyekről nem beszélt senki, de mindenki tudott. Kötésből élt, a tűk reggeltől estig csattogtak és a porcelán csésze gőze fölött már egy esztendeje társalogtunk arról, hogy a lélek vándorol, a szavaknak színük van és a szerelem beteljesülése legyőzi a vágyat — a vasárnapi mozi alkalmi engedmény volt a hétköznapok arénájában.

S lám, elmaradt az is. Asztalbontás után nem sokkal, még egy férfias kézszorítás a sógorral — amelynek tartalmát csak ketten ismertük, a titok a fásláda mélyén várta ibseni végzetét, hogy felhasználtassék —, s már lőttem is ki a nyílt utca sorára, hogy beteg nemtőmnek legalább érzelmi vigaszt nyújthassak.

Valóban, pongyolában fogadott, s visszabújt az ágyba. A háziak ugyanis látogatóba mentek, hová öcsi az ajándék mozi után követi majd őket. Ketten maradtunk a lakásban, s a megfázás is inkább jövő, mint jelen idejűnek sejtette magát, mivel Zorkán a kivágott hálóing többet ígért, mint fedett. Aggódva simítottam meg homlokát, de láznak nyomát sem találtam, s a nyaka is hűvösen fogadta érintésemet.

— De ha tudnád, hogy ver a szívem — mondta, és én, a kamaszkor gátlásaiból éppen csak kinőtt fiatalember vakmerőségével, odanyúltam. Keble engedelmesen simult a tenyerembe, s mutatóujjam tőcsontja fölött biztosan ült meg a keményen kiugró bimbó.

— Megbolondultál? — kiáltott föl és hirtelen felült az ágyban. De én nem vettem el a kezemet, és ő nem tett egyetlen mozdulatot, hogy megszabaduljon tőle. Néhány másodpercig így néztünk farkasszemet; körülbelül addig, amíg felfogtam, hogy jól szervezett betegséggel állok szemben, amelyet a háziak távozta és egy magányos fiatalasszony tízezer éves tapasztalata keltett. Nem éltek bennem józsetfi aggályok és megadtam magam ígéretes sorsomnak.

A borús délután ránkalkonyodott, s én már ismét illedelmesen ültem az ágy végéhez tett széken, amikor a kulcs megzörrent a zárban, s a háziak sápadt-riadtan kopogtak a szobaajtón:

— Béjöttek a németek ... Délelőtt megszállták a várost, a pályaudvarokon fogdossák össze az embereket. ..

— A mozi majdnem üres volt — nyújtotta öcsi az eladhatatlanná lett jegyet, amelyet én még akkor is szorítottam öntudatlanul a kezemben, amikor a kihalt utcákon, a fal mellett hazafelé osontam. Csordultig voltam a beteljesülés élményével és a másnap bizonytalanságával. A fásládában pedig ott rejtőzött a 37-es Steyr.

— Három hónapja nyomozok — meséli B. Kálmán. — A Kovácsról csak annyit tudtam, hogy a Zichy Jenő utcában lakott. Képzeld, végigjártam az egész utcát, hát nem az utolsó ház volt az?! (Ma is ott lakik. Ö tudott a kis Borosról és a (Hammerról. A Palkoviocsal viszont a buszon találkoztam össze egyszer, véletlenül. Már bajuszt viselt, meg szemüveget, de emlékszel, neki olyan pofája van, hogy holtig nem lehet elfelejteni!

Nem emlékszem; valljam 'be? A mellettünk elsuhant évek, s a rajtunk átgyalogolt évtizedek több megőrizni kénytelen emléket véstek amúgyis megviselt emlékezetembe, semhogy a Palkovics arcvonásainak hely maradhatott volna közöttük.

— Hát persze — felelem ezért —, ’ki ne emlékezne rá?

— Mit mondtam? De figyeld a névsort, olvasom, kik hiányoznak még ...

Hallgatom, türelmesen, élők és holtak katalógusát, amelyen „jelen”-t felel az is, aki nem érte meg a huszadik életévét sem, hiszen tudjuk róla, nem feltétlenül az ő hibája, hogy bár a záróvizsgán megfelelt, a történelem mégis kibuktatta a sorból, az osztályismétlés jogát is megtagadva tőle.

40