Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-24 / 24. szám
1. Több versét irta e somfa árnyékában 2. A kétnyelvű emléktábla 3. Kilátás a kastély tornácáról a Lápos völgyébe 4. A Teleki-Petöfi Emlékmúzeum A SZERZŐ FELVÉTELEI „Még nyílnak a völgyben..!' „Huszonnyolc költemény alatt díszük a Koltó név, valamennyit itt írta, s míg magyar él: a kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz e hazában .. (Gróf Teleki Sándor: Petőfi Sándor Koltón. 1881) Csöndes őszi vasárnap, totyogó kacsák a poros úton. Kihalt az árnyas kastélypark. Az ősrégi bányavárostól, Nagybányától alig tíz kilométerre vagyunk, Koltón. „Amint az esküvői hókusz-pókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide, Koltóra — írja Petőfi 1847. szeptember 15-én kelt levelében. — Ez egy kis falu Kővár vidékén, a Láposvölgyben, Nagy-Bányától egy órányira délre. A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet... E falu egy barátom birtoka. Barátom átengedé lakását, hogy itt töltsük a mézesheteket, s itt töltjük ... Már azt talán csak nem kérdezed meg, hogy boldogan-e vagy sem?...” A temetőben sokáig keresem a „barát”, a „vad gróf” sírját, míg végre rábukkanok a sírkert legtávolabbi sarkában. Petőfi, Liszt és Victor Hugo barátja, Bem és Garibaldi segédtisztje, Gróf Teleki Sándor egy szándékosan torzóban hagyott fekete márványoszlop alatt pihen: „Itt nyugszik széki Gróf Teleki Sándor, 1848—49-béli honvéd ezredes és író”. Visszaballagok a kastélyhoz. Nyitva a bejárati ajtó, fölötte a Telekiek címere, meg egy román s magyar nyelvű emléktábla: „Itt töltötte Petőfi Sándor legboldogabb napjait 1847. szept. 9.—okt. 28.” Idegenvezetőm egy idős költői földműves, Sebők Mihály. — Édesapám Teleki Sándor gróf fiának, Jánosnak volt a kocsisa — meséli. — Halálakor, 1931-ben én vettem át a gyeplőt... A harmincas évek végén a Teleki család eladta a birtokot egy román ügyvédnek, majd Budapestre költözött; értékes könyvtáruk is ott pusztult el a háború alatt. Amikor a háború végén hazakerültem, székely menekültek laktak a romos kastélyban. A felszabadulás után iskola működött az épületben, míg 1960-ban — Palkó Gábor iskolaigazgató szívós szervező munkája nyomán — a kastélyt műemléknek nyilvánították. A Nagybányai Múzeum önálló részlegeként megnyílt a Teleki—Petőfi Múzeum. Az általános iskola átköltözött a szomszédos épületbe — a hajdani cselédházba —, a kastély földszintjén óvoda kapott otthont. Mindkettőben anyanyelvükön tanulhatnak a költői magyar gyerekek. Az emeleten rendeztük be az irodalmi emlékmúzeumot, Teleki-relikviákkal, állandó Petőfi-kiállítással. Fölmegyünk az emeletre, benyitunk a „Petőfi-szobá”-ba. A falakon Bem és Táncsics portréja, 1848-as csatakép — az Aradi Múzeum ajándéka —, festmények, szobrok. Az egyik szobrot helybéli bányászok — Várvédő István és Szeleczky Ignác — mintázták és öntötték ki bronzból. A tárlókban — Teleki- és Petőfi-dokumentumok mellett — két kötet, amelyeket a szerzők a múzeumnak dedikáltak: Beke György kolozsvári író költői riportkönyve és a jeles költő Eugen Jebeleanu román nyelvű Petőfi válogatása. A szobában díszes kandalló, korabeli ruhásszekrény és egy széles pamlag ... „Dél s est között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen . . . Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen” — olvassuk a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című versben. „A pamlag” — legalábbis a hagyomány így tartja — ma is látható. Kalauzom, Sebők Mihály egy megsárgult fényképet mutat: — Garibaldi, barátsága jeléül, egy szicíliai ütközet után inget cserélt Teleki ezredessel — magyarázza. — Akkor készült ez a felvétel. Nemrégiben küldték, Dél-Amerikából... — Tudja, Teleki Sándor dédunokái — Teleki Blanka fia: Domahidy András és Teleki Ella fia: Vladár Pál — negyvenesztendei távoliét után, hazalátogattak Koltóra. Domahidy András az ausztráliai Perthből — ahol egyetemi könyvtáros —, Vladár Pál a venezuelai Caracasból. Meghatottan öleltük meg egymást, hiszen együtt gyerekeskedtünk valamikor. Szóval ők küldték ezt az eredeti Teleki-képet a családi albumból... Kilépünk a tágas, előreugró tornácra, melynek díszes/faragása 1821-ben készült. — Látja ott a távolban azt a ligetet? — fordul hozzám Sebők Mihály. A szélén mocsárifenyő magasodik, több mint háromszáz éves. A költő gyakran lovagolt el mellette. Teleki emlékiratai alátámasztják Mihály bácsi szavait: „Időtöltésünk, mulatságunk a lovaglás és a kocsikázás volt — írja. — Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsikáztunk Nagy-Bányára. A ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni...” Jobbra tekintek. A kert végéből idelátszik a kerek malomkő-asztal és a somfa, amely alatt az „Erdélyben” és a „Gróf Teleki Sándorhoz" című versek születtek. Akármerre fordulunk, csodálatos a kilátás. De hadd adjam át még egyszer a szót Telekinek: „Kertemből a kilátás olyan, hogy kontinentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren észak felé sima nagy térség zöld rétekkel és tölgyfacsoportozatokkal, a térséget a Lápos vize kígyózza végig ... A Láposon túl lankás dombok szilvafákkal ültetve, felettök egy fennsík, óriás tölgyerdőkkel; tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik.” — Mihály bácsi! Fel tudná-e sorolni a távoli hegycsúcsok nevét? — Feketehegy, Gutin, Kereszthegy, Virághegy, Morgó, Tolvaj dénes, Bérei tető ... Bérei tető? — Kapom föl a fejem, s már mondom is magamban___: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takard el a bérei tetőt.” Igen, idelátszik a Kárpátok hókoszorúzta hegylánca, ám az egyetlen — több mint 1309 méter magas — hegycsúcs, amelyen már szeptember végén megjelenik a hótakaró, a térképen így szerepel: Rozsály. Lám, a költő „átírta” a geográfiát is: a földrajzi atlaszokon megmaradt a Rozsály, a nép azonban — Petőfi verse óta — azt mondja: Bérei tető... Búcsúzóul a múzeum emlékkönyvét böngészem. Íme, az egyik bejegyzés: „Petőfi emléke segít minket a szétszórtságban is magyarnak maradni. Sass Magda, Chicago, 1980. július 1.” BALÁZS ÁDÁM 11
