Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-10-13 / 21. szám
ORBÁN JÓZSEF GYEREKVERSEK SÁRKÁNY Fenn az égen jó magasan száll, száll, szálldogál, Körültekint s a világnak le lekiabál. Perlekedik, elröpülne - oly tág a határ - de a zsinór itt a földön hozzám köti már. Csalja otthona-nincs szellő mázos-hazugan, ámítja hazátlan-felhő csábos-hamisan. Leng a szélben, tétovázik égbolt magosán de a zsinór ideköti szívhez szorosan. Szép sárkányom felhők között, játszik, mosolyog. Vihar vinné, ég bújtatná. Szürke gomolyok fedjék bár el, itt van, érzem - köröttem repül - Földön állok, fel nem dönthet zsinór ha feszül. Én lazítom, én szorítom, táncát én szabom - csak a zsinór szárnyán szállhat bizton, szabadon Ha e kötés, ha e csomó egyszer elszakad sárkány-sikoly rémült szájból fákon fönnakad. Hiába a széles mosoly, arcon, vászonon ha a csalfa-szagú szellő bajban eloson. Zuhanássá szűkül a táj - szédül a fejem - Puhára ess! Gyengeségem alád én vetem. FÖLD-RAJZ-ÓRA Törpeországban törpék laknak. Kicsi a léptük, kicsi a házuk, de mikor arról vitatkoznak, hogy melyik a legkissebb náluk akkor biz hatalmas a szájuk. Óriás-földön az óriások szájában mennydörgés az ének. Behemót, tunya Tóbiások nem nézik, hogy hova is lépnek, de akkor picik amikor félnek. Ez a föld itt. Ezt ember lakja. Nyüzsgő törpényi-óriások s góliát-törpék kis haragja vagy öröme, mint óriás sokk megmarad. - Zörgő fóliánsok. MESE * Seholse volt, egyszer se, akkor történt az eset mikor a rakoncások elhatározták, hogy elhúzzák a rakoncátlanok nótáját. Fel is kerekedtek sebbel-lobbal de a dérrel-durr teljesen kiment az eszükből s ezért csak a fülük botját mozgatták. Fogták a nagy, lyukas tarisznyát és belepakolták a köcsögit, a kiskésit, a körösztanyád térde kalácsát, az áldóját de még a falra hányt borsót is, sőt még a rossz fáról sem feledkeztek \ ! j-jj meg. Addig addig, míg mígnem. Az öreg rakoncás egyetlen legkisebb gyereke térült fordult és rosszban kezdett sántikálni. De ez még hagyján, a foga is fülni kezdett hozzá, ki is mutatta gyorsan a fehérjét. Szemükbe is ötlött, hogy még a vak sem látta a rosszcsontot. Erre megéheztek. Rátették a rossz fát a tűzre, betették hamuba a sült pogácsát és ették volna ímmel-ámmal. Azám de ímet-ámot nem hoztak magukkal hát csak úgy ették tessék lássék Mire a fülük ketté állt már a szemük sem állt jól. Szó szót követett és egy szónak is száz a vége, de hogy hogynem rá se bagóztak. Rá se rántottak mire odáig értek, hogy se füle se farka és ekkor csodák csodája, lám lám. Térdig járták amíg inukba szállt, fejükbe is vették volna de mindig elhúzták a szájuk előtt... Öreg este lett mire a fele se volt tréfa. Neki is láttak de nem nézték semmibe. Elő vették erre a jobbik eszüket és fújni kezdték a nótát. Ki is lógott a lóláb, hogy nem fújni kell hanem elhúzni, bedobták a sutba és úgy elverték a hétfenekű dobot, hogy rögtön megtanult kesztyűbe dudálni. Szépen szólt a muzsika de a nótát még mindig nem húzták el. Addig addig tanakodtak míg megfogták a boldogabbik végét s mire az eget is nagybőgőnek nézték el is kezdték a huza vonát. Húzták, húzták amíg a takaró ért de ott rögtön felocsúdtak, hogy itt a vége. ILLUSZTRÁCIÓ: VÁGRÉTI ÉVA 77
