Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-29 / 20. szám
I Politikus pályák PARASZTPOLITIKUSOK A Politikus pályák című kötet — számomra — azon könyvek közé tartozik, amelyeket az ember saját életének emlékeivel széljegyzetei. A portrék tárgyilagosak. Valamennyi szerző tudományos távolságtartással rajzolja meg a maga politikusmodelljének arcképét. Az elmúlt évtizedekben felnőtt, érdeklődő fiatal olvasók többsége ezeket az arcokat alig ismeri, ezért a könyv információs értéke igen magas; még akkor is, ha a rövid „párhuzamos életrajzok” néhol emlékeztetnek azokra a hivatalos fotókra, amelyeket ünnepélyes alkalmakkor készítenek, archívumok részére. Az eseményeket résztvevőként valamilyen fokon átélt kortársak azonban, akik a szereplőket legalább gyűlések szószékeiről, filmhíradókból ismerték, személyesebb és az egyéniséget mélyebben kifejező részletekre vágynak. Az alábbiakban Erdei Ferencről és Veres Péterről írok, a könyv ürügyén. ERDEI FERENC Huszár Tibor mesélte, hogy az Erdeiről készült televíziós emlékműsor forgatása után, amelyen Bibó István is beszélt régi barátjáról, hazafelé menet az utcán egyszer csak ezeket mondta Bibó: „Ha Erdei 1952-ben hal meg, marad utána néhány mű, amit sok minden megkérdőjelez. De így, mostanáig kibontakozott a teljes, jelentős életmű.” És kicsit keserűen tette hozzá: „Ha én meghalok, a sírkövemre azt kell vésni: Élt 1945-től 1948-ig.” Nyilvánvalóan a pillanat hatása alatt, akkori hangulata mondatta vele, hiszen gondolatainak mai utóélete cáfolja szavait. Ám amit Erdeiről mondott, igaz és pontos. A hetvenes években az akkor induló szociológiai kutatásokat irányító akadémiai bizottság elnöke Erdei Ferenc volt, és — mint a bizottság egyik tagja — közelről láthattam a napi politikának hátat fordító, de a parasztpolitika útjait, a szövetkezés új pályaszakaszait, a mai eredményeket évtizedekkel ezelőtt megálmodó és megalapozó tudós erőfeszítéseit, aki a maga régi kudarcait is hajtóerőként tudta felhasználni az új körülmények közt. Az ülések vitáit Erdei vezette. A témákhoz szenvedélyesen hozzászólt és megjegyzéseibe gyakran szőtt bele valami személyes, átélt esetet, fordulatokkal zsúfolt pályájának egy-egy epizódját, hogy a tanulság legyen eszmecseréinkben a döntő érv. Emlékszem, egyszer a végletesen egymásnak feszülő, szélsőséges álláspontokat bírálva arról beszélt, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezetőségének késhegyig menő vitáin kellett csatároznia Veres Péterrel és Kovács Imrével, a politika szinte minden csomópontján. „Nagy volt a tét. Nemcsak társak voltunk, de versenytársak is: kit követ a párt többsége? Nem steril laboratóriumban dolgoztuk ki a követendő politikát, hanem a politikai porondon, sebeket osztva és elszenvedve. A nyilvánosság felerősített minden hangsúlyt. Törékeny szövetségeket kötöttünk, de kerestük a kiegyezéseket, az egység érdekében. Ott jöttem rá, hogy más a tudós és más a politikus közege.” Majd kis hallgatás után fáradt mosollyal tette hozzá: „Néhány váltás keserves tapasztalataira volt szükségem, hogy egy életre megtanuljam.” Erdei egész életében a nagy fordulatra készült — harmincnégy éves volt 1945-ben — és amit azután tett, szükségszerű és alkalomszerű folytatás volt. „Emberül élni” című kötetének előszavában így ír önmagáról — harmadik személyben —, és ehhez nem kell, és nem is lehet semmit hozzátenni: „Pályája során volt földműves, szerkesztő, kutató, piaci árus, igazgató, miniszter, akadémikus, tehát elég sokféle ahhoz, hogy általában ember lehessen. És a személyi tulajdonságai sem rendkívüliek. Elég intelligens, hogy érteni vélje a dolgokat, de soha esze ágában sem volt prófétává lenni, vagy iskolát alapítani; elég bátor és önálló ahhoz, hogy merjen hinni saját eszének, szemének, fülének és tapintóérzékének, de elég gyáva és alkalmazkodó is ahhoz, hogy tekintettel legyen a többiekre és igazodjék az emberileg-társadalmilag általánoshoz. És legfőképpen, semmi egyénieskedő ambíciója nincs; ősei életét akarja folytatni, a család kisebb közösségében oldódik fel, szülőföldje tüzes lokálpatriótája és hazája hű fia igyekszik lenni.” VERES PÉTER Pelyhes állú ifi koromban Budapesten, a Magdolna utcai Vasasokhoz előadásra vártunk egy írót, Veres Pétert, őszintén megvallom, nem is hallottam róla addig, de a kapu előtt kellett vámom és lekalauzolnom az alagsori nagyobb szobába, ahol a csoportunk tanyázott. Megjelent egy csizmás, bajuszos parasztember, és alig akartam hinni a szememnek, no meg az érkezőnek, aki váltig állította, hogy ő a várva várt előadó. Jó előadást tartott, soká vitatkoztak vele „a nagyok”, de az író győzte érvekkel. Másfél évtizeddel később találkoztunk újra. Túl volt Szárszón és a náciellenes, de fajelméleti befolyásoktól zavaros kitérőkön, túl a honvédelmi miniszterség furcsa, ma is mosolyt keltő kalandján, a pártvezérségen és a maratoni szónoklatok ravaszdi korszakán, és Péter bácsi azt csinálta, amit igazán szeretett. Irt, tanult és tanított, az új magyar irodalom minden ígéretes hajtását gondos kertészként számon tartotta, ápolta. Egy világhírű filmrendező érkezett Pestre, és találkozni akart a magyar szellemi élet kiválóságaival. Házigazdaként mutattam be néki Veres Pétert, és néhány perc múlva, mint a bajvívók az arénában, úgy vitáztak egymással, és többé senki sem juthatott szóhoz. Péter bácsi győzte érvekkel, de a szépen indult estét bizony kisiklatta. A politikában sok kudarcot ért meg, és ez nem is baj, ha pályáját az irodalom oldaláról is nézzük. Illyés szavaival, „a világ értékmércéjét is megütő művész volt”. Hihetetlen mélységekből, a paraszti világ legalsó rétegeiből — szerelemgyermekként súlyosbított származással — verekedte fel magát. A szülőhely: Balmazújváros, és a faluját az író „az egész — élni akaró, de folyton fulladozó — Magyarország jelképének” látta. A politikán át jutott el az irodalomhoz, az irodalom emelte fel, és az irodalomba emelte a végleg estéjéhez érkező paraszti világot. Nélküle csakugyan nagy darabok süllyedtek volna el a tengerek mélységeibe, és talán a harangszavuk sem jutott volna fel hozzánk, írta róla a Gyepsor novelláiról szólva Czine Mihály. A politikusként megélt éveket elpazarolt időnek tartotta. 70. születésnapján így vonta meg Veres Péter élete mérlegét Németh László: „A politikától visszanyert szabadsága és szorgalma, munkáiban váltotta be a várakozást, egy olyan monumentális emberséget emelve fölénk, amelynek a szeretetében minden magyar szocialista paraszt, munkás, értelmiségi találkozhat, vagy realistábban szóljunk: találkozhatna.” SZÁNTÓ MIKLÓS 21
