Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-09-15 / 18-19. szám

Az Operaház újjászületése Vannak világvárosok, amelyek­nek egyáltalán nincs operaházuk. Nekünk kettő van, de átmenetileg be kellett érnünk eggyel. Még hal­lom Mihály András szavait az 1979—80-as évad végén tartott saj­tóértekezleten. „Kedves barátaim — mondta akkor —• hosszabb időre utol­jára találkozunk' ebben az épületben.'’' Mindannvian, akik jelen voltunk, tudtuk, hogy így lesz, mégis kicsit zavartan, kicsit döbbenten, járattuk végig tekintetünket a Székely Berta­­lan-terem falfreskóin, vörös-selyem kárpitján, lélekben pedig végigfu­tottunk az egész Operaházon, hí­res márványlépcsőin, aranydíszíté­sein, Lotz Károly csodálatos meny­­nyezetfestményén. Nagyon soknak tűnt az előre jelzett négy esztendő, az egyik •— mondhatnánk az igazi — Operaház nélkül. És most ismét itt vagyunk, el­szaladt ez a néhány év — az építők lelkes igyekezete még meg is kurtí­totta a tervezett időt — egyszóval ismét itt vagyunk az Ybl-palotá­­ban, a nyitás pillanatát várjuk. Nem lehet nem gondolni rá, ho­gyan várhatta 1884-ben az akkori társulat és a pesti publikum a nyi­tás pillanatát. Nem lehet nem gon­dolni rá, hogyan várták ismét, a há­borús borzalmakból éppen felocsú­dott művészek és operabarátok 1945 kora tavaszán, a nyitás pillanatát. És most, 1984 őszén, midőn a cen­tenáriumi évforduló egybeesik az operaház teljes műszaki, technikai, képzőművészeti felújításával, Szir­tes György, az operaház igazgató­­helyettese, nemcsak az újjáépített színházon, hanem a legutóbbi né­hány esztendőn is végigvezet. Ér­zem, valami belső kényszer folytán beszélnie kell arról, ami az épülettel történt, de talán még sokkal inkább arról, ami ebben az időszakban mo­rálisan, emberileg jellemezte az együttes tagjait. — Hol kezdjem? — kérdi tűnőd­ve, mintegy önmagától, azután ért­hető módon, csapong az események között. — Ugye természetes, hogy egy száz év előtti szerkezet lejár? Ha a süllyesztő berendezéstől a zsi­­nórpadlásig minden felújításra szorul? De talán kevésbé termé­szetes, talán magyarázatot kíván az a tény, hogy a társulat az utolsó pillanatig játszani akart, s hogy a közönség — bár tudott a technikai nehézségekről, — utolsó pillanatig ragaszkodott a zsöllyékhez, pá­holyokhoz, amelyekben oly sok fe­lejthetetlenül szép előadást nézett végig. Természetesen látogatták a , második számú Operaházunkat, az Erkel Színházat is, de teljes szívük­kel csüngtek az Ybl-palotán. Persze hálátlanság volna (s ebben mindketten egyetértünk) lebecsülni az Erkel Színházat, amely a másik helyett is otthont adott az előadá­soknak, és ahol szintén nagy sike­rek születtek. Például az 1979-—80-as évadban Patané vezényelte a felújí­tott Simone Boccanegrát, s midőn többfelé meghívták a Verdi-mű ve­zénylésére, azt mondta: „Szívesen vállalom, ha az Erkel Színház teljes stábját magammal vihelem." — Mégis az Ybl-palotát érezte mindenki az „igazi Operaháznak”—­­mondja Szirtes György. —• Az em­berek tudták, hogyan éltünk itt 1969 óta, amikor az első jelzést kaptuk az épület állagának romlá­sáról és a süllyesztőket balesetve­szély miatt le kellett állítani. 1976-tól kezdve a függődíszletek beállítása is kockázattal járt és az Operaház megépítése után 80—90 évvel, vissza kellett térnünk a manufaktúrához, a színpadtechnika kézi erővel tör­ténő működtetéséhez. S még ekkor is kitartottunk, sőt teljes értékű előadásokat nyújtottunk. A társulat tovább kívánt játszani, ahogy ők maguk mondták, az életre szavaz­tak. Végtére az életük valóban ez: az opera, a zene, a tánc, az ének. A szakemberek, díszletmunkások, művészek még négy évig bírták szusszal a mostoha körülményeket, s nem azért csinálták mindenáron, mert attól kellett tartaniuk, hogy szélnek eresztik őket. Csupán azok a művészek váltak meg fokozatosan e színháztól, akik egy hosszú és szép pálya után, amúgy is nyugállományba vonultak volna. Egyébként biztosan tudtuk, — és így is történt — hogy annak a rend­kívül nagy szellemi értéknek, ame­lyet az Operaház művészei képvi­selnek, hiánytalanul együtt kell ma­radnia. — Holott — folytatja elgondol­kodva Szirtes György — másfelől tagadhatatlan: ismét nagy problé­mák, — ekkor már nem műszaki, hanem emberi problémák — tornyo­sultak előttünk. Most, a nagy munka végére érve, percekkel a megnyitás előtt, elmondhatom, ezeket a gondo­kat is megoldottuk. Amennyit a já­téklehetőség térben zsugorodott, annyit igyekeztünk időben tágítani. Egy színház maradt kettőre mérete­zett művészgárdával, műsorral. Nos, több előadást tartottunk. Játszot­tunk szombat délelőtt, vasárnap dél­előtt és délután, a szokásosnál egy hónappal később zártunk, egy hó­nappal előbb nyitottunk. Hogy mi sarkallt ezekre az erőfeszítésekre? Az igény, amely számunkra — a pénztárak előtt sorban álló közönség képében is — szemmel látható, ta­pintható volt. — És most? — Most, szeptember 19-én perce­ken belül megkezdődik az első tár­sulati ülés, az újjászületett szín­házban. A tagság olyan izgatottan várakozik, mint a legparádésabb előadások előtt a közönség. Ha lehet, még tovább mélyült a ragaszkodás az Operaházhoz. Külföldre szerző­dött művészeink akarnak sürgősen visszaszerződni. Levelek tömegét kaptuk a világ minden részén élő honfitársainktól, akik megírják: a távolból figyelemmel kísérték az új­jáépítést és most, szeptemberben, szinte csak azért kívánnak hazaláto­gatni, hogy részt vegyenek a meg­nyitáson. Remélem érthető, hogy a megnyitás ünnepét a színház vezetői, az itthon jegyekért sorbaállóknak tartogatják. De már októbertől je­gyet biztosítunk a külföldről érke­ző honfitársak számára. Vajon minek köszönheti az Ope­raház a felé áradó roko'nszenvet ? Úgy gondolom, az emberi-művészi helytállásnak, mely nehéz időkben is töretlen volt, s mely a legneme­sebb hagyományokra épült. És ez nem szólam. De hogyan is lehetne szólam a hagyomány ott, ahol ezt száz év folyamatossága hitelesíti? S ahol a bizonyítás maga a szerve­sen folytatódó, lüktető élet. Ahol ugyanarra a szépség- és örömélmény­Akkusztikai próba az Operaházban re törekvő művészi munka köti össze az embereket nagy idő-ívben Basilides Máriától, Maleczky Osz­kártól Gyurkovits Márián, Rosier Endrén át Simándy Józsefig, Melis Györgyig, s a fiatalokig, akik — mint Kincses Veronika, Gulyás Dé­nes, Tokody Ilona, Kelen Péter és mások — „az operaműfaj nagy ígé­retei” rangjától már továbbléptek, a jelentős hazai és külföldi sikerekig. Ahol tüstént nyomdokaikba lépnek a most végzett főiskolások. S ahol a nemrég elhunyt Eerencsik János, olyan főigazgatók sorát folytatta, mint a két Érkel — Ferenc és Sán­dor — mint Kerner István és Egisto Tango, s ahol emlékeink közt „Klemperer-korszakot” és „Tóth Aladár-korszakot” őrziink. Mégsem találkozunk szerves foly­tatással az operaház életének min­den területén, de csak azért nem, mert — szerencsére — a fejlődés sok vonatkozásában ugrásszerű. Például, 1884-től 1945-ig — tehát 61 év során — a társulat mindössze négy ízben jutott külföldre. 1945 és 84 között — tehát 39 év alatt — 81 városban szerepelt az együttes külföldön, összesen 317 alkalommal. Szirtes György az órájára néz. Mindjárt kezdődik a társulati ülés, amelyet ő nyit meg, azután Mihály András igazgató tart beszédet, a mi­niszter pedig átadja a századik szü­letésnapján újjászületett színházat a legilletékesebbeknek, a művészeknek. A beszélgetést befejezzük. Kezdő­dik a hivatalos színházátadás. Azután még néhány nap, s elér­kezik a csodálatos pillanat. A füg­göny ismét szétnyílik első számú operaházunkban, az Ybl-palotá ban Vajon kik várják feszültebb izgalom mai ? A közönség, vagy a művészek ? Talán a karmesterek, — Mihály András, Kórodi András, Lukács Er­vin, Erdélyi Miklós — akik az ünne­pi díszelőadáson Erkel, Bartók, és Kodály műveit vezénylik? Azt hiszem egyforma izgalom zsong a nézőtéren, a színfalak mö­gött és a zenekari árokban. A csil­lárfények, amelyek először ragyog­­tatják fel négy év óta a mennyezet­­freskót, az aranyozott díszítéseket, a vörösbársony-zsöllyéket, szikrázva kialszanak. A karmester felemeli pálcáját. És ekkor — egy villanásnyi s egy taktusnyi időre — találkozik az első évszázad utolsó, és a második évszá­zad első pillanata. SOÓS MAGDA FOTO: MEZEY BÉLA 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom