Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-01-21 / 1-2. szám
Hogyan lettem humoralista? Részletek Sándor György önéletrajzi írásából Gyerekkoromban a legtöbb energiát a fociba öltem. Eltűröm, hogy mondják, a világ legtehetségtelenebb humoristája vagyok — bocsánat, humoralistája —, de, hogy focizni nem tudok ... Kispályán még ma is a világ egyik legjobbja vagyok. Egyre kisebb pályán. Diákkor. Az átlagdiák úgy lógott, például a villamoson, megnézte, hol áll a kalauz, és aztán a villamos ellenkező oldalú peronjára szállt fel remegve, állandóan leugrásra készen, remélve, hogy a kalauz a következő megállóig nem ér oda. Én a kalauz mellé álltam, úgy, mintha ezer éve ott lennék, visszafojtva a futástól szaporább légzésemet, adva az unottat, a blazirtat, s egy negyed perc múlva már megkérdeztem: mikor érünk ide és ide? Egyszer üres kocsiba szálltam fel, akkor még nem volt automata, maga a kalauz kérte a jegyet. Elkezdtem mindenféléről beszélni, úgyhogy a kalauz végül elfelejtette a jegyet. Talán ez lehetett első szerzői estem. Az iskolában is egy esetben hasonló trükkel éltem. Földrajzból új tanárnő jött, és fél éven át vagy tízünket egyáltalán nem feleltetett. Eljött a félév és osztályozni kellett. Engem bíztak meg osztálytársaim, az utolsó órát is húzzam el. Virágcsokorral kiálltam a tanárnő elé — ez már talán a második önálló est? Beszéltem, beszéltem ötven percig. Sajnos, nem emlékszem a szövegre, mert akkor repertoáron tartanám. Imádok odaköszönni vadidegen embereknek az utcán, úgy karakter szerint. A múltkor is odaköszöntem valakinek: Adjisten, Mihály bátyám! Erre odajön az illető azt mondja: honnan tetszik tudni, hogy engem Mihálynak hívnak? Mondom, mi a tanácsnál mindenkit ismerünk. — Különben — mondom — megoldódott az ügy? Azt mondja, milyen ügy? Mondom, amit beadott hozzánk a tanácsba. Azt mondja, otthon ő kezeli a papírokat, ő semmilyen fajta ügyet nem adott be. Mondom, rendben van, megvan annak is a helye a be nem adott ügyek között. Különben: ha beadja az ügyet, ha nem, ugyanúgy lesz elintézve. Né A rólam szóló történeteket másoktól szoktam hallani. Mesélték, hogy egyszer bementünk Tata mellett egy autócsárdába, és megszólítottam egy asztalnál ülő csoportot, hogy: Sándor György FOTÖ: MTI — Bocsássanak meg, maguk magyarok? Meghökkenve válaszolták, hogy igen. — Forintjuk van? Átveszem. Mennyiért? — Egy az egybe. Kedvenc terepeim egyike a vonat. Megvárom, míg a kupéban a kalauz mindenkinek kezeli a jegyét. Mire rajtam a sor, már sápadt vagyok: — Kalauz úr, kérem, a következőképpen történt... Erre a többi utas kicsit arrább húzódik. A kalauz már fejben szoroz, készül a hivatalos művelethez: blokkfüzet elő, indigó eggyel hátrább, pléh alátét, tintaceruza. Én közben mondom: „A hölgy a tanú rá...” még nem tudja, mire, de „ő semmire sem emlékszik ...” Folytatom, „kalauz úr, kérem, tudtam pontosan az indulást, időben kijöttem, még állt a vonat. Kérdeztem, hogy ebben a kupéban van-e hely? Mondták, nincs. Letettem hát a táskámat. A pénz az nem számít, bármikor nálam van a személyazonossági. „Rajtam ez a kék kockás pulóver volt — akkor mindig piros csíkos van —, még annyi időm is volt, hogy visszamenjek a pénztárhoz, bármikor be tudom bizonyítani, bár a pénztáros a végállomáson maradt.” A kalauz nem bírja tovább: ,.És hol a jegy?” Mire én villámgyorsan előrántom: „A jegy az itt van, az nem probléma.” A kalauz nézi, nézi, nagyon nézi .. . Hátránya a műveletnek: hogy jegynek lenni kell, és nagyon érvényesnek ... És nagyon komolyan kell csinálni, a kalauz ne tudjon beskatulyázni, nehogy kiessem a kategóriái közül, ne tudja: jópofa vagyok-e, szemtelen, vagy őrült? Mikor végre lyukaszt, megadom a kegyelemdöfést: „Tessék óvatosan, hogy a pötytyöt, ami kijön, visszakapjam, mert ha összejön egy jegyre való; a vállalat megtéríti.” Ez már sok neki, kitámolyog, a mellettünk levő három kupéban elfelejt jegyet kezelni. Oda kellett volna ülni... FARKASHÁZY TIVADAR Mitisír a Hogyishívják? (A Rádiókabaré műsorából) — Olvasta a Népszavában, hogy a Magyar Állam Vasutak milyen ügyesen oldotta meg az átállást a nyári időszámításról a télire? — Nem. Hogyan? — Ügy, hogy az összes úton levő szerelvény éjfélkor beállt a legközelebbi állomásra és egy órát állt. — Mihez legközelebbi? — Az éjfélhez legközelebbi. — Melyik éjfélhez? — A régi éjfélhez. És ott várták az új éjfélt. — Most csak hülyéskedik vagy csak ugrat engem? — Miért? Nagyon okos dolog. Nincs kavarodás, nincs rendetlenség. — Ügy érti, hogy a MÁV egy órás néma megállással adózott a nyár elmúltának? — úgy— De, gondolom, az expresszvonatok gyorsabban álltak, nem? — Hiába idétlenkedik ez nagyon értelmes intézkedés volt a Magyar Államvasutak részéről. — Pontosabban a Magyar Álló Vasutak részéről. — Idefigyeljen! Minden bakter megszokta, hogy a paprikás krumpli alatt jön a Göcsej expressz, az esti mese alatt az Orient expressz és a részeges Józsi bácsi fölött a Polónia expressz. Ha egy órát áll a rendszer, az sokkal egyszerűbb, mint 4000 bakter evési szokásait megváltoztatni. Nahát ezért álltak menet közben egy órát a vonatok. — Azért remélem, a repülőtársaságok nem veszik át ezt a módszert. Mondja! És amelyik vonat elfelejtett megállni, annak vissza kellett tolatnia? Egyáltalán mit csináltak egy órát az utasok? — Mit tudom én! Kártyáztak, söröztek. — Az veszélyes ilyenkor. — Miért? — Azért, mert amíg a vonat az állomáson áll... Tudja! — Mondja! Maga büszke az eszére? — Nem különösebben. — Akkor szálljon már le a vasútról. — Hát én nem is ültem volna rajta egy órát. — Értse már meg! Így a legegyszerűbb átállni a nyárról a télre! — Értem. És ha a télről állnak át a nyárra, akkor majd lejtőről fogják indítani a vonatokat! — Maga milyen szépen mutál. Mintha egy sportriportert hallanék. — Ne bántsa a sportriportereket. ök a kedvenceim. — Miért? — Azért mert olyan jókat tudnak mondani. Itt volt például a legutóbbi atlétikai bajnokság. Férfi magasugrásban ront az egyik versenyző, mire a riporter: Azzal verte le a lécet, ami a felsőteste és a lába között van. — Mondja! Maga Fosburyban le túdná verni azzal a lécet? — Csak ha alatta ugróm. De akkor is csak ha nagyon pontosan kiszámítom az ugrás ívét. — De mondott ennél jobbat is. Amikor távolugrásban a Szalma Laci Európa bajnok lett az egyik ugrását így kommentálta: Ez nagyon jó ugrás volt, csak egy kicsit korán letette a lábát! — Na és mit szól az új valutarendelethez? Olvasta, hogy kétezer forintig szabad a vásár? Gondolta volna maga például tavaly, hogy fejenként ötven dollárt csak úgy, engedély nélkül ki lehet vinni az országból? — Én gondoltam, csak sajnos ugyanarra a helyre gondoltam, mint a vámos. — Most viszont? — Mámorító! Képzelje, ugyanahhoz a pasashoz kerültem, aki tavaly a tíz dollárt kirázta belőlem. Kérdi: Forint? Csak a megengedett ötvenesek. Dollár? Csak a megengedett ötvenesek. A gyerekeknek is van ötven dollárjuk? Igen. Az ötévesnek is? Igen. A kétévesnek is? Igen. Honnan? Tudja nagyon spórolós a pici. — Szörnyű egy alak maga! Így aztán persze nem tehet a szegény állam arról, hogy még a legnagyszerűbb rendelkezés is fordítva sül el. — Mint annak a parasztnak a puskája, aki egy nap szántás közben sárkányrepülőt látott. Elkezdett rémülten kiáltozni: Sárkány! Sárkány! Asszony hozd gyorsan a vadászpuskámat! Asszony szalad, nagy durranás, asszony kérdi: Na? Sikerült eltalálnod? A sárkányt nem. De az embert elengedte! — Inkább azt mondja meg, hogy milyen lesz az 1984-es esztendő? — Közepes. Rosszabb lesz, mint a 83-as, de még mindig jobb, mint a 85-ös. — Gondolja, hogy nem köszönt a világra valami bő esztendő? — Sebaj! Fő az egészség, a béke, meg az, hogy jókedvűek legyünk. — Nana! Azért a bőség előbbre való, mint a jókedv! — Pont fordítva. — Honnan veszi? — Isten áldd meg a magyart! — Ez most hogy jön ide? — Folytassa! — Jókedvvel, bőséggel. — Na látja, hogy a jókedv előbbre való, mint a bőség! ÖSSZEÁLLÍTOTTA: POKORNY ISTVÁN 45
