Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-07-21 / 14-15. szám

esztendeje tűntek fel a szentlőrinckátai kertekben. Köztisztelet övezi meghonosítóját, Kisvarga Ferencet, a helybeli szövetkezet — ma Dánszentmiklóson dolgozó — főmezőgazdászát, akinek — csakúgy, mint a regénybeli Túri Daninak — kezdetben volt baja kísérletező kedve miatt. A szövetkezetben azonban szépen hozott a primőr, s a lőrinckátaiakat dicséri, hogy felismerték a nagy lehetőséget, s a szövetkezet levetett fóliával maguk is kísérletezni kezdtek a ház körül. Először olyasfajta ágyásokkal, amelyekről kapáláskor le kellett emelni a fóliát, majd jött a 170-180 cm —, később pedig a 250 cm magas sátor. Most pedig már ott tartanak, hogy a község 857 telke közül 700-on van fólia, ami alatt parajt, paprikát, paradicsomot, retket, szamócát nevel a szövetkezeti tag, a kisiparos, a pedagógus, a tanácsi dolgozó. A fóliasátraknak mintegy a fele fűthető.

A falu képe a pesti aszfalton szárnyrakelt legendákat látszik igazolni: két-háromszintes, 180-200 négyzetméteres házak uralják. Ha azonban szóra bírunk egy-két élenjáró kertészkedőt, egyhamar a hétköznapok tényei lépnek a legendák helyére.

Horváth László 38 éves, 15 éve kezdte a fóliázást. Érettségizett mezőgazdasági gépészszakember, korábban a termelőszövetkezet gépműhelyét vezette. A fóliázás kedvéért — hogy otthon lehessen — váltott állást, s lett egy pesti ipari szövetkezet bedolgozója, házabéli műhelyében műanyag alkatrészeket gyárt. Felesége sem jár el, ő teljes energiáját a fóliasátraknak és a családnak szenteli. Ifjú házasként kezdték a kertészkedést, előbb a nagymama telkén, majd egy bérelt földön. Az így keresett pénzen vették a mostani telket, építették a házat. A földszinti hallban ülünk, a hatalmas legyczőpálma mögött széles lépcső kanyarodik az emelet felé. Házigazdám és a sógor, Mészáros József, újságpapírt terítenek a székekre, hisz a gyomlálást, a műanyagpréselést hagyták abba a kedvünkért.

— Hogyan telik egy napjuk? — kérdem.

— Hat körül kelünk — kezdi Horváth László — és első dolgunk a reggeli szemle a fólia alatt. Aztán öntözünk, permetezünk, gyomlálunk, amíg a nap ki nem süt alóla bennünket. Napközben a pesti szövetkezetnek gyártjuk a műanyag alkatrészeket a sógorommal, a feleségemet a házimunka foglalja el. Estefelé aztán újra a fólia alatt vagyunk. Nekünk nem nyolc, de tizenhat órát is eltart a munkanap... A legkeményebb a szedés. Nem elsősorban a hajolgatás végett; igencsak el kell találni az idejét: szép legyen az a paprika, elteljen az előírt idő a legutolsó permetezés után és jó legyen a piac is. Nemcsak fizikai munka ám a fóliázás, idegileg talán még fárasztóbb! Mert jól el kell találni azt is, mit termesszen az ember. Állandóan kísérletezni kell, és figyelni a piacot. Észreveszem például, hogy valamelyik primőrnek nagy a keletje, jó az ára. Nosza, én is belefogok. Ám követheti más is a példámat, akkor aztán jön az árzuhanás, és esetleg a ráfizetés. Eveken keresztül az erős, csípős primőr paprikát vették, most az édes a sláger. Abból is jobban fizet a fehér húsú — ám nálam a kipróbált fajta nem vált be. így aztán idén kikötöttem a zöld fajtánál, ez szépen terem. Az embernek egyre többet kell törnie a fejét, nemcsak a versenytársak miatt, de mert a haszon is kisebb, mint régebben. Miért? Mert mindennek megy föl az ára: a fóliának, a permetező szernek, a műtrágyának, a fűtőolajnak. Az az ár azonban, amit kapunk a termésünkért, ezt a tempót nem követi. Pláne, ha mindenkinek jól üt be... akkor aztán a kereskedők turkálnak. Ä falu döntő többsége a budapesti Bosnyák tér nagybani piacára jár, ahol nem ritka a spekuláció sem ... Egy-egy tétel olykor többször is gazdát cserél, többszörös nyerészkedés-