Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-01-21 / 1-2. szám
Különféle okok miatt évekig húzódott, hogy filmkamera előtt is beszélhessek Nagy Töhötömmel. Akkoriban az Akadémiai Könyvkiadó lexikonszerkesztőségében dolgozott, de egykor a Jézus Társaság (a Jezsuita Rend) „négyfogadalmas” pátere volt. Ez több, honi és külhoni egyetemen szerzett diplomát és jó tizenöt évi szakadatlan tanulást jelent. A Rend szigorú, központi irányításának, ellenőrzésének jellemzésére — amely a páter életútját hosszú időn át meghatározta — hadd álljon itt egy részlet a filminterjúból, amelyet végül is 1978-ban vettünk fel: „Mire egy jezsuitát fölszentelnek — utánaszámoltam — körülbelül hatvan-hetven információ fekszik róla a Rend római központjában egy doszsziéban. Amikor belép, akkor négy páter megvizsgálja és jelentést ír róla. Minden évben van aztán egy vizi táció: a pater provinciális (az adott országban működő jezsuiták főnöke) meglátogatja. Mindenkiről évente írnak információkat és senki sem tudja, hogy ki az a négy páter, aki őróla ír. Mindez befut Rómába. Ott végiglapozva láthatják: honnan indult ez az ember, mivé fejlődött, hová züllött, hová emelkedett, milyen bukdácsolásai voltak, milyen érdemei, mire képes, mire nem. Amikor a háború után az első szökésem alkalmával megjelentem Rómában, ott mint régi ismerőst fogadtak. És mindent tudtak rólam .. Ami engem illet: mindössze annyit tudtam róla, hogy Kerkai Jenő jezsuita páterrel együtt megalakítója, irányítója volt a KALOT-nak, vagyis a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületének. Amelyről bennem is, mint ama régi idők befelé irányuló átélőiben, az a benyomás maradt meg, hogy a KÁLÓT — a barikád túlsó oldalát jelenti. Nem azonos a szélsőjobboldallal, semmiképpen sem a nyilasokkal; inkább szemben áll a nácikkal, a Volksbunddal. Mégis, emlékeimben az igazi progresszió elutasításának, a látszatreformoknak (vagy aligreformoknak) az egyik szimbóluma. A KÁLÓT történelmi helyének, szerepének alaposabb körüljárása volt az ok, amiért a televízió Századunk sorozatához interjút készítettem Nagy Töhötömmel. Ám a kamera előtti beszélgetés hamarosan más témához jutott. Nem is érdektelenhez: HOGYAN LETT MINDSZENTY JÓZSEFBŐL HERCEGPRÍMÁS? Rögtön elárulom: Nagy Töhötöm jóvoltából. Nem sokkal az interjú forgatása után beszélgetőpartnerem meghalt. Akkor félreraktam az interjút. De újra meg újra végigolvasva, végighallgatva, oda kellett kilyukadnom, hogy a történet alapjában igaznak hat, megerősítése is, cáfolása is, kiegészítése, kerekítése pedig még inkább megköveteli a közreadását. Átszökni az oroszokhoz Kezdjük a sztorit, mondjuk, 1944. október 15-ével, a nyilas hatalomátvétellel. — Mi, a KÁLÓT vezetői akkor már világosan láttuk, hogy számunkra munkalehetőség kizárólag „föld alatt” létezik. A központba (a régi telefonkönyv szerint: Cukor utca 3.) nem mentünk be, de páter Kerkai, a KÁLÓT elnöke előjött a rejtekhelyéről, egy ferences kolostorból, ahol a német megszállás napján meghúzódott. Vele és Ugrin Józseffel (a KÁLÓT egyik „civil” vezetője, akit később a Gestapo elhurcolt) sokat tanácskoztunk, hogy mit is tegyünk? Akkor támadt az a gondolat, hogy páter Kerkai maradjon a még fel nem szabadított területen és tartsa a lelket a munkatársainkban, én pedig próbáljak átszökni az oroszokhoz, hogy úgy mondjam, menjek a dolgok elébe. Végtére is a KALOT-nak van annyi érdeme a szociális tevékenységünk, a földreformnak — legalábbis egy szerény és nem radikális földreformnak — a szándéka, propagálása .. . Én ott voltam azon a bizonyos Szárszói Konferencián is. Csak mellesleg mondom el, hogy éjjelre húszunkat helyeztek el egy szobában, ahol csak egy ágy volt. S mert a „legrangosabbak” mi ketten voltunk Veres Péterrel, azon az éjszakán egy ágyban aludtunk. Mi, kérem, teljesen a népi kultúra mellé álltunk. Joggal Kharübdisz közt hajózunk. Meg voltunk győződve róla, hogy bennünket a kommunizmus el fog söpörni, ugyanakkor éreztük azt is, hogy jogunk van legalább egy vakmerő kísérletet tenni! Hátha mégis sikerül fennmaradnunk! Mármdnthogy a KALOT-nak. Az, hogy egyszerűen kimeneküljünk nyugatra, eszünkbe sem jutott. Sőt, lebeszéltük azokat, akiket elértünk. Legalább legyen meg az elégtételünk, hogy megpróbáltuk. Minek tagadjam: féltem. Végül is 1944. december 2-án, egy Miskolc környéki faluból való fiatalemberrel, akivel ott ismerkedtem meg, éjjel kettőkor átmentünk a fronton. („Átszöktem”..............Átmentem”... Nagy Töhötöm ezekkel a szavakkal oly könnyedén operál, mintha az országhatárok, határfolyók, frontvonalak mind csaik arra szolgálnának, hogy a megfelelő célú és elszántságé ember ide-oda járjon rajtuk keresztül.) — Eljutottunk az orosz vonalakig, de ott irtózatos német ágyútűzbe keveredtünk, lapultunk reggelig. Akkor aztán láttunk közeledni egy járőrt, mi az ingünket lobogtattuk. Elfogtak bennünket. Egy kapitány elé vezettek, akiről később kiderült, hogy civilben moszkvai ügyvéd. Azt mondtam, BOKOR PÉTER Hog/an lett Mindszenlj/ből hercegprímás? BESZÉLGETÉS NAGY TÖHÖTÖM JEZSUITA PÁTERREL érezhettük, hogy szól azért a mi javunkra elég sok érv... Az sem volt ok nélkül való, hogy a német megszállás után Kerkainak meg nekem rejteznünk kellett a Gestapo elől. És akkoriban, 1944. március 19-e után fölkeresett engem a kommunista Markos György, hogy lépjek be a földalatti mozgalomba. Markos az egyik fő szervezője volt a Magyar Frontnak. Hát ez a bizalom jele volt... Páter Kerkaival arról beszéltünk, hogy szökjem át az oroszokhoz, és mindezekre a dolgokra hivatkozva, próbáljak valamit tenni! Vakmerő dolog volt, belátom. Együtt keresgéltük a helyet, hogy hol lehetne nekivágni. Kalocsa? Éppen akkoriban esett el, ott bevárom, amíg áthömpölyög a városon a front, aztán majd előbújok. De nem bírtam kivárni. Ügy éreztem, ha én megyek át, egy ilyen pozitív lépéssel sok jót tudok majd kiérdemelni, vagy kiverekedni, vagy kikönyörögni a KÁLÓT javára. — Nem okozott önnek ez az elhatározás lelki konfliktust? — Okozott, természetesen. Nem tagadom el, hogy volt idő, amikor Vörös Pokol címmel cikket is írtam. De hát világos volt, legalábbis számomra, hogy ha a német győzne, akkor az nekünk magyaroknak igen rossz lenne. Vagyis Szkülla és hogy Nagy Sándor vagyok, váci teológia-professzor. Azért titkoltam el a valódi kilétemet, mert féltem, bemondják propagandaként a rádióba, hogy Nagy Töhötöm jezsuita páter átszökött hozzánk. Akkor a németek kikészítették volna a Jézus Társaságot. Viszont megmondtam, hogy én a főhadiszállásra akarok eljutni, Malinovszkiij marsallhoz. Két-három nap múlva el is vittek, talán Tiszafüredre. Ott egy nagyon intelligens ember hallgatott ki, aki meg szibériai újságíró volt eredetileg. Előtte már felfedtem magamat, csak kértem, hogy ne publikálják a nevemet. Megígérte — meg is tartotta. Nem fogolyként kezeltek, hanem mint disszidált rangos valakit. Egy parasztházban szállásoltak el, jó ellátást kaptam. Én meg előadtam, hogy egy nagy katolikus mozgalomnak vagyok a társelnöke, elmondtam a KÁLÓT egész működését, szellemét, hogy mi a földreformra is gondoltunk, amihez földbérlő szövetkezeteket akarunk alakítani — már alakítottunk is néhányat — és hogy a földbérlő szövetkezeti tagok harminc év után tulajdonba kapják a földet stb. Én ezt is és sok minden mást úgy mondtam el, mint aki szinte tapsra, sikerre vár, mint aki jaj de baloldali a mi jobboldali világunkban. De csak néztek rám ... Itt forradalom kell! Ez volt az első találkozásom a forradalommal. Nagy élmény volt. Végül elvitték Debrecenbe, ahol az Arany Bikában szállásoltak el, a fejesek közé. Kaptam egy igazolást, azzal szabadon járhattam a felszabadított területeken. Nekifogtam szervezni a KÁLÓT működését, ahol megtaláltam a régi embereket. Később aztán — ahogy haladt a- front a nyugati határ felé — ismét együtt dolgozhattam páter Kerkaival és a többiekkel, ök is járták az országot, próbáltuk felrázni a tagegyesületeket. Sikerült annyira talpra állnunk, hogy nem egészen egy éven belül már nagygyűlést tartottunk Budapesten. A baloldal részéről, persze, sok támadás ért. Szinte hetenként lehetett olvasni olyat, hogy ezt a Kerkait, ezt a Nagy Töhötömöt mikor tartóztatják már le. De nem tartóztatták le, már csak azért sem, mert 1945. április 9-én elhatároztam magam, és röviddel ezután kiszöktem Rómába. (Jómagam 1946-ban vonaton jöttem Prágából Budapest felé. Valódi útlevéllel, mindenféle igazolásokkal, „menetlevelekkel” ellátott legális utasként. Hallatlanul izgalmas és hosszú időt igénylő vállalkozás volt, egész éjszakás pozsonyi megszakítással, várakozásokkal, kerülőkkel, kitérőkkel. Sokfelé kellett marcona, fegyveres közegek ellenőrzésén átjutni, gyanakvó, fürkész pillantások előtt mennél magabiztosabban elvonulni. Mondom: legális utasként, 1946 nyarán. Nagy Töhötöm viszont 1945. április 9-én határozta el a római utat. Még véget sem ért az európai háború. Ezúttal is elébe akart menni valaminek ?) Az első római út — Akkor a Dunántúl szegletén álltak a harcoló csapatok, Ausztriában még folyt a háború. Úgy gondoltuk, hogy Konstantiinápolyon át kellene mennem. Ezért kiszöktem Bukarestbe, s ott bolgárokkal, törökökkel kerestem kapcsolatot. Nem látszott lehetetlennek a dolog, csupán egy kissé bonyolultnak. Közben jöttek a hírek, hogy Ausztriából is kiverték a németeket. Akkor minek kockáztassak én egy kisázsiai utat? Fölkerestem Bukarestben egy olyan szervet — nem tudom, mi volt a hivatalos neve —, amely az elhurcolt és felszabadult vagy rejtőzködő zsidók hazatelepítését irányította. A vezetője egy Schmidt nevű úr volt, aki tudott rólam, és arról is, hogy budapesti rendházainkban hány üldözött zsidót rejtettünk el. Tőle kaptam egy igazolást, miszerint én Faber Emil nevezetű deportált firenzei disznókereskedő vagyok. Firenzében tanulóéveim során éltem egy darabig, olaszul jól beszéltem már akkor is. Fényképes igazolványt kaptam. Ezzel valahogy elvergődtem Ausztria déli határáig, csakhogy ott rá kellett jönnöm: senkit sem engednek át, a deportálásból felszabadultaikat sem. Kénytelen voltam éjjel átcsúszni a határon. Gyalog, meg autókra ké-38
