Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-26 / 11. szám
FEHÉR KLÁRA A VENDÉG — Bébi, itt nem lehet aludni. Mindjárt bezárom az ajtót. A lány felriadt, nem tudta elképzelni, hol van, nem értette, mit mond a néger fiú, nem tudta, hogy került ide, nem értette az üvegajtókat, a hosszú padokat és az üvegajtón túl a bárpultot, műanyag támlájú székeket és szögletes kis asztalokat. Nem értette az ismeretlen fiatalember mozdulatait, amint sorra eloltja a neonokat. — Te, ez nem tud angolul, — mondja a néger egy magas, egyenruhás fiatalembernek. — Mit csináljunk vele? — Charleston óta velem jön a buszon. — Vidd el Atlantába. — Dehát idáig szól a jegye, — mondja a sofőr. — Én mindjárt indulok. — Miss, ébredjen. Itt nem lehet aludni. Bezárom a kávézót. Hol lakik? Ezt végre megértette. Bódultán kinyitotta a kézitáskáját, kivett belőle egy noteszt és mutatta: Mrs. Katherine Vida. Pretty-Lake, South Caroline, Washington Ave 107. És mutatta a levelet is: itt van, azt írta, várni fogja a busznál. — Én megyek — mondja a sofőr, — így is éjfél lesz, mire Atlantába érek. Adjál neki egy kávét, hátha magához tér. — Jó — mondta a néger. — Egy negyedórát maradhat még, amíg kitakarítom a vécéket. A lány félálomban itta a kávét. így szokta inni a kávét, a fáradtságtól félájultan egy-egy hosszú ügyelet után. Két hónapja talán, hogy Edit, az éjszakásnővér nem jött be és maradni kellett még tizenkét órát. Nem, akkor sem volt ilyen kimerült. Soha életében nem volt még ilyen kimerült. Már Frankfurtban is fáradt volt, amikor hat órát kellett várni az átszállásra. És fáradt volt, amikor New Yorkban leszállt a gépről. Meleg, izzadságszag volt az óriási csarnokban, zaj, lökdösődés. — Kihez megy? — kérdezte az Immigration Officer. Ö kiejtette kezéből az útlevelet és a repülőgépen kitöltött kérdőívet, lehajolt, közben lecsúszott fejéről a kalapja. Istenem, ez a szörnyű horgolt kalap. Az egyik beteg horgolta neki, egy epekőműtétes, mindenkinek kalapot horgolt, az adjunktusnőnek is, a főnővérnek is. — Miss, muszáj bezárnom. Ügy látszik, nem jöttek magáért. „Nagyon egyszerűen eljöhetsz Pretty- Lake-be. New Yorkig repülsz és onnan Grey Hound busszal. Küldöm a jegyeket. És a buszterminálnál természetesen várni foglak.” A buszmenetrendbe bele kellett zavarodni. A kövér betűkkel szedett számok a nappali utazást jelölik, a dőlt betűsek az éjszakaiakat. És átszállások és csatlakozások, és hol előre kell igazítani az órát, hol vissza kell igazítani az órát, és csomagokat feladni és bemenni a mosdóba és ott a blúzából óvatosan kihalászni az elrejtett erszényt, mert Amerikában mindentől tartani kell. És gyorsan két szendvicset kell venni és műanyag pohárban tejeskávét, és máris fel kell szállni a másik buszra. És hatalmas, hömpölygő folyók mellett mennek el, csattogó hidakon és félelmes hegyek között. A buszon rajta kívül alig van utas, pedig Faragó doktor mondta, hogy most az amerikaiak is alább adják, energiaválság, nem a hadihajó-autókon járnak, hanem buszon. Chattanoogánál felszállt egy népes család, zajos, színes bőrű gyerekek, kövér mama, egész úton fasírtot ettek. A néger fiú elveszi az üres csészét, és megböki a lány vállát. — Miss, mutassa még egyszer a címet. Adress. Hová akar menni? Üljön be a kocsimba, elviszem. Biztosan álmodik. Hogy került volna különben egy hatalmas autóba, jóképű néger fiatalember a volánnál. És az út mentén gondosan ápolt kertek és villák, sehol egy felhőkarcoló, mintha Rózsadombon, vagy Tahiban járna az ember. És a kertek körül nincsen kerítés, akármelyik házba be lehetne sétálni. Miket tud álmodni az ember! Nem ismeri a kocsimárkákat. Buick? Cadillac? Nagyszerű rugózása van. — Alszik, Miss? Hát persze, hogy alszom. Mrs. Katherine Vidát keresem, a nagynénémet, róla neveztek el engem is Katalinnak, harmincöt évvel ezelőtt. Ápolónő vagyok a sebészeti klinikán. Micsoda hülyeség — mondta Erzsi nővér — ha nekem volna egy ilyen nagynéném, már régen ott lennék Amerikában. Annyi cuccot fogsz kapni tőle. Igen, azt írta Katherine néni, hogy üres bőrönddel jöjjön, mert itt tetőtől talpig ... Katherine nénit pólyás korában vitték ki Amerikába, ezerkilencszáztizenkettőben, de tud még egy kicsit magyarul. A gyerekek is tudnak magyarul, de ők Kaliforniában élnek. Üres a ház, és gyere — írta Katherine néni. — Jó lesz neked itt és elviszlek Atlantába, ami egy nagyon nagy város, ott van a Coca Cola gyár, és ott írta Margaret Mitchell az „Elfújta a szél”-t. Pesten még egészen jól tudott angolul, de ez Amerikában nem érvényes. Már az Immigration Officer is kellemetlenül rászólt, és kiragadta kezéből az útlevelet, és a fejét csóválta. Azt pedig, amit ez a volánnál ülő fiú mond, egyszerűen nem érti. — „Pretty-Lake szép kis város” — írta Katherine néni, de itt a legjobb akarattal sincs város. Csak kertek és villák és kertek és villák, és mindenütt sötétség, biztosan a tévét nézi itt is ilyenkor mindenki. — Adress, Miss, — mondja újra a fiú. Persze, a cím. Washington Ave. Hát ez a Washington Ave. Keresik a számokat. Ez a ház is olyan, mint a többi, de még sötétebb, mint a többi. Valami mély, lakatlansötétség van benne, ijesztő, egy fénycsík sem szűrődik ki. A kocsi megáll, Katalin a csomagjait akarja kiszedni, de a férfi int, előbb nézzenek körül. A kert körül itt sincs kerítés, a szépen vágott gyep leér az útig. Az út mellett kitéve levelesláda, két újság csücske kiáll belőle. A házig nyílegyenes betonjárda, végigmennek a ház ajtajáig: lelakatolva és egy nagy tábla az ajtón: For Sale. Eladó. Katalin reménytvesztetten megrántja a csengőt. Ging-ging. Senki. Űjra. A hang kísértetiesen végigfut a házon és elhal. Egy ismeretlen ház előtt, holdfényben, egy néger fiúval. Hogyan lehet ebből felébredni? Most mi legyen? A fiú visszamegy a kocsihoz és megnyomja a kürtöt. Harsog, követelőzik a kürt. Senki. Jó kétszáz méternyire, a szomszéd villában hirtelen kivilágosodnak az ablakok. Egy bajuszos, ősz férfi jön le a veranda lépcsőjén. Aztán megint, mintha álomba merülne. A néger fiú viszi Katalin bőröndjeit, ő maga kihalássza a kézitáskából a noteszt. „Mrs. Vida...” A bajuszos és a néger hadarva beszélnek valamit. Először nem érti, nem akarja érteni, azután a szorongó sejtésből kikerekedik a szörnyű valóság. Mrs. Vida tegnap, dehogy tegnap, mikor is? öt nappal ezelőtt... váratlanul, szívroham. A fiai itt voltak Kaliforniából, de már visszautaztak. Nem, senki sem tudott arról, hogy vendég érkezik. A teraszon megjelenik egy idős nő is. Pattogva magyaráz a néger fiúnak: Hotel, hotel... A fene, aki megette, — mondja a néger, — én csak szívességből... most hová vigyem? Miss, van pénze szállodára? — Ugyan, — mondja mérgesen a bajuszos férfi, — mit kell szálloda? Nálunk elalhat az éjjel és holnap majd rendezzük a dolgokat. — Éhes? — kérdezi az öregasszony. Thank you, I’m not hungry — próbálja összeszedni a pesti nyelvtudást. De csak azt nyöszörgi: „tired, tired” fáradt, fáradt. Egy tengerzöld csempés fürdőszoba, két tucat tengerzöld törülköző, tengerzöld szappan, és a fogkefe nyele is zöld. Azután egy furcsa, ringató ágyban. A falon poszterek, eszkimó kunyhó és űrhajó. A sarokban dobozából félig kilógó villanyvasút, és egy gitár. Zuhan az álomba, hová megy? — kérdi szigorúan az Immigration Officer. — A kettes sebészetre megyek, mert mindig velem tolnak ki, az éjszakás megint nem jött be. A sebészet egy rettenetesen hoszszú autósztráda végén van, csak busszal lehet odáig eljutni. Minden város így kezdődik, mintha vásár volna: óriási motelhirdetések, vendéglők, benzinkutak, bankok, szupermarketek, a busz kanyarodik a terminálba, mindegyikben egyforma kávézó, önkiszolgáló és képeslap- és bélyegárusítás. Legalább Faragó 20 i
