Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-14 / 8. szám
VILÁG MIKLÓS VIRÁGAI Ennyi maradt az életműből. Ezek a virágok. Egy lírai lélek vallomásai a természetről, a természet nyújtotta szépségről. Londonból menekítette haza ezeket a képeket a szeretett unokahúg. Pedig Világ Miklós fotóművész képei valamikor, a harmincas években, tanúi voltak a kornak. Ha valaki a könyvtár mélyén fellapozza a Pesti Napló képes mellékletének Mihályfi Ernő szerkesztette köteteit, rálelhet Világ Miklós képriportjaira. Ott volt mindenütt, ahol történt valami. Képsorai a korszak történetének dokumentumai. Kiváló fotóművész volt Világ, és nagyszerű ember. Sokoldalú, minden iránt érdeklődő, mindig segítőkész jó barát. Eredetileg közgazdásznak készült. Berlinben tanult, amely abban az időben, a hitleri éra előtt, az európai kultúra egyik centruma volt, a színház, a film, a festészet nagyjainak találkozóhelye, a tudomány fellegvára. Ebben a légkörben élt, a művészet és a politika áramában. Nem vált közgazdásszá. Hazatérve fotóriportere lett a Pesti Naplónak. Egyéniségéhez közelebb állt ez a mesterség. A mindennapok részesévé válni, tanúskodni a jelenkori történelemről. Képei, mondottuk, dokumentumértékűek, s nem egy közülük a fotóművészet remeke. Az angolok nevezetes művészeti lexikonjából sem hiányzik a neve, a kézikönyv a fotó kiválóságai között tartja őt számon. Művészlélek volt, lírai alkat, de politikai egyéniség is. Amikor a fasizmus napjai jöttek és ránkszakadt a német megszállás, Világ Miklós tudta, mit kell tennie. Szülővárosában, a szeretett Miskolcon az ellenálláshoz csatlakozott, a híres Mokáncsoport tagja lett. Visszaemlékezve e nehéz napokra, Fekete Sándor, az „Új Tükör'.’ főszerkesztő-helyettese mondta róla: „Ó, Miklós nagyon bátran viselkedett.” Pedig távolt állt tőle a harciasság. A barbárság támadása, az élet védelme késztette arra, hogy más legyen. Aztán békésebb idők következtek, lapot szerkeszt, verseket ír és újra fotografál. Több mint három évtizede Londonban élt, egy kis galériája volt, de a távolság nem képezett akadályt. Közel állt hozzánk, szíve ide húzta. Ha magyar filmnek sikere volt odakint, elsőnek írt üdvözlőlevelet. Egy-egy londoni Kodály-hangverseny izgalomba hozta, és volt arra is eset, hogy művészi becsű magyar holmira lelt, és hazaküldte a múzeumnak. Abban a kis galériában ott, a Devonshire streeten minden Londonba szakadt magyarnak kijárt egy korty fekete és hozzá jó szó, emberi melegség. Egyszer, régi időkre emlékezvén, leemelt a polcról egy sokat forgatott könyvet. „Hát ezt ismered-e?” - kérdezte. Elhűltem a találkozástól, a „Húsz riport bemutatja a világot” című, Cserépfalvi által kiadott könyvet tartottam a kezemben, ifjúságom felejthetetlen olvasmányát. Egy nemzedék nevelkedett e könyvön, amelyben a kor riporter- és író-világnagyságai szóltak a földkerekséget átölelő nyomásról, a szegények fájdalmáról. Ezt a könyvet is ő szerkesztette, erre is volt ideje. Amikor legutóbb Londonban jártam, már nagyon beteg volt. Siettem haza, így örök szívfájdalmam, hogy nem találkozhattam vele, csak telefonon válthattunk néhány szót. Pár nap múlva meghalt. Hamvai hazai földben nyugszanak, miként kívánta. És most itt vannak a képek, a megmenekítettek. Egy darab az életműből. Ránkvillan a nárcisz, a másik virágon egy méh pihen, mézet gyűjt. Az élet szép, az élet örök, hinni kell az életben, hirdetik ezek a képek. Világ Miklós üzenete a síron túlról. CSATÁR IMRE FŐTÖK: ÁGOSTON PÁLNÉ GYŰJTEMÉNYÉBŐL 25
