Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-14 / 8. szám
Ma meg? Több mint 7 ezer emberre lenne szükség a helytálló 132 ezer dolgozón túl. Budai Ferenc negyvenéves, életének felét s még két esztendőt szolgált a MÁV-nál. — Jól tette? — Bizony, jól. Kölyökkoromtól vasutas akartam lenni. Jegyvizsgáló, vonatvezető vagyok, bejártam már a Déli vonalait mindenfelé. Csak a Balatonhoz ne kellene ... Arra mindig sok az utas, ingerültek, zaklatottak, azt hiszik, a tarifaemelésből mi, vasutasok is részesültünk. — ön mennyit keres? — Negyven túlórával havi hétezer forintot. — És túlóra nélkül? — Olyan nincs. Az alapbérem ötezerötszáz forint. — A pénzt hogyan osztja be? — Családi házat építettem Rákoskerten, feleségem, ötéves kislányom haza vár a szolgálatból. Minden fillérről együtt döntünk. Korábban sokat utaztam külföldön is, bejártam Európát, hisz nekünk mindenütt ingyenes a vasút. Olaszország volt a legnagyobb élményem. — Mert Itália a legszebb ország? — Talán ezért is. De mert olyan pontos vasútja van. Az IBUSZ-csoportot Velencétől én vezettem, holott olaszul egy kukkot sem-rtrnT,ntTri> FOTÓ: GHNAK LÁSZLÓ értek. Orvosok, ügyvédek, hat nyelven beszélő egyetemi tanárok voltak velünk, mégis. A menetrend, kérem, ott olyan, mint a szentírás. Minden perc, megálló, indulás és érkezés ki van függesztve a várótermekben. Az olaszul perfekt professzor nem értette meg. Én tudtam. A Keleti pályaudvar az idén lesz százesztendős. Kétezer vasutasnak nyújt munkalehetőséget. — Azt hiszem, nemzetközi viszonylatban is jelentős forgalmat bonyolítunk le — invitál a karosszékhez Molnár Gábor üzemfőnök. — Télen száz vonatot indítunk és ugyanennyit fogadunk naponta, nyáron húsz-harminccal többet. Ebből tizennégy-tizekilenc a nemzetközi gyorsvonat, és tizenhat a belföldi. — Hány utas fordul meg a Keletiben egy nap? — Hatvanezer. Pénteken, amikor az ingázók hazautaznak, hetvenötezer. Nyáron persze jóval több. — Az utasok meglehetősen sokat szidják a MÁV-ot. A vasúti közlekedésről vita folyik a sajtóban, s a vezetők kénytelenek elismerni, hogy a vasút — erőfeszítései ellenére — nem áll feladata magaslatán. Miképp látja ezt az állomásfőnök? — Kicsit másként, legalábbis ami a személyszállítást illeti. Vonataink fogadási és indítási körülményei összehasonlíthatók bármely ország vasútjaival. A Nyugat felé vagy onnan érkező vonatok menetrendszerűsége is megfelelő, belföldi járatainkról már nem mondhatjuk el ugyanezt. — Ha a külföldi vendég megérkezik a Keletibe és átszáll, mondjuk a Tokaj-expresszrc, lát-e, érez-e különbséget? — Nem hiszem. Expresszvonataink pontosak, kényelmesek, tiszták. De ha személyvonaton utazik tovább, már nem garantálhatom, hogy ugyanolyan jól érzi magát... Vukovári György segédvezénylő negyven éve szolgál a Keleti pályaudvaron. 1944-ben a katonaság elöl „menekült”, tudta, hogy a vasutasokat nem vonultatják be — jelentkezett, felvették. — Egyébként is szerettem volna vasutas lenni, de a II. világháború előtt álmodni sem mertem volna róla, hogy sikerül. 44-ben viszont már megcsappant az állomány . . . De még akkor is nagy vonzása volt a MÁV-nak. — Vasutasként mi volt a legnagyobb élménye az elmúlt négy évtizedben? — A közösség. Ami kialakult ugye, egyrészt azért, mert akik itt megmaradtunk, élünkhalunk a vasutért, másrészt meg amiatt, hogy a forgalomban nagyon egymásra vagyunk utalva. A másik: az utazás. Nem a szolgálatra gondolok, hanem a díjmentes hazai és külhoni vonatozásra. A feleségemmel bejártam Európa nagy részét. A MÁV berkeiben legendák élnek a nagy vasutas dinasztiákról és a vasutas falvakról. Annak idején ugyanis egyes községeknek szinte a teljes férfilakossága a MÁV szolgálatába állt, főleg Pest megyében. Adács, Karácsond, Túra, Isaszeg, Galgahévíz neve úgy cseng a vasutasok fülében, mint a muzulmánokéban Mekka és Medina. Vasutascsaládból származik Tóth Mihály is; édesapja kazántisztító volt a Keletiben. Isaszegen született, ott él ma is. — 1940-ben léptem be a vasúthoz, mert a szakmámban, mint asztalos nem tudtam elhelyezkedni. Váltópucolóként kezdtem, de ahhoz nem volt sok kedvem, beálltam hordárnak, az mégis változatosabb munka, borravaló is akadt. A háború után fékes lettem, aztán kalauz, vonatvezető, mígnem behívtak a Keleti asztalosműhelyébe. A Keleti egyik legidősebb dolgozója Kemenesi Ferenc. 77 esztendős, 1925-ben öltötte föl a vasutasuniformist, és nyugdíjasként még ma is szolgál. — Amikor jelentkeztem, felvételizni kellett, intelhgenciatesztet csináltattak velünk. Szerencsém volt, azonnal felvettek. Vidékre helyeztek, s bár érettségiztem, csak váltópucoló lettem. Kisújszálláson. No, innen kapaszkodva jártam végig a szamárlétrát, helyettes üzemfőnökként vonultam nyugdíjba. Szép életem volt, különösen a forgalmi szolgálattevői munkát szerettem, ott a vasút fő ütőerén tartja a kezét az ember. Az ingyenes utazást én is kihasználtam, Finnországtól Spanyolországig. Nem ezek az idős vasutasok tehetnek róla, hogy idehaza a tekintélyük némileg megcsappant már. De a MÁV vezetői és dolgozói bíznak abban, hogy előbb-utóbb megint rang lesz a vasútnál dolgozni, és — ami a legfontosabb — érdemes lesz vasúton utazni, szállítani. Bajusz Rezső, a MÁV vezérigazgatója januárban nyilatkozott a Népszabadság munkatársának. Az újságíró kérdésére — Milyen a válságból kivezető út? — így felelt: „Hosszú, nehéz, rögös, de mi járunk rajta, először nekünk is kell lépni; a kevés erőforrásunk okosabb és gyorsabb felhasználása rajtunk múlik. Ezt a vasutasok vállalják is, de azt is elvárják, hogy a társadalom ismerje el a becsületes munkát, a nemegyszer átlagon felüli teljesítményt.. BÁLINT B. ANDRÁS 11
