Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-31 / 7. szám

Körkép „A sivatagba kiáltott szónak néha próféta a gazdája” — tartja a mon­dás. így volt ez Vásárhelyi Dezső­vel is, aki 15 évvel ezelőtt „fellázadt” a hagyományos és elavult zeneokta­tás ellen. Vásárhelyi nélkül Belgium valószínűleg sokkal később és ki­sebb mértékben tért volna rá a Ko­­dály-módszer rendszeres oktatására. Vásárhelyi a Pécsi Zenekonzerva­tóriumban kezdte és a brüsszelin végezte tanulmányait. Néhány éves sikeres zongoraművész karrier után megalapította zeneiskoláját. Ma 70 tanítványa van, akik az „örömteli muzsikálás” hívei. Amit Kodály az éneklésre mondott, azt Vásárhelyi a zongorára adaptálta. Játszani, megér­teni, lejátszni. asszimilálni és alkotni. „A gyermek szinte elképesztő ze­nei adottságait sokszor rosszul hasz­nálják ki az elavult tanítási módsze­rekkel. A gyermekek megdöbbentő számmal hagyják abba rövid idő után zenei tanulmányaikat. Ez nagy veszteség mind az egyén, mind a társadalom számára” — mondja Vá­sárhelyi. A hagyományos oktatású zenei intézményekben csak 2 évi szolfézs-biflázás után választhat a gyermek hangszert, míg a Vásárhe­lyi módszer teljes egésze összesen másfél évig tart, melynek végén a tanítvány alapos felkészültséggel bármilyen jellegű zongoraművet ké­pes megtanulni. A „méthode” egyik titka az a pedagógiai alázat, amely­­lyel Vásárhelyi tanítványai korához, képességeihez és vágyaihoz közele­dik. A zenét nem elsősorban techni­kai, hanem kommunikációs oldalá­ról közelíti meg. Az első órától kezd­ve együtt játszani a tanárral, a ta­nítvány önbizalmát fejleszti, így a gyerek örömét leli a zenében, a ze­nélésben. A Vásárhelyi tanítványok sokkal többet gyakorolnak — ma­guktól, mint a bármely más mód­szerrel tanulók. LACZKÓ JUDIT Belgium * A fenti képet Mrs. Klara Basil szívességéből közöljük. Még szep­temberben készült, a 3 napos „Ka­valkade” nevű ünnepségen (a kana­dai Londonban), amelyen a 19 ott élő nemzetiség között a magyar is szerepelt; így a 47 fiatalt számláló London Hungarian Folk Troupe. A képen balról jobbra; Mrs. Katalin Sugar, Mrs. Agnes Murphy, Mrs. Kla­ra Basile és Mrs. Janet Szilágyi. A ma­gyar szereplés szervezői voltak; Mrs. Elisabeth Tóthfailusi és Mrs. Klaia Basile. A magyarok szereplésének — melynek a képről láthatóan egy ma­gyaros bazár is a része lehetett — nagy sikere volt. * Székelygulyás gombóccal szerepelt az étlapon a brazíliai Porto Alegre­­ben rendezett jótékony célú vacso­rán, amelyen tíz — Brazíliában élő — nemzetiség mutatta be konyhamű­vészetét. A magyar vacsora szerve­zői Veronica Ruttkay és Éva Rutt­­kay valamint a képen népviseletben ifjabb Veronica Ruttkay voltak. A kepei dr. Ruttkay László, brazíliai ol­vasónk küldte. Az Egyesült Államok legsikere­sebb női kuglizója Dencze Ilona, aki sportegyesületet alapított az 50 éven felüli hölgyek számára. A sportklub­nak 48 tagja van, a legidősebb hölgy 85 éves. Képünkön Bencze Ilon?.. * Mrs. Heather Kuzmos — címe: 104, Pitt Street Homes, Nr. Rotherdam, South Yorkshire, England. — Ötven é\ körüli hölgyekkel és filatelisták­­kal levelezne angol nyelven. * Több olvasónk levelében örömmel nyugtázta a Magyar Hírek angol mellékletét, amely lehetővé teszi a családtagok számára is a Magyaror­szágról szóló tudósítások olvasását. Többen kérdezték, tervezzük-e más nyelveken is a melléklet megjelente­tését? Egyelőre az angol nyelvű mel­léklet színvonalának emelésén, a ta­pasztalatok hasznosításán dolgozunk, amelyeket — a távolabbi jövőben — talán kamatoztatni tudunk, egy to­vábbi idegen nyelven írott melléklet­ben is. ALAPÍTTATOTT: 1846-BAN Az egyik tabló közepéből Mun­kácsy Mihály tagtárs busa feje virít ki szakállasán, a másikról Jókai Mór tiszteletbeli tag veséig hatoló írói tekintete mered rám. És még sorol­hatnám a hírességeket (Zichy Mi­hály, Liszt Ferenc stb.), akik szívesen időztek annak idején a Párizsi Köl­csönösen Segélyző Magyar Egylet (Societé Hongroise de Secours Mu­­tuels de Paris) falai között. Megértem őket. Én is szívesen időztem tavaly november végén a végtelenül szívélyes és kedves hon­fitársak között, akik tiszteletet pa­rancsoló igyekezettel fáradoznak azon, hogy az egyesület napjainkban is méltó maradjon hagyományaihoz és hírnevéhez. Nem könnyű a dolguk. A tagdíj összege eléggé jelképes, és kicsit el­öregedőben vannak azok a „kipró­bált” klubtagok, akikre még lehet számítani az önzetlenség és az ön­kéntesség terén. A fiatalok, ha jön­nek is (no, nem csapatostul), már kevésbé hűségesek, ha megházasod­nak, legtöbbjük elmarad. Azért az élet — hála néhányak ügyszeretetének — folydogál a Square de Vergennes 9-ben. Sőt, oly­kor sodróvá gyorsul ez a folydogá­­lás ... Az idén például farsangi bal, március tizenötödikéi ünnepség, mű­soros est (magyarországi művészek­kel), tavaszi tárlat, Vasarely-kiállítás, valamint könyv- és hanglemezvásár fűszerezte az esztendőt. Ez utóbbit a budapesti Kultúra külkereskedelmi vállalattal karöltve sikerült megren­dezni november végén. Az a meg­tiszteltetés ért, hogy a \ megnyitón magam is szerepelhettem. Jóleső ér­zés volt rezonanciát találni olyan magyarokkal, akik kívül esnek a ki­csiny haza mindennapjainak áram­körén. Márpedig az én verseimet ez az áramkör fűti elsősorban. Mégis felmelegedni látszottak ettől a fű­töttségtől, mert a közös anyanyelvű­ek között mindig és mindenütt kiala­kul valamiféle oda-vissza áramló su­gárzás. Elnökük, Zádor György, magán­életének tetemes részét áldozza fel az egyesület oltárán. Nem titkolta a gondokat sem, de amikor a jólsike­rült rendezvényekről beszélt, rögtön kifényesedett a hangja is. Legszíve­sebben a Rákóczi-ünnepségről szólt, amelyet a háború befejezése óta min­den évben megrendeznek Yenres vá­rosában, karöltve az ottani elöljáró­sággal. Mindig szeptember harmadik vasárnapján kerül sor az ünnepség­re. — Miért éppen Yerres-ben? — A menekülő Rákóczi négy évet töltött Franciaországban, XIV. Lajos nagy pompával fogadta. Rákóczi vi­szont nem nagyon volt híve a pom­pának, ezért két évig a kisváros zár­dájában húzódott meg. Annyira megszeretett ott, hogy a halálos ágyán meghagyta: szívét küldjék el Törökországból Yerres-be egy arany­kazettában. Legalábbis így tartja a fáma. Hogy így volt-e vagy sem? — ki tudhatja már. A kazettának min­denesetre nyoma sincs. — De Rákóczi emlékezetének an­nál inkább, ahogy hallom. Hogyan zajlanak ezek az ünnepségek? — Először is levonulunk, innen Párizsból. Idősebb tagtársainkat kü­­lönbuszokkal szállítjuk, úgyhogy a gépkocsihiány sem akadály... A helyszínen az elöljárók fogadnak bennünket. Ezt követően az emlék­műhöz vonulunk, koszorúzni. Az idén Bényi József nagykövet úr, Michel Prats, a város polgármestere koszo­­rúzott, no, meg én is, az egyesület nevében. Mód Péter, a magyar UNESCO-képviselő is jelen volt. Az ünnepélyes aktus után a város ve­zetői aperitifre hívták meg az egy­begyűlteket, mi pedig ebédre a vá­ros vezetőit. Végül aztán kultúrmű­sorral zárult a nap, egyesületünk tánccsoportja, népi zenekara és Szi­geti Júlia népdalénekesnő szórakoz­tatta az időközben baráti társasággá melegedett közösséget. — Az emlékművön kívül őrzi-e még valami a fejedelem emlékét? — Igen, van Place Rákóczi és Rue Rákóczi is. Hát igen ... Ilyenektől melegszik meg egy kicsit az ember szíve. Mint ahogy — éppen a klubba menet — érintettük a Square Béla Bartókot, Párizs egyik legmodernebb negyedé­ben. örülünk mindenütt, ahol alkal­munk nyílik éreztetni: történel­münkkel és kultúránkkal igenis je­len vagyunk Európában. S ezt a je­lenlétet — a maguk sajátos eszkö­zeivel — azok a külföldi magyar egyesületek is erősítik, táplálják, amelyek az óhaza kultúrájának őrzé­sén, ápolásán túl, annak is megtalál­ják a módját, hogy új hazájuk polgá­rainak is felmutassák értékeinket. BARANYI FERENC FOTO: GABOR VIKTOR A yerres-í Rókóczi-emlékmü előtt 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom