Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
ÁRHÁTTÉR Beszélgetés Csikós Nagy Béla államtitkárral, az Országos Anyag- és Arhivatal elnökével — Államtitkár úr, az árak alakulása ma Magyarországon közügy. Gazdasági érdeklődésünket jelzi, hogy nem csupán a fogyasztói áraké, hanem egyre inkább a termelői áraké is. ön az Anyag- és Árhivatal elnökeként a gazdasági reform bevezetésének egyik közreműködője, tehát talán a legilletékesebb megállapítani: melyek az azóta eltelt időszakban a magyar árrendszerek állandó elemei, s melyek változtak? — Ha meg akarjuk érteni az árrendszert, akkor még 1968-nál is hátrább kell tekintenünk az időben — egészen 1957-ig. Köztudomású, hogy addig az árak másodlagos szerepet játszottak a gazdaságirányítás eszközei között. 1957-ben a mezőgazdaságban történt az első — rendkívül fontos — változás: az addigi kötelező beszolgáltatási rendszer helyébe egy olyan szisztéma lépett, amely már a piaci gazdálkodás elemeit hordozta magában. Ennek megfelelő új agrár-árpolitikát vezettünk be, ami — némi módosításokkal — ma is működik. — És az iparban? — Gyakorlatilag az új gazdasági mechanizmus megteremtéséig a magyar ipari termelői árrendszer szorosan illeszkedett a KGST-országok gyakorlatához. A hatvanas években azonban egyre nagyobb szerepet kapott a kelet—nyugati kereskedelem, s Magyarország — kis, egyre nyitottabb gazdasága lévén — nem választhatott más utat, minthogy „belülről” alkalmazkodjék a világgazdaság aktuális követelményeihez. Az új gazdasági mechanizmus alapelveinek megfelelően egyre nagyobb szerepet kapott a gazdaság indirekt eszközökkel való befolyásolása, irányítása. Ilyen indirekt eszköz az ár is. 1968- ban flexibilis árakat kezdtünk alkalmazni. Közismert, hogy a hetvenes években két nagy olajárrobbanás rázkódtatta meg a világgazdaságot, a magyar külkereskedelmi cserearányok egyre romlottak, s ennek következményeképpen 1980-ban egyértelművé vált: a magyar ipar legfontosabb feladata a hatékonyság növelése. Ezt úgy igyekeztünk megoldani az ármunkában, hogy egy exportkövető szimulált árrendszert vezettünk be: főként a feldolgozóiparban a tőkés export jövedelmezősége és árszintje jelentette azt a kettős korlátot, amelyet a vállalatok nem léphettek át. — Ügy tudom, ebben az évben újabb változások történtek az árrendszerben. A gazdasági szleng „árklubról” beszél. — Fokozatosan igyekszünk áttérni az exportkövető, szimulált árrendszerről a kvázi szabadpiaci árrendszerre. Idén három csoportba soroltuk a vállalatokat. Az elsőben megmarad a fent már említett kettős korlát; a másodikban a jövedelmezőségi korlátot feloldjuk. — A legérdekesebb — azt hiszem — a harmadik csoport. — Ebben a fokozatban megszüntettük az .adminisztratív kötöttséget — a gazdasági korlátoknak kell irányítaniuk az árak megállapítását. — Az Arhivatal jelölte ki a harmadik csoport vállalatait? — Pályázatot hirdettünk meg, amelyre a vállalatok jelentkezhettek. Itt döntünk, hogy elfogadjuk-e a jelentkezésüket. Olyan feldolgozóipari vállalatok jelentkezését fogadtuk el, amelyek mögött kiegyensúlyozott piac áll, nem „termelnek” hiányt egyes cikkeikből és jövedelmezően, dinamikusan exportálnak. Lényeges, hogy a belföldi forgalomba hozott termékeik ára nem haladhatja meg az azonos importcikk árát (vagy, ha ilyen nincs, azt az árat, amelybe egy feltételezett konvertibilis viszonylatú importcikk kerülne). Az intézkedés lényege a fontos: lehetőséget akartunk adni a legjobb vállalatoknak, hogy kitörhessenek az átlagos vállalatokra méretezett szabályozók kötöttségeiből. — Nem akarom lebecsülni a termelői árak szerepét, azonban az utóbbi időben elsősorban a fogyasztói árak növekedése került a figyelem középpontjába. A vásárló számára, úgy tűnik, hogy az 1968-as gazdasági reform elindította felfelé az árakat... — Bármilyen furcsa, a mai fogyasztói árrendszer első jelentkezése egy árleszállítás volt. 1959-ben volt nálunk — hosszú évtizedek után — az első szezonvégi kiárusítás. Ez volt az „első fecske” a lakossági fogyasztás árakkal történő befolyásolására. Akkoriban az árak évi emelkedése nem haladta meg az 1 százalékot. 1968-tól az évi átlag körülbelül 3 százalék volt. Ennyi volt az inflációs ráta még az első olajárrobbanás után is — akkor még úgy tűnt, hogy a költségvetés le tudja fékezni a külső hatásokat. A második olajárrobbanás hatása már erősen inflatorikus volt: 1979—80-ban évi 9 százalék. A nyolcvanas évtized elején az inflációs ráta „beállt” az 5 százalék körülire, tavaly viszont 7—8 százalékra emelkedett. Most úgy tűnik, hogy körülbelül ekkora inflációs rátával kell számolnunk még a következő három évben. S meg kell azt is mondanom, hogy ennek egyik fontos, bevallott célja a fogyasztás szinten tartása. — Az ember óhatatlanul összeveti ezeket az adatokat a fejlett nyugati országok statisztikájával. Azokban az országokban az infláció és a munkanélküliség játssza a libikóka két ágát. Hogyan van ez nálunk? — A magyarországi nem szabadpiaci infláció, hihszen kb. a fele központilag menedzselt. 1968-ban az áruk 23 százaléka volt szabadáras termék, idén 57 százaléka. Gazdaságunk terhelését az árakon keresztül lehet a legegyenletesebben elosztani, s ha ez erős hatással van az életszínvonalra, akkor ebben gazdaságunk helyzete tükröződik. Nagyon sokan összetévesztik a gazdasági válságot az ellátási válsággal: csak akkor hajlandók tudomásul venni a nehéz helyzeteket, ha üresek az üzletek. Nálunk nincsen ellátási válság — ez elsősorban annak köszönhető, hogy a mezőgazdaság jól dolgozik, még ha drágán és energiaigényesen is. Elháríthatatlan feladat azonban az ipari struktúra átalakítása, ugyanakkor a technológiai váltást jelenlegi helyzetünkben nem tudjuk fedezni, létkérdés, hogy felszínre hozzuk a tartalék energiákat. — A vállalati gazdasági munkaközösségekre céloz? — Általában a különféle kisvállalkozási formákra. Ezek nagy része a szolgáltatásban működik, de egyre nagyobb tért nyernek a termelésben, nevezetesen a feldolgozóiparban is. Ezek a vállalkozási formák a gazdaságnak csak nagyon kis részét teszik ki, én mégis fontosnak tartom őket: megmutatják, hogy a megfelelő érdekeltségi rendszer kialakítása esetén mennyi lappangó energia szabadul fel a termelés, szolgáltatás számára. Ezen a területen is a mezőgazdasági szféra volt az első — a háztáji gazdaságok bekapcsolódása a termelésbe hasonlóan nagy energiákat szabadított fel. Népünkben nagyon erős az üzleti, vállalkozási érzék: például a legrészletesebb tervutasításos rendszerben, 1951-ben is érvényben volt egy rendelet, amely szerint a vállalatok nem voltak kötelesek végrehajtani a terv utasítását, ha valamely termékre nem volt érvényes kereskedelmi szerződés. — Ne haragudjék, de óhatatlanul szóba kell hoznom az árrendszer másik oldalát: a béreket. Nekem úgy tűnik, hogy a kisvállalkozásokkal polgárjogot nyert egy „kettős bérezési filozófia” is. Nevezetesen: napi nyolc órában meg lehet keresni a biztos, de alacsony bért — azon túl viszont, kockázattal, sokkal nagyobb pénzeket lehet keresni. Mindez, persze, kihat a vásárlóerőre is . .. — Talán a legforróbb pontot érintette. Valóban így van: tovább kell fejlesztenünk a bérezési rendszert is. Tekintve, hogy a gazdaságot egyre inkább indirekt, gazdasági eszközökkel szabályozzuk, ez a két dolog — árak és bérek aránya — szorosan összetartozik; még akkor is, ha más hivatal intézkedik az árak és más a bérek ügyében. Mégis, ezek egyazon gazdaságpolitika részei. Már említettem az „árklubot” (bár nem szeretem ezt a kifejezést), de ezzel párhuzamosan megalakult a „bérklub” is. A vállalatok — ugyancsak pályázat útján — mentesülhetnek, bizonyos feltételek teljesítése esetén, néhány eddigi bérkorlátozás alól. Mindez azt szolgálja, hogy még a mostani helyzetben is, amikor az életszínvonal stagnál, lehetőséget adjunk a legjobban dolgozók magasabb bérezésére. — A vállalatok egy része tehát kötöttségektől mentesen gazdálkodhat, másokra pedig továbbra is vonatkoznak a meglehetősen szigorú árképzési szabályok. Nem teremt ez ellentmondásos helyzetet? — Szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle kísérletről van szó. Az árrendszert tovább kell fejleszteni, mert az indirekt gazdaságirányítás körülményei között minden olyan árképzési kötöttség, amely a piaci árak érvényesülését gátolja, torzulásokat visz a vállalati gazdálkodásba. Természetesen, az eddigi kötöttségek feloldása nem jelenti azt, hogy a vállalatok ezentúl „hasra ütve” állapíthatják meg áraikat. Kiegyensúlyozott piacot szeretnénk, s egy ilyen piachelyzetben — ahol nincsen monopolhelyzet, nincsenek hiánycikkek, a kereslet-kínálat viszonylagos egyensúlyban van — az eladók nem függetleníthetik magukat a piactól az árképzésben. Magyarán: az árakat a közgazdasági feltételek szerint kell megállapítani. Az a célunk, hogy ezt a kiegyensúlyozott helyzetet minél nagyobb körben érjük el. S. P. J. FOTÖ: NOVOTTA FERENC 24