Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
Agra. A Tadis Mahal 2. Benáresz. Az Aranytemplom 3. Benáresz. A Gangesz partja 4. Dardzsiling látképe 5. A dardzsilingi temető, Csorna sírjával fotó: SAKOSI ERVIN Örök kára a tudománynak, hogy e nagy terve már nem valósulhatott meg: 1842 áprilisában az észak-indiai mocsarak között szerzett váltóláz ledöntötte lábáról s kioltotta nemes életét a Himalája alatt, Dardzsilingben. Sírjára a Bengáli Ázsiai Társaság állított hindu stílusú emlékoszlopot, amelyen többek között ez olvasható: .. évek folyamán, melyeket olyan nélkülözések között töltött, minőket ember ritkán szenvedett el, és a Tudomány ügyében végzett kitartó munkálkodás után elkészítette a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát: ezek az ő legkülönb emlékművei...” A valóságban azonban ennél sokkal többet alkotott: nemcsak a kalkuttai Ázsiai Társaság folyóiratában megjelent tanulmányaira gondolunk, amelyeket fél évszázad múltán honfitársa, Duka Tivadar gyűjtött össze s adott közre; volt még egy nagy műve, amelyről sem a sírfelirat készítői, sem Duka Tivadar nem tudhatott: elfeledve, porosodva aludta Csipkerózsa-álmát a Társaság kalkuttai könyvtárában. 1933 tavaszán, mikor a tokiói Taisho Egyetem dísztermében ünnepélyes szertartással „bódhiszattvá”-nak (a buddhizmus szentjének) nyilvánították, az angol nyelvű meghívón többek közt így méltatták : „Hungarian Pioneer of Oriental Learning, Author of the first Tibetan—Sanskrit—English Dictionary (1834) and the first Sanskrit Vocabulary of Buddhism . ..” (a keleti tudományok magyar úttörője, az első tibeti—szanszkrit— angol szótár [1834] s az első szanszkrit buddhológiai szójegyzék szerzője). Tudjuk azonban, hogy 1834-ben nem tibeti—szanszkrit—angol, hanem tibeti—angol szótárt adott ki; a zavart az idézte elő a meghívó szövegében, hogy Csorna 1910-ben közreadott műve, a buddhizmus szakkifejezéseinek szótára valóban háromnyelvű volt: „Sanskrit—Tibetan—English Vocabulary”. A magyar kutató voltaképpen a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit—tibeti gyűjteményét, a Mahavyutpatti-1 (szó szerint: ,nag> kifejtés’, ,nagy etimológia)’ angol értelmezésekkel látta el. Munkáját Csorna egyik utóda és rajongó tisztelője, a kalkuttai Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosa, E. Denison Ross (1871—1940) fedezte föl s rendezte sajtó alá, s a magyar tudós kedvéért még anyanyelvűnket is megtanulta. Levele, amelyet az 1910-ben rendezett Csoma-ünnepségek idején írt Nagyenyedre, megható idegenszerűségeivel mint Csoma-méltatás is megérdemli figyelmünket: „Mint tudást szomjazó kutató hatoltam abba a kincses tárnába, melyet a Bethlen-Collegium volt jeles tanítványa, a csodálatra méltó tudós és büszke hazafi, KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR fedett fel. Mint a keleti nyelvek mestere, joggal állíthatom, hogy erős a meggyőződésem; hogy alapos tudású nyelvész(t) a szanszkrit és tibeti nyelvben sem előtte sem ez ideig mint ő, nem tudok. Nekem öröm és élvezetet nyújt vele foglalkozni, tudást és látást ad a hátra maradott iratok rendezése. Kész örömmel áldozom fel az éjjelt, hogy munkám tökéletessé lehessem s az itt szorgalmaskodó honfitársuk kezdeményezésére megindult, nagyszabásúnak ígérkező Csoma-ünnepély alkalmat fog adni munkámról beszámolni...” De hasonlóan nyilatkozott róla minden más nemzet fia is Párizstól Tokióig, és Rómáig. A nagy francia Kelet-kutató nyelvész, Barthelémy Saint-Hilaire írta a Journal des Savants hasábjain 1887-ben: „Magyarország büszke lehet, hogy ily ritka embert számíthat szülöttei közé; nem kétlem, hogy hazája egykor hálásan és nagylelkűen fog viseltetni emléke iránt.” Az 1910-i hazai és indiai ünnepségeket voltaképpen születésének 125. évfordulójára, 1909-re tervezték, de azok különféle nehézségek miatt egy évet késtek. Ekkor, 1910-ben helyezték el a dardzsilingi síron a Magyar Tudományos Akadémia emléktábláját (a Magyar Tudós Társaságnak 1833-ban lett levelező tagja) Széchenyi István soraival: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve — Körösi Csorna Sándor — bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek véd-őre, hanem iörhetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai egy árva fiún és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogatással.” A „legnagyobb magyar” érzett talán legjobban rá halála előestéjén, 1859-ben papírra vetett soraiban arra a nagy alkotói energiára, amely a „szegény árva magyar” példájában feszül. De fölfigyelt erre már Eötvös József is 1843-i remek akadémiai emlékbeszédében: „midőn látjuk, hogy a’ gyermekálom nem oszlott el az élet’ hideg érintése alatt, hogy a' férfi a’ gyermek’ ábrándjáról le nem mond, hanem egyenkint legyőzve akadályait, szembeszállvu minden veszéllyel küzd, míg czétját eléri vagy a’ tusában elvész, — nem telik-e lelkünk bámulással, nem érezzük-e hogy azon hatalmasok’ egyike előtt állunk, kiknek nem a’ világ, hanem ön szívük jeleli ki irányukat, kiknek a’ süker, mellyet szerencse ad, ’s a’ diadal’ fénye nem szükséges, hogy ragyogjanak? — nem kell-e megváltanunk, hogy Körösi azon kevesek közé tartozik, kiknél — mint zászlón ha ellenkező szél redőit szétbontó, czímere ’s színei egészen látszanak meg — úgy csak vészek közt tűnik föl előttünk nagy leiköknek egész szépsége; ’s ha van ki honáért többet tett, nincs senki, kinek állhatatosságban példáját követni dicsőbb volna.” Mert a nagy vándor alakja túllépett a szaktudomány, az orientalisztika szűkebb körén s megtermékenyítette egész nemzeti kultúránkat, szépirodalmunkat, művészetünket. SZILÁGYI FERENC 17
