Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
KÖTŐDÉSEK Gondolatok a kapcsolatteremtő erőről című konferenciáján, 1981-ben. A Valóság című folyóiratban megjelent az előadás szövege. Ebből idézem: „(Hitler) ... eléggé gyanakodott a magyar politikára 1943 elejétől, és talán nem túlozzuk el, ha azt állítjuk, hogy szövetségesei és csatlósai között leginkább a magyar külpolitikára gyanakodott, semhogy ne fejezze ki ilyen irányú kételyeit és ne utaljon arra Horthynak, akivel 1943 áprilisában találkozott, hogy a magyar szövetség megbízhatóságával szemben fenntartásai vannak. »Kállaynak az a reménysége« — mondotta »hogy Törökország és Anglia revén sikerül valamiféle megoldást találnia, teljesen téves. Németország és szövetségesei egy hajóban ülnek, mely jelenleg viharos tengeren úszik. Teljesen világos, ha ebben a stádiumban bárki megpróbálna kiszállni, úgy azonnal megfulladna.« (Staatsmänner und Diplomaten bei Hitler. Hillgruber kiadása, Frankfurt, 1970.) A szemrehányás, melyet Hitler Horthyval folytatott beszélgetése során Magyarország béketapogatózásaival és különösen a Szent-Györgyi professzor által folytatott tárgyalásokkal kapcsolatban tett, meglehetősen pontos és megbízható forrásokon alapult, és így lehetővé tette Hitlernek, hogy a panaszok hosszú sorát adja elő.” Ennyi bizonyíték talán elég egy közismert tény dokumentálására. De néhány szót még a „záradékhoz’’ a névtelen levélben. Valószínű, hogy néhány kérdésben más a véleményünk. Más dolgokat tartunk fontosnak, kiemelkedőnek mi és másokat ő. Lehetséges, hogy különbözik a világnézetünk, ami véleményalkotásainkat határozza meg. S végezetül még az is elképzelhető — tekintve, hogy mi élünk itthon, a dolgok sűrűjében — hogy sok dologban ő egyszerűen rosszul vagy hiányosan informált. De azért még nem kell — névtelenül — sértegetni. Mi büszkék vagyunk hivatásunkra: olvasóink a világ minden részén olyan magyarok, akik nem tudják és nem akarják elszakítani gyökereiket, bárhol éljenek is; új minőségű kapcsolatszövést segíteni országok és emberek között; tiszta magyar nyelven megszólalni ott, ahol a nevekről már lehull az ékezet — nos, ez néhány ember számára a legfontosabb. Ez feladat — és teljesítését számtalan levél, bátorítás, elismerés nyugtázza. SÓS PÉTER JÁNOS 1. Bulla Elma és Gombaszögi Ella gratulál Szent-Györgyi Albertnek a Nobel-dijhoA 2. Bulla Elma, Fejes Teri, Gombaszögi Ella a laborban Szent-Györgyi AI- berttel és munkatársával (nevét nem sikerült azonosítanom) 3. A laboratóriumban, Szent-Györgyi és Banga Ilona 4. Szent-Györgyi, Fricsay és Defau világhírű belga karmester szegedi fellépése alkalmából (1938 lehetett) 5. Szent-Györgyi Albert az öntevékeny színjátszók között FOTÓ: LIEBMANN BÉLA Bevallom: amikor riportjaimat írom, nem jár folytonosan az eszemben, hogy egy világlapnak vagyok a munkatársa. Nem milliókra rúgó példányszáma folytán, hanem annak következtében, hogy a Magyar Hírek eljut a világ minden részébe, ahol magyarok vagy leszármazottaik élnek. Időnként azonban fölfedezem — mert fölfedeztetik velem —, hogy különleges lapnál dolgozom. A Manchesterhez csatolt Rochdale-ban a Kossuth Magyar Egyesület életéről, terveiről, iskolájáról beszélgettünk az ősszel, amikor Szakály Tamásnénak, az iskola egyik tanárának, hirtelen eszébe jutott Sean Radcliffe : — Él itt egy fiú, aki már csak a Magyar Hírekben bízik, hogy segít megkeresni az édesapját, Bokor Józsefet. Ötvenhét körül érkezett erre a vidékre, összeismerkedett Bettyvel, Sean édesanyjával, aztán továbbállt. Ahogyan hírlik, 1959- ben áthajózott Ausztráliába. Betty, persze, azóta férjhez ment, Sean pedig, hogy felnőtté lett, elhatározta: előkutatja az édesapját. Megpróbált már mindent, de hiába. Aztán tőlünk megtudta, hogy létezik a Magyar Hírek, s hogy van egy állandó rovatuk, a „Kerestetés”... Jó esztendeje már, hogy hírül adtam: érdekes leletre bukkantak a régészek a pécsi dóm mellett, lehetséges — még a kutatók is csak feltételezik! —, hogy a Nagy Lajos alapította középkori egyetem romjai kerültek napvilágra. A képekkel illusztrált riport megjelenéséi követően jó néhány levelet kaptunk. Volt, aki további részletek iránt érdeklődött; akadt külhonban élő régész és történész, aki adatokat vagy adalékokat közölt; és a sok között kaptam egy dühös levelet is, amelynek írója azt bizonygatta, hogy a nyomaveszett középkori egyetem semmiképpen sem állhatott közvetlenül a székesegyház mellett, ott el sem fért volna, sokkal valószínűbb, hogy a dómtól délre, egy nagy, szabad térség közepén építették föl annak idején. A stílus roppant ismerős volt, a levéltári adatok sora szakemberre vallott, a tökéletes környezetismeret és a lokálpatrióta hév pedig „tűkére”, azaz őslakos pécsire. És valóban! Ifjúkori barátom, írócsoportbeli tagtársam, a megyei levéltár ötvenes évekbeli vezetője, dr. Vörös Márton volt a dühös levél szerzője. Természetes talán, hogy azonnal írtam a Svédországi Södertáljébe, ahol az én Marci barátom él, és forduló postával megérkezett az ő válasza is: „Negyedszázad! — s mintha a szomszéd szobából szólnál át hozzám. Minden szó, amely az Otthon felől érkezik, újabb szállal köt a tegnaphoz.” „A ház” című riportomban az egyik debreceni új bér ház lakóiról írtam, köztük Csordás Gyuláról is, jelezve, hogy érdekes-izgalmas hobbyja van: kanárimadarakat tenyészt. Elmúlt néhány hónap, amíg ismét találkoztam a debreceni fotós kollégával, aki riportomhoz a képeket készítette, s ő újságolta, hogy Csordásék levelet kaptak az amerikai Phoenixville-ből. Többek között ez állt benne: „A Magyar Hírekben olvastam Ön felől, hogy kanáritenyésztő, ezért is bátorkodtam Önnek írni. Tudniillik nekem is van kanárimadaram, de sajnos nem tudom a kezelési módját... Kérem, írja meg nekem, hogyan és mint kell gondozni és főleg énekre vidítani az effajta madarat.” Azóta már vagy négy-öt levelet is váltott egymással Elizabeth Nádast az USA-ból és Csordás Gyula Magyarországról. Onnan jönnek a kérdések, innen mennek a válaszok: mit kell tenni a tojással, hogy kikeljen, és ha kikel, mivel etessék majd a fiókát, honnan lehetne szakkönyvet szerezni a kanáritartásról ... A Nyugat-Ausztráliában élő Kövesi Pálnénak az egyik tudósításom ötlött a szemébe. Ebben megírtam, hogy Szegeden megnyílt a Buday György életét és munkásságát bemutató kiállítás, amelynek anyagát a művész Szegeden élő húga ajándékozta oda a múzeumnak. Kövesiné pedig kiderítette: dr. Buday Margit nem lehet más, mint az ő unokahúga, elhunyt férje unokatestvérének a leánya. Persze, Szeged százezres város, nehéz lett volna kinyomozni — Ausztráliából legalábbis nehéz — az újonnan fölfedezett unokahúg címét, ha nem segít a véletlen. Amikor Kövesi Pálné és két fia — a perthi egyetem professzorai — a tudósítást olvasták, ösztöndíjasként éppen Perthben élt egy magyar orvosházaspár. És újabb véletlenek: éppen szegediek voltak, és éppen ismerték dr. Buday Margit főorvos asszonyt, és éppen ők keveredtek barátságba Kövesiékkel. A többit már Buday Margit leveléből idézem: „A házaspár rövidesen hazatért, fölkeresett, és így csakhamar megindulhatott köztünk a levelezés. En sok mindenről tudok írni édesanyám jóvoltából, aki teljes szellemi frisseségben élt 93 éves koráig, és szívesen mesélgetett a családról. De ők, az Ausztráliában élő rokonok is tudtak újat írni nekem, mert kapcsolatban vannak olyan, Magyarországon élő hozzátartozóinkkal, akikről én eddig mit sem tudtam. Így azután szépen terebélyesedik a családi kapcsolatok fája, amelyet a háború és az azt követő évek alaposan megnyirbáltak.” Ezek után talán már érthető, miért neveztem különleges lapnak a Magyar Híreket. Mert „kapcsolatteremtő ereje van” — ahogyan dr. Buday Margit írta. Elképzelhető, hogy ez az „erő” vagy inkább képesség az érintettek számára esetenként fontosabb lehet, mint az alapszolgáltatás: a közölt információk sora. Visszanyúlva a példákhoz: Nádasi Erzsébetet bizonyára érdekelte, hogyan élnek egy debreceni bérház lakói, hiszen elolvasta a riportot, így bukkant Csordás Gyula, a kanárimadárszakértő nyomára. De ezt követően számára már ez a felfedezés lett a legérdekesebb. Ha azonban ez így van, akkor igazam volt-e amikor a kapcsolatteremtést nem számítottam „alapszolgáltatásnak”? A hiteles (és persze, ha lehet, érdekes) információk szolgáltatása állandó, folytonos és feltétlen feladatunk. A kapcsolatteremtés is ugyanígy, hiszen a Magyar Hírek: híd az itthoniak és a távolélők között éppen úgy, mint ahogyan híd lehet a nem Magyarországon élő magyarok (illetve magyar származásúak) között is. Itt azonban konkrétabb, személyesebb kapcsolatokról van szó. Egymásratalálásról, felfedezésről és újrafelfedezésről. Rég elszakadt rokoni fonalak összecsomózásáról, egymástól elsodródott baráti szálak megkereséséről, új ismeretségek és barátságok, eddig nem létezett kapcsolatok szövéséről. De új kérdőjelek is kirajzolódnak. Vajon Bokor József Ausztráliában (de ott-e?!) megleli-e majd a fia üzenetét? És ha igen, jelentkezik-e? ... Meddig lesz kedve és ideje Csordás Gyulának, hogy szaktanácsot adjon, méghozzá levelező úton, a kanáritartáshoz? És ha a jó tanács nem segít? Esetleg éppen árt, hiszen Phoenixvilleben eltérőek az ittenitől a körülmények, a kismadár máshoz van szoktatva ott, máshoz Csordáséknál... És létrejött volna dr. Buday Margit és perthi unokafivérei találkozása Szegeden, ha egyrészről Buday Margit, más részről Kövesiék nem rokonszerető-rokonságtartó emberek? Mindez azonban már nem a lapon múlik, hanem az érintettek személyiségén, helyzetén, pillanatnyi körülményein. S az érintetteken kívül: az óhaza és a külföldön élő magyarok kapcsolatának minőségén. G. L. 11
