Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-18 / 4. szám
BAJOR ANDOR Együttérzéssel enyhítünk fájdalmán méltóképpen rendbehozva, majd A macskák megjavulásának története folyamatosan ápolva hozzátartozójának síremlékét (budapesti és vidéki temetőkben egyaránt). Várjuk szíves megrendelésüket. Érdeklődésük esetén részletes tájékoztatót küldünk. Kőfaragó- és Műkőipari Szövetkezet Budapest, Mező Imre út 10-12. H-1081 TEGYEN EGY KÍSÉRLETET! Névnapon, születésnapon és egyéb ünnepi alkalomkor ajándékküldeményeinek beszerzéséről, díszcsomagolásáról, továbbításáról gondoskodunk. Gondoljon szeretteire! Volt egyszer, hol nem volt, de még nyávogott is, volt egy valódi macskánk. Pontosabban két macskánk volt, egy Cecília nevezetű fehér macskánk, meg egy Mihály nevű fekete macskánk. Jenő pedig egy veres macska volt, de az nem volt a miénk, hanem csak úgy átjött vendégségbe uzsonnára meg nyávogni. Tulajdonképpen azt se tudtuk, ki fia-borja az a macska. Egyszer csak megállt az ajtónk előtt, és elkezdett kiabálni: — Jenő! Jenő! Jenő! Innen tudtuk meg, hogy: Jenő. Kinyitottuk az ajtót, mire kiugrott Mihály, és igyekezett Jenőt jól megpofozni. Nem tudom, miféle sértés az a macskáknál, ha az egyik elóbégatja a nevét, mintha bemutatkozna. Mire a másik prüszköl, aztán a saját nevét kornyikálja, utána pedig harcolni kezdenek. Az emberek ezt nem érthetik, ugyanis teljességgel másként viselkednek. A törökök például azt kiabálták, hogy „Mohamed”, amikor csatába indultak. Vagyis nem a saját nevüket kiabálták, mert akkor szép kis hangzavar lett volna. A hős franciák azt kiáltották, hogy „Éljen a császár, vesszen az ellenség”, aztán nekirohantak az ellenségnek. Az ellenség azonban erre nem azt ordította, hogy éljen az ellenség, amint várhatnánk az ellenségtől. Hanem visszaüvöltötte, hogy „Éljen a császár!” Mert nekik is császáruk volt. De, hogy a két császár közül melyik éljen, azért rengetegen meghaltak. Ezt csak amiatt mondtam el, mert meg akartam mutatni, mennyire oktalan párák a macskák. Ugyanis Jenő attól nyugodtan lehetett volna Jenő, amiért a mi macskánkat Mihálynak hívták: ezt az ember megérti. Nem hívhatnak minden macskát Jenőnek. Miután azonban Mihály összepofozkodott Jenővel, igen jól megbarátkoztak. Elmentek csavarogni, és a harmadik szomszédból hallatszott, amint a nevüket ordítják. De most azért, mert egy idegen macskát pofoztak: Kleofást. Ilyenkor Cecília kiállott az udvar közepére, és hívni kezdte Mihályt meg Jenőt, hogy jöjjenek haza. Mégpedig úgy hívta a két csavargót, mintha ők lennének Cecília, és Cecília lenne Mihály és Jenő. Ugyanis keservesen azt nyávogta a világba, hogy „Cecília! Hol vagy, Cecília?” Holott egyedül Cecília volt meg. Az embereknél ez természetesen másként van. Ugyanis az ember mindig arról tudja, hogy megvan, akit lát. Akit pedig nem lát, azt elveszettnek hiszi. Például, amikor egy kiránduláson elvesztem, azt bömböltem, hogy „Jaj, drága tanító bácsi!” a tanító bácsi pedig így kiáltott: „Fiam, Gézengúz fiam!” Macska módra azonban én így kellett volna üvöltsék: „Jaj, Gézengúz fiam”, a tanító bácsi pedig azt kiabálhatta volna: „Egyetlen jó tanító bácsi!” Márpedig ha mindenki azt kiáltaná, amit lát, és nem azt, amit keres: bizony szép kis zenebona lenne a világban. Cecília bizony joggal aggódott a két csavargó után. Ugyanis Mihály és Jenő egy téli napon, amikor a negyedik szomszédban disznóölés volt, beállítottak egy fél méter hosszú véres hurkával. A földön húzták, Mihály azt kiáltozta büszkén, hogy Mihály, Jenő pedig, hogy Jenő. Cecília elébük ugrott, fájdalmasan följajdult: „Cecília”, aztán elkapta tőlük a véres hurkát, és bánatosan felszaladt vele a padlásra, ahol zokogva megette. De hiába volt ez az intelem, Jenő és Mihály ezentúl is rendszeresen beszökött a disznótorra. Néha kolbászt cipeltek haza, néha májat. Amikor rosszabbul ment a soruk, nem hoztak csak disznófület. Közben pedig a nevüket ordítozták úgy, hogy a világ előbb tudta meg a bűnösök nevét, mint a bűntettet. Képzeljük el, mi történnék, ha a kalózok azt énekelnék a kikötőkben, hogy „Mi vagyunk a kalózok”, a tolvaj pedig le-föl sétálna, és azt óbégatná, hogy „Én vagyok a hurkatolvaj egyedül”. És általában minden bűnös világba énekelné bűneit. Bizony, rettenetes zenebona lenne a levegőben! így hát az történt, hogy a következő disznóöléskor a szomszédok fölállítottak egy sereg macskafogót. Ez olyan volt, mint az egérfogó, csak nagyobb, s nem szalonnabőrt tettek belé, hanem gömböcöt. így délfelé hallottuk m»g az óhégátást. Jenő, Mihály — kiáltozták a távolból, mire Cecília kiugrott az udvarra, és szívettépően fölzokogott: — Jaj, Cecília, Cecília! — jajgatta. Ez azt jelentette, hogy fogságba esett Jenő és Mihály. Rohantunk a kiszabadításukra. Kiadták a két rabot, a legsúlyosabb föltételekkel. Ha elvisszük őket a házból. De kinek lehet ajándékba adni két góliátnagy macskát? Végül sok egyezkedés után átvittük a macskákat a város túlsó végébe, zsákban. Egy bácsi fogadta őket magához, akinek virágoskertje, porcelán szobrocskái, kakukkos órája és ezüstlánca volt. Nagyon szerette az állatokat, ezért két hatalmas kutyát is tartott, meg sok galambot. Itt — úgy gondoltuk — jó helyen lesz a két fogoly. Cecília igazságosnak tarthatta a büntetést, mert nem szomorkodott. Csak néha kiabált Cecíliát, de ezen most már a tejet érthette. Amikor úgy egy hónap múlva kerestük a száműzött macskákat, a bácsi nem tudta őket előhívni. Töprengett, gondolkodott, végül azonban mégis megmondta az igazat: Jenő és Mihály már az első napon lesni kezdte a kakukkos óra kakukkját. Mígnem egyik délben, amikor a madár a leghosszabban állt és kiáltozott az óra ajtajában, utána ugrottak. A kakukk ijedtében elrepült, a két macska pedig bent maradt a szerkezetben. Azóta fölváltva a macskák ugranak ki. És csakugyan fél ötkor kipattant az ajtó, kidugta a fejét valamelyik macska, és kötelességtudóan nyekergett valamit. Szomorúan néztük, .mert nem voltunk egészen biztosak a dologban. Nem tudtuk, a két macska javult-e meg, vagy csak az óra kezd elromlani. (Megjelent a Móra Ferenc Könyvkiadó Doromboló című kötetében, Pomogáts Béla szerkesztésében.) 23
