Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-10-27 / 22. szám
PULITZER ÉS A SZABADSÁG-SZOBOR Ez a 42 ember Magyarország különböző megyéiből jött. Egyesek visszatértek Magyarországra, mások Amerikában más városokba vagy államokba települtek. Amennyire én nyomon követhettem e 42 emberéletét: egyikük sem jött közvetlenül Elk Riverbe, először mind másutt telepedett le. A Plat-térképekről, illetve a megyei számlálásokból azt tudom, hogy 1903-ban csak három magyar család élt Elk Riverben. Ketten a Fazekas fivérek voltak, a harmadik pedig Borsodi Imre családja. Nem tudtam meg, mi hozta őket Elk Riverbe. Nyilván különböző társadalmi, kulturális és gazdasági tényezők játszottak szerepet e farmerközösség kialakulásának történetében. Célom, hogy megtaláljam, melyik volt a legerősebb tényező. Tudom, hogy az egyik tényezőt a családi kötelékek jelentették, továbbá az a tény, hogy itt lehetett földet venni. Ez a kettő együtt valójában egy tényezőként szerepelt. Azok közül, akiknek farmjuk volt, a többség továbbadta azt fiának vagy egy másik magyar vette meg. Erős paraszti .kötelékek voltak a családok között. Segítették egymást a betakarításnál, együtt örültek a lakodalomban és együtt bánkódtak a temetéseken. A közös magyar nyelv, a paraszti kötelékek tartották tehát össze ezt a közösséget, biztosították az etnikai örökség megőrzését. Nem volt magyar fraternális szervezet. Nem volt magyar templom. Néhány család előfizetett egy-egy amerikai magyar újságra. Eddigi kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy igen sok történelmi dokumentum elveszett, leveleket, egyéb iratokat nem őriztek meg. Az egyházi feljegyzések sem teljesek, és a földbejegyzések az udvarházon hibásak. Csak bárom élő bevándorló van, akit meginterjúvolhatok, és ezek idősek, 95. 86 és 84 évesek. Ha kételyeim vannak egy ténnyel kapcsolatban, amit a feljegyzésekben találok, akkor visszamegyek e hölgyekhez, és tisztázom velük a tényeket. A régi magyar tradíciókból, amelyeket a korai években fenntartottak, azt hiszem, már csak az él tovább Elk Riverben, hogy bizonyos süteményeket sütnek ünnepnapokon és lakodalmakra, Már nem ünnepük — ahogyan valamikor szokás volt — Szent János ünnepét karácsony után. Nem hiszem, hogy valaha is ünnepelték húsvét hétfőjét. Ősszel két családnál van aratási ünnep, ahol élő muzsika szól, és aki még tud. csárdást táncol. Aki járt Magyarországon, annak az otthonában van egynéhány népművészeti tárgy, és az egyik házaspár előkertjében magyar zászló lobog. Néhány második-, illetve harmadik generációsban él érdeklődés az iránt, hogy újraélesszék a régi tradíciókat. Elegen vagyunk a közösségben ahhoz, hogy ez lehetségessé váljék. De nagyon nehéz egyszerre összehozni az embereket egy igazi magyar ünnepségre. Jelenleg körülbelül egy tucat család van, akik még mindig a bevándorlók tanyáin élnek, mások a közelben vettek földet így Elk River ezen részét még mos, is magyar településnek lehet nevezni. Az a reményem és a célom, hogy befejezzem a Rácz családfa és ezen farmerközösség kutatását, amíg még néhány bevándorló jó egészségnek örvend és meg tudja válaszolni kérdéseimet. BELANGER ERZSÉBET (A Szórványmagyarság Kutatók Tanácskozásán elhangzott előadás alapján) A sajtó nemrég adta hírül, hogy felavatásának századik évfordulójára korszerűsítik a New York-i Szabadság-szobrot. A kinyújtott karjával fáklyát, másik kezével a Függetlenségi Nyilatkozatot tartó, heroikus nőalak a világ legnagyobb méretű szoboralkotásai közé tartozik. Alkotója rézlemezekből domborította arra az acélvázra, amelyet, a párizsi Eiffel-iroda tervezett. Az eredetileg „Világot megvilágosító szabadság” címet viselő szobor létrehozásának gondolata Laboulaye francia történésztől származik. Ö még 1865-ban felvetette, hogy az amerikai függetlenség kivívásának századik évfordulója alkalmából franciáknak és amerikaiaknak közösen emlékművet kellene majd állítani a függetlenségi háborúban vállalt hajdani szövetségük emlékére. A javaslat Frédéric Auguste Bartholdi (1834—1904) fiatal, de már akkor híres francia szobrászt ihlette meg. A Francia— Amerikai Társaság még be sem fejezte a gyűjtést, ő nyomban hozzálátott a hatalmas fémalak elkészítéséhez, mely a párizsiak nagy csodálkozására fokról fokra emelkedett a magasba, messze a szobrász műtermének épülete fölé növekedve. A francia nép által az Egyesült Államoknak ajándékozott híres szobor felállítása a múlt század nyolcvanas éveiben közel sem ment olyan egyszerűen, mint azt gondolnánk. Bartholdi alkotása igen néhéz helyzet elé állította az amerikaiakat. A negyvenhat méter magas, kétszázhuszonöt tonna súlyú, monumentális istennőalak elhelyezése megfelelő előkészítést igényelt volna. Rendelkezésre állt ugyan bizonyos öszszeg az alap lerakásához, de a hatóságok sehogyan sem tudták előteremteni a hiányzó pénzt a szobor arányaihoz méltó, dekoratív talapzat megépítéséhez. Ily módon a műalkotás felállítása elég hosszú ideig elhúzódott, s már-már veszélyben forgott. Huszonegy esztendeje élt már ekkor Amerikában Joseph Pulitzer (1847—1911) a makói születésű, később világhírű lapkiadó, aki mint a modern újságírás úttörője és a Pulitzer-díj alapítója vonult be az egyetemes sajtótörténetbe. Előzőleg részt vett a Lincoln-féle polgárháborúban, majd lapjai, a St. Louis Post-Dispatch és a New York-i World révén ekkor már országszerte ismert személyiség volt. Jelentős közéleti tapasztalatokkal rendelkezett: demokrata párti politikus volt, az Egyesült Államok kongresszusában az első magyarországi születésű képviselő. Hírnevét, s vele együtt hatalmas vagyonát nagy példányszámú napilapjainak köszönhette, melyeket a társadalmi igazságtalanságok, a korrupció, a monopóliumok elleni bátor hangvételű kiállás jellemzett. Amikor Pulitzer tudomást szerzett arról, hogy miért késlekedik a Szabadság-szobor felállítása, lapjai útPulitzer József ján hazafias összefogásra hívta fel polgártársait. A World vezércikkében 1885. március 16-án így buzdított közadakozásra: „Helyrehozhatatlan szégyen volna New York városára és az amerikai köztársaságra nézve, hogy Franciaország elküldi nekünk pompás ajándékát, mi pedig még egy talapzatot sem tudunk biztosítani számára .. . Adjanak, még ha keveset is! Küldjék el nekünk adományaikat! Mi összegyűjtjük és gondoskodunk róla, hogy a célnak megfelelően használják fel. Minden adományozó nevét közzétesszük, bármily keveset is ad.” A World hívó szavára százegyezer dollár gyűlt össze néhány hónap alatt. Az összeghez természetesen maga az „újságkirály” is hozzájárult, lehetővé téve ezzel a különleges talapzat megépítését. A szobrot — melyet egyetlen hajóval, darabokban szállítottak át az óceánon —, a következő év nyarán kezdhették el összeszerelni. Megérkezésekor a helyén állott már a gránitból és betonból készült talapzat is. A műalkotás kilencvenhárom méteres magasságba emelkedett. Maga a talapzat csaknem ötven méterrel áll a föld felszíne fölött: benne felvonó, kilátó és múzeum található. Az emlékművet 1886. október 28-án avatták fel, ünnepélyes külsőségek között a New York-i kikötő bejáratánál levő szigeten (ma Liberty Island). Az ünnepségen Grover Cleveland köztársasági elnök is beszédet mondott. Bartholdi művész szintén jelen volt és feljegyezték, hogy Pulitzer társaságában később a Niagara-vízeséshez is ellátogatott. A talapzat kis múzeumában ma tábla hirdeti: „Bevándorlók, akik az alkotó gondolatok végtelen gazdagságának megteremtésében közreműködtek”. S a táblán, azok között, akiket Amerikában a legmagasabbra értékelnek, szerepel egy magyar neve is: Pulitzer Józsefé. A szobor megvilágítását a mai napig az általa létesített alapítványból fedezik. CSILLAG ANDRÁS 13 A Szabadság-szobor
