Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-01 / 20. szám
„A SZÍNPAD AZ OTTHONOM.. Józsefvárosi találkozás Tábori Györggyel Tábori György sokoldalú művész: próza- és drámaíró, filmforgatókönyvszerző és műfordító, újságíró és színházi rendező. Jelenleg Nyugat-Berlinben él. Pinkville című, Vietnamról szóló drámájának tíz évvel ezelőtti, nemzeti színházi bemutatója óta egyre gyakrabban látogat haza . Most abból az alkalomból töltött néhány napot Magyarországon, hogy a hamburgi Westdeutscher Rundfunk portréfilmet készít róla, melyben fontos szerepet kap a szülőföld. A német forgatócsoportnak szakszerű „idegenvezetést” tart; a Duna-parton egy házra mutat: „Itt élt Lukács György, de az épület azért is kedves számomra, mert gyerekkoromban ide jártam Hirschler Imre professzorhoz, aki házitanítóm volt.” Megérkezünk a József utcai szülőházhoz. — Milyen emlékeket ébreszt önben ez a ház? — Kisebb-nagyobb megszakításokkal huszonöt évig laktam itt. Ezeken a lépcsőkön hurcolták végig 1944-ben a fasiszták édesapámat, Tábori Kornélt, akit az irodalomtörténet a modem magyar riport egyik úttörőjeként tart számon.—Beszállunk a liftbe. „A szerkezetet kicserélték, de a díszes kovácsoltvas ajtó a régi” — nyugtázza örömmel Tábori György. — Igaza van Proustnak és Sztanyiszlavszkijnak: az az igazi emlékezés, amit érzelmileg-érzékileg is megélünk. Tudja, mi idéződik most föl bennem? Gyerekkoromban a házmestemének jellegzetes szaga volt; olyan volt, mint egy kövér varangyos bóka. Sohasem engedte, hogy az udvaron futballozzak. Nos, most azon kapom magam, hogy a liftet szagolom. . . Végigmegyünk a gangon, behúzódunk egy ablakmélyedésbe. — A gyermekkor a legtöbb művész életében meghatározó jelentőségű. Milyen „ú&avalót” adott Tábori Györgynek a szülői ház? Családunkban sok író volt: édesapám, valamint bátyám, Tábori Pál mellett egy nagynéném és egy nagybátyám is szerepel a Magyar Irodalmi Lexikonban. Mivel valamennyien szegények és boldogtalanok voltak, azt szerették volna, hogy ón más hivatást válasszak. Az érettségi után Berlinben kezdtem dolgozni egy szállodában, mint pincér, majd szakács. 1933 januárjában — Hitler hatalomra jutásakor — hazajöttem és a Hungária Hotelben könyvelő lettem. Apám 1919- ben szimpatizált a történtekkel, ezért újságírói állását nem kapta vissza... A politikai klíma egyre elviselhetetlenebbé vált, lehetőségeim szűkebbek lettek. Válaszút elé kerültem. Bátyámmal együtt 1935-ben kimentünk Londonba. Kezdetét vette az emigrációs időszak. — Kérem, tekintse át röviden pályájának további alakulását! A háború kitörésekor hazajöttem, majd — mint a Magyar Nemzet munkatársa — Szófiába, később Isztambulba utaztam. Onnan — már az angol hadsereg tudósítójaként — Jeruzsálembe, később Kairóba kerültem. 1943- tól 1947-ig Londonban, a BBC-nél dolgoztam. Időközben megjelent néhány háborús témájú, angolul írott regényem. 1947-től kezdve Hollywoodban éltem, ahová úgy kerültem, hogy egyik novellámat megfilmesítették. Nem éreztem ott jól magam. Zavart az akkori amerikai filmek kispolgári ízlésvilága. Számos forgatókönyvemből lett film; néha még ma is vetítenek egyet-kettőt, amelyekről legszíveseb FOTÓ: REZES MOLNÁR ESZTER ben levetetnóm a nevemet. Itt ismerkedtem meg Brechttel, Heinrich és Thomas Mann-nal, Eeuchtwangerrel. Joseph Losey volt az egyik legjobb barátom, aki — Brechttel közösen — megrendezte a Galilei-1. így azután a színház varázsa alá kerültem. 1952- ben a Broadwayn mutatták be első darabomat „A császár ruhái” címmel, Elia Kazan rendezésében. Az előadás megbukott. 1953-ban került színre második darabom, amely apámról szólt és amelyben párhuzamokat kerestem a hitleri fasizmus és a McCarthykorszak között. Arra adtam választ, hogy miképpen viselkedjen az egyén az ilyenféle elnyomó hatalmakkal szemben. Egyre világosabbá vált, hogy azt a komoly, kísérleti, avantgarde színházat, amelynek híve voltam, a Broadwayn nem lehet folytatni; ott a kommereiálisabb, kispolgáribb ízlésvilágot kell kielégíteni. Visszajöttem Európába. Véletlenül Németországba, mert auschwitzi témájú „Kannibálok” című drámámat be akarták mutatni Nyugat-Berlinben, és engem kértek fel a rendezésére. Azóta ott élek. Mivel a brechti esztétika kimerülőben van, saját avantgarde színházi csoportot hoztam létre, amelynek munkájáról a Magyar Televízió is tudósított. — Milyen a kapcsolata a mai Magyarországgal? Egyik darabom, a „Pinkville” bemutatója óta rendszeresen járok haza. Látja, idehoztam a hamburgi filmeseket is, hiszen a rólam szóló film nem lenne teljes Budapest nélkül. De a nosztalgiával nem tudok mit kezdeni. A „régi szép idők” nekem nem mindig voltak szépek. Figyelemmel követem az itthoni irodalmat. Nagyon tetszett Vas István memoárja a Kortársban, olvastam Karinthy Ferenc újabb munkáit. Nemrégiben beszélgettem Nádas Péterrel és Mészöly Miklóssal. Azt kérdezték tőlem: lehet-e az anyanyelvből „emigrálni”, más nyelven írni. — Mit válaszolt nekik? — Hogy majdnem lehetetlen! 1939- ben hazalátogattam Londonból, sokat voltam együtt Örkény Istvánnal, aki Párizsból érkezett haza. „Olvastad Veres Pétert?” — kérdezte. „Igen, miért?” — „Rájöttem — felelte Örkény —, hogy én nem tudom, nem akarom csinálni ezeket az emigrációs kísérleteket. Itthon maradok, magyar író szeretnék lenni.” Én ezt nagyon tiszteltem, de akkor már a másik úton jártam. És nem is bántam meg, hiszen ha itthon maradok, talán a Don felé vagy Auschwitz felé visz az utam. Apám ott pusztult el. Szóval „átállni” egy másik nyelvre rendkívül nehéz. A „teremtő” nyelv csakis a gyermekkori, az anyanyelv lehet. Vannak persze nagy kivételek, mint Joseph Conrad, aki lengyel létére kiváló angol regényíró lett, pedig tizennyolc éves koráig egy szót sem tudott angolul ; vagy Beckett, aki érett korszakában két nyelven írt. De ismétlem, ez nagyon fájdalmas és nehéz út. — Tábori György hol érzi magát „otthon”?.' — Ezt Berlinben és New Yorkban is meg szokták kérdezni. — Persze, hiszen az említett két városon kívül Budapest és London is szóba jöhet! — Sokáig honvágyam volt. Iróilag és emberileg egyaránt szenvedtem attól, hogy gyökereimtől távol, kozmopolita világban élek. 1947-ben haza is akartam telepedni, de jött a hollywoodi meghívás, majd otthon a személyi kultusz évei. Mikor másodszor megnősültem, a honvágyam megszűnt. Angol állampolgár vagyok, de idegennek érzem ott magam. Idegen vagyok Németországban, Amerikában is. Ám ezt elfogadom. íróilag feltétlenül jó. Az elmúlt években tehát otthonosan érzem magam, mint kívülálló. Művészileg mindenképpen meg van a haszna, ha az ember kívülről is látja azt a társadalmat, amelyben él. . . És itthon vagyok itt benn, belül. . . És otthonom a színpad. . . Abban a pillanatban, ha egy üres színpadot látok, otthon érzem magam. — Ez már-már művészi hitvallás. .. — Valóban. A drámaírást és a rendezést minden évben abba akarom hagyni, mert az összes műfaj közül ez a legnehezebb. Ugyanakkor a legszebb is. A színház az egyetlen hely, ahol még tanulmányozni lehet az emberi kapcsolatokat és kutatni lehet azt, hogy mi is egy ember?! Itt most nem a régimódi esztétikákra gondolok, hanem arra, hogy egy automatizált világban — ahol minden művészet reprodukálható : a film csakúgy, mint az irodalom vagy a festészet — a színház az egyetlen közvetlen tükör. Egyike az utolsó emberi műhelyeknek, amely totális képet ad. A színpadon nem lehet hazudni és a színházi élmény minden este más. Azzal foglalkozom tehát : miképpen lehetséges igazi dialektikát létrehozni a sj)ontaneitás, az alkotói szabadság és a rögzített struktúrák között. — Végezetül kérem, szóljon néhány szót terveiről! — Nemrég volt Bochumban új darabom bemutató ja, az előadásról a portréfilmben is lesznek részletek. „Évforduló” a címe. A hitleri hatalomátvétel ötvenedik évfordulóján mutatták be: a neonáeizmus és az antiszemitizmus mai arculatát vizsgálja, ősszel Münchenben rendezem majd Beckett „Godot-ra várva” című darabját, azután — magyar ősbemutatóként — az egyik legreprezentatívabb német színházban, a Schaubühné-ben állítom színpadra Eörsi István „Kihallgatás” című drámáját. BALÁZS ÄDÄM 12
