Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
A SZOBROK ÉS A VÁROS LELKE Amikor legutóbb szülővárosomban jártam, úgy gondoltam: ez a legjobb alkalom — itt és most —, hogy „kinyomozzam”, hogyan születnek a szobrok. Persze, nem a művészi ihlet titkos és kikémlelhetetlen pillanatait akartam én kilesni: még csak nem is a technikát, amelynek segítségével az alkotó az idomtalan kőtömbből vagy a csillagokat szikráztató olvadt ércből Művet formál. Egyébként is: a születést megelőzi a fogantatás, és én arra voltam kíváncsi, kik döntenek afelől, hogy kinek, hol állítsanak szobrot. „Itt és most” adódott erre a legkedvezőbb alkalom — írtam az imént, és így igaz. „Itt , Pécsett, mert a szobrok születésénél hivatalból bábáskodók — Csorba Tivadar, a városi tanacs művelődésügyi osztályának vezetője és G. Molnár Judit, a megyei tanács művészeti főelőadója — régi jó barátaim, s így okkal remélhettem, hogy ők őszinte és hiteles információkkal szolgálnak majd e misztériumról. „Most", 1983-ban, pedig azért, mert az utolsó tíz esztendőben legalább tucatnyi új szobor került a város köztereire (a legtöbb közülük író, művész mása), enynyi „egyedi esetből” pedig már bízvást lehet általánosítani. A válaszok, amelyeket barátaimtól külön-külön kaptam, teljesen egybehangzóak voltak. Nincsen itt semmiféle misztérium. A szobrokat éppen úgy ,,betervezik a költségvetésbe”, mint ahogyan beterveznek egy üzemet vagy egy utcának a flaszterozását. összeül az úgynevezett szépészeti bizottság; megbeszélik-egyeztetik elképzeléseiket a megye meg a város vezetői és szakemberei; a pénzügyiek innen-onnan előteremtik a szoborra a fedezetet; elmegy a kérés a fővárosba, a Képző- és Iparművészeti Lektorátushoz: készíttessék el vagy vásárolják meg a tervezett műalkotást, mégpedig úgy, hogy erre vagy arra a kerekszámú évfordulóra feltétlenül fölavathassák. Fantáziátlan, bürokratikus, kiábrándító eljárás? Lehet. Az eredmény viszont: Borsos Miklós megindítóan szép Janus Pannonius szobra, amelyet a legjelesebb magyar humanista költő halálának ötszázadik évfordulójára „terveztek be”, vagy a halódó Adyt ábrázoló szokatlanmegrázó fehérmárvány remekmű, amelyet a „tervnek megfelelően” a költőóriás születésének századik évfordulójára rendeltek meg, Meloeco Miklóstól. Vannak aztán rendkívüli esetek is. Amikor például a Csontváry-műtermet és -hagyatékot felfedező és megmentő Gerlóczy Gedeon Pécsnek ajándékozta a szinte teljes életművet, több mint illendő volt, hogy Csontváry Kosztka Tivadar ne csak múzeumot, hanem emlékművet is kapjon. Két szobor is készült. Elsőnek — 1979-ben — Kerényi Jenő műve, amelyhez forrásul alighanem a tükrös Önarckép szolgált (ezért is balkezes a szobor!), s amely oly élő-eleven, hogy azt hinnéd: éppen a halódó nap vérétől veres háztetők megörökítéséhez keveri palettáján a festéket. De, hogy „ne lógjon ki a sorból”, a szobrot Csontváry halálának hatvanadik évrodulóján avatták föl, a másikat pedig, Kiss Kovács Gyula mellszobrát, egy Pécs-kertvárosi új városrész (Csontváryról elnevezett) új utcájának a megnyitásakor. Akadnak aztán egészen szabálytalan esetek. Ilyen például a legújabb, alig néhány hónapja avatott szobor születésének története, amelyet Achátz Imre nyugalmazott középiskolai tanár (a Liszt Ferenc Társaság aktív tagja), így mesélt el: — A véletlen úgy hozta, hogy egy alkalommal egyazon kupéban utaztam a megyei tanács elnökhelyettesével. Ő említette, hogy Mecseknádasdon felállítják majd Liszt Ferenc mellszobrát. Erre én rátámadtam, hogy micsoda gondolat: Liszt egy istenhátamegetti faluban szobrot kap, a megyeszékhelyen pedig még egy emléktábla sem emlékezik meg arról, hogy a püspök vendége volt, hogy jótékony célra koncertezett ... — Szóval a Liszt-szobor nem volt betervezve eredetileg ? — Hát ez tényleg nem. De az ötlet, úgy látszik, bogarat ültetett Takács Gyula elnökhelyettes fülébe. Mert miután tárgyalt ezzel-azzal, végigvitte a javaslatot bizottságokon, fórumokon, megkeresett, és közölte velem: szó lehet a dologról. No, gondoltam, ha lehet, akkor legyen is! Fölutaztam Pestre, és Forrai Miklóssal, a Liszt Ferenc Társaság főtitkárával együtt bekopogtunk Varga Imréhez: formázza meg nekünk Liszt Ferencet! De nem ám az abbét, az aggastyánt, hanem a reformkorit, az ereje teljében lévő alkotót. És a szobor elkészült. Ha nem is éppen olyan, amilyennek Achátz Imre elképzelte, ha nem is volt szabályszerűen „betervezve”, de megszületett, és éli a maga szobor-életét. — Hová kerülnek a szobrok ? — Természetesen oda, ahová mi javasoljuk — mondja G. Molnár Judit. — Természetesen oda, ahová leginkább valók — állítja Csorba Tivadar. Úgy érzem, igaza van a városi tanács osztályvezetőjének. És talán azért kerülnek éppen oda a szobrok, ahová valóban leginkább valók, mert nem egyetlen ember dönt a sorsuk felől. A helyiek javasolnak, a fővárosi lektorátus helyszínelő bizottsága — építészek, képzőművészek — pedig tüzetesen megvizsgálják esztétikai szempontból a terepet, és úgy mondják ki az utolsó szót. Igaz, a Csontváry-mellszobor kivételével az utolsó évtizedben felállított költő- és művészszobrok mind-mind az ősi városmagban vagy közvetlen környékén kaptak helyet, így más lakónegyedeknek nem jutott belőlük, de hová kerülhettek volna másiivé ? Csorba Tivadar is fölteszi magának ezt a kérdést, meditálgat rajta, aztán — mintegy önmagával is vitázva — mondja: — Hát, ami azt illeti, Babits Mihály mellszobrát (ez is „évfordulós”, halálának negyvenedik évfordulójára avatták föl, 1981-ben, s ez is, akárcsak Janus szobra, Borsos Miklós alkotása) ki lehetne vinni a belvárosi Geisler Eta utcából a Balokány-fürdő árnyas fái alá, és rávésni a posztamensre az Emléksorok néhány versszakát, amiket a költő éppen a fürdőről írt. Az is igaz viszont, hogy nemigen szerethette a Balokányt, ha versében így kérdez rá: „Áll-e a nagy uszoda, közepén a parknak, melyet nyáron oly poros akácok takartak, mely tavasszal poshadón, pocsolyával telten kushadt túl kórházon és túl temetökerten?” — így jó, ahogyan van! — állapítom meg én. Hiszen így a költő, aki kerek tíz éven át lakott és tanult Pécsett, nemcsak egykori otthonaihoz került közel, hanem a gimnáziumhoz is, ahol — ha vérbeli pedagógus az irodalomtanár — Babits költészete nemcsak „tananyag”, verseinek sora nemcsak „kötelező irodalom”. — Janus Pannonius szobormását pedig egyszerűen lehetetlen lett volna máshol elhelyezni — állítja Csorba Tivadar. — Hiszen pécsi püspök volt, közel kell állnia a püspöki palotához, a helyhez, ahol valaha az ő rezidenciája is állhatott. És talán az sem véletlen, hogy a várfal tövébe-árnyékába állították. Kissé rejtett-védett helyre. Mint Janus élete is volt. Ugyanakkor azonban ez a hely mindenki számára hozzáférhető, hiszen a kertet, a sétányt a barbakán (körbástya) lábánál a püspök a városnak ajándékozta; reggeltől estig nyitva áll. És van itt mandulafácska is, amely ha kivirágzik, mintha maga a szobor is életre kelne, s árnyék-borította arca szelíden elmosolyodna, mint mosolyoghatott, amikor Egy dunántúli mandulafáról így írt: „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott, Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!" Örvendeni a tavasz hírnökének, s benne meglátni és rettegni az elkerülhetetlen telet — költő lelke kell ehhez, mint ahogyan szobrász ahhoz, hogy megvalósítsa elképzelését: „Köpenye fölött arcát széles, egyenes karimájú olasz kalap fedi, arai az arcot mindig árnyékban tartja. Ezáltal derengő, távoli idézetté válik. Fény esik a kezekre. A két kézre helyeztem a fő hangsúlyt. A kezekkel igyekeztem jellemezni a humanista intelligenciát, a költészettel való egységét és erejét is.” De megvalósult, megvalósulhatott volna Borsos Miklós költői látomása, ha szobra nem ide, hanem — mondjuk — egy panellházaktól bekerített napfénytől szikrázó, árnyéktalan térre kerül?! Vagy itt a Kodály-szobor, az Alsó-sétatéren. Előtte homokozó, lábhajtású kis körhinta, libikóka és sok-sok gyermek. Kodály pedig talapzat nélkül áll az apróságok között, akik oda-odaszaladnak hozzá, kukucs-kukucsot játszanak a lábánál, átfogják a térdét, rácsimpaszkodnak, megölelgetik. Hiszen az óvónéni éppen az imént árulta el nekik, hogy ez a bácsi gyűjtötte, írta le, adta a gyerekeknek azt a dalt, amit az imént énekeltek. Hogy Kodály szobra ide kerüljön, abban nem egyedül a lektorátus emberei döntöttek. Maga az alkotó, Varga Imre kívánsága volt: legyen a szobor gyermekközeiben, Kodályné pedig még a helyet is segített kikeresni: itt legyen! itt lesz a legjobb! És nincs talapzata Ady szobrának sem, amelyet ugyanaz a városfal oltalmaz, amely Janust védi. Agya a zöld gyep, nyáron a lombok szövevénye, ősszel az aranyvörös fogja keretbe a hószín carrarai nemes márványt, amelyet télire deszka-koporsóba rejtenek, a hó és a fagy elől, tavaszra aztán újra feltáinad-előjön, mert ha haldoklik is, meg nem hal soha. És a Liszt-szobor ugyan kerülhetett-e máshová? Varga Imre, amikor Achátz Imre és Forrai Miklós fölkereste, már első pillanatban arra 1. Varga Imre: Liszt Ferenc 2. Borsos Miklós: Babits Mihály 3. Melocco Miklós: Ady Endre 4. Kiss Kovács Gyula: Csontváry Kosztka Tivadar mellszobra 5. Borsos Miklós: Janus Pannonius 6. Kerényi Jenő: Csontváry Kosztka Tivadar 7. Varga Imre: Kodály Zoltán 8. Victor Vasarely: Jel-szobor TÁM LÁSZLÓ ÉS A SZERZŐ FOTÓI 34
