Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-28 / 11. szám
CANNES, 1983: FILMKRITIKUSOK DÍJA Szefcnc/cs Dániel Az idei Budapesti Játékfilmszemlén nagydíjjal jutalmazott Sándor Pál-alkotás cselekménye 1956 végén játszódik. Akárhol éltünk akkor s bárhol élünk most, tudjuk, hogy akkoriban „kizökkent az idő” és számos magyar szeretett volna tiszta lapot nyitni sorsa könyvében. Voltak, akik saját múltjuk és a kompromittálódott politika elől menekültek, másokat a bizonytalanságtól való félelem késztetett távozásra, elég sokan mesés külföldi karrierről ábrándoztak, de az is megesett, hogy a sodródók municiója nem sokkal terjedt tovább a „csak”-nál. A magyar filmművészet ráirányítja a figyelmet újabbkori történelmünk izgalmas konfliktusaira. 1956 - s általában az ötvenes évek - azért fontos téma, mert a felgyorsult eseményekben a társadalom, illetve a személyiség „közérzete” tükröződik, másrészt még jó néhány jelenség, összefüggés, tanulság vár elemző felfedezésre. Sándor Pál, az úgynevezett attraktív mozi hive, előző munkáiban kicsit mindig „megemelte” a valóságot: filmjeiben a csillogó látvány általában fölébe kerekedett a gondolati tartalomnak. A Szerencsés Dániel-lel stílust és hangot váltott. A képi megformálás természetesen továbbra is meghatározó jelentőségű a vásznán (operatőrje változatlanul Ragályi Elemér), ám a bravúros asszociációk, játékos ötletek, ironikus nyelvöltögetések érezhetően háttérbe szorultak, hogy a szigorúan realista elemzésnek adják át a helyüket. Magyarán szólva: Sándor Pál arra vállalkozott, hogy parabolikus áttételek, bonyolult szimbólumok meg a képes beszéd más változatait mellőzve szóljon az immár emlékké szelidült tegnap próbatételeiről. Dániel barátjával, Gyurival vág neki a határnak. Említettük, hogy az indítékok variációs skálája roppant gazdag. A havernak, mivel sorkatonai szolgálatot teljesített és a felkelőkkel tartott, vaj van a fején, ő a büntetést akarja elkerülni, Gyurinak azonban „csak” szívügye van, voltaképpen a bájos Erdélyi Mariann miatt vállalja a kalandot. December 7-ét mutatja a naptár, amikor a tömött szerelvény Nyugat felé döcög az utasokkal. A vonat-jelenetet a kritikusok jórésze kiszámítottnak találta — bizonyára azért, mert a karakterek kibontására nincs lehetőség, az arcok felvillannak és tovasuhannak, meglehetősen szokványosak a párbeszédek is, mégis: a hosszúra nyúlt epizód hitelesen támasztja fel a hazájukat elhagyni készülők bizonytalanságát Meg ami ezzel együtt jár: félelmüket, elkeseredésüket, tanácstalanságukat, reményüket. Időnként felszikráznak az indulatok — attól függően, ki milyen „státuszt” hagyott maga mögött s mennyire szándékszik saját sérelmeit közügy rangjára emelni. Aztán egy szállodában gyülekezik és várakozik a „csapat”. Az epizódnak körülbelül ugyanaz a funkciója, mint az utazásnak volt. „Mit viszünk az útra, kapitány uram?” - énekli a dizőz, s mindjárt választ is vár a költői - fűzfapoétái - kérdésre. A feleletekben ott rejlenek a kor drámái. Mini-portrék, pszichológiai gyorsfényképeken. Ez a Szerencsés Dánielnek alighanem az egyik leghatásosabb - és ugyanakkor legeredetibb - jelenete. Dániel és tinédzser imádottja, Mariann, ahogy mondani szokás, egymásra találnak, a kapcsolat azonban - a jövőt tudatosan építő szülők miatt — nem igér felhőtlen folytatást. A fiú kilóg a famíliából. Ugyanakkor Gyuri rátalál az apjára. Angeli mérnök nem sokkal korábban „fent” volt, most éppen „lent” van. Kocsit mos. Ügy eszik, mintha hónapokig koplalt volna. Nem ért egyet fiával, aki magával hívja. Később a papa verekedésbe keveredik, amiben az a furcsa — vagy talán nem is az —, hogy lebuktatóját védi meg. A teherautók elmennek. A két fiatalembernek is döntenie keli. Meglepő a végkifejlet. Szerencsés Dániel - az átélt élmények hatására - Budapestre induló vonatra száll, Gyuri meg kétségbeesetten kapitulál. Kiveti magát a vasúti kocsiból. A rekvizitumok megidézése kitűnő (amiben nem kis szerepe lehetett Mezei András novellájának: az írás emellett a pszichológiai erőtér felépítéséhez, a társadalmi körkép felvázolásához is megfelelő fogódzókat nyújt. Ritkán hallani magyar filmben ilyen irodalmion míves és ugyanakkor mégis földöntartottan természetes dialógusokat) a forgatókönyvet Tóth Zsuzsa írta, dramaturgként Bíró Zsuzsa működött közre; kell-e hangsúlyozni, hogy mindketten a megszokott Sándorcsapat tagjai?). A rendező színészvezető képességét már többször megcsodáltuk. A Szerencsés Dániel ismét jeles alakításokban bővelkedik. Az első helyen Bodrogi Gyulát kell említenünk: monológja, amikor falásba fojtja bánatát, felejthetetlen. Garas Dezső egy íróilag kevésbé színesen felépített jellemet bont ki utolérhetetlen tehetséggel. Illúziókeltőek a fiatalok: bizonyos, hogy Rudolf Péterrel (Szerencsés Dániel) és Zsótér Sándorral (Angeli Gyuri) egyaránt sokat fogunk még találkozni a moziban. Előbbi visszafogottabb, utóbbi vehemensebb, de mindketten maradéktalanul hozzák a figurát. Ami magát a filmet illeti, szerencsére csupán helyenként tézisszerű. Szívesebben vettünk volna frappánsabb, előkészítettebb, társadalmi és művészi szempontból meggyőzőbb befejezést. Az osztályzat, melyet a Szerencsés Dániel-re adhatunk, kritikai észrevételeink ellenére igen jó. Ebből az alkotásból, mely nem kis mértékben „bekapcsolja” eleven emlékeinket és áradó emócióinkat, sokmindent megtudhatunk arról, ami ma már vállalhatatlan, de arról is, ami tovább él tetteinkben. VERESS JÓZSEF FOTO: BARTÓK ISTVÁN
