Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-05 / 3. szám
j Konstantin úrfi fiatalsága rátságosan játszani vele. No, de olyan barátságosan igazán; mintha csokoládéíze volna az ujjának. — Te talán még szopós is vagy? — kérdezte tőle Konstantin, kicsit megenyhülve, de meg is rettenve valamelyest. Minthogy ott érezte rettenetes erős fogait az ujja mellett. — Hogy is hívnak téged? — kérdezte csendesen. A ló erre megrázta kicsit sörényét, s utána rettenetes szomorúan nézte meg Konstantin úrfi orra hegyét, mintha ezt akarná mondani neki: — sajnos, nem tudok én beszélni, uram. — Te úrnak nézel engem? — kérdezte erre Konstantin, s egy nagyot sóhajtott bizalmasan, a fehér lovacska után. Hol lehet most az a szegény? Egyszóval nagy zavarban volt éppen a lelke, minthogy sehogy se tudta kitalálni, kire kéne most haragudni? S hogy általában is kire kéne? S ez a legrosszabb. Hogy például mért is oly fekete mindig és mindenütt ez a hét kerület, kivéve a fényes körutakat? S hogy mért kell ennek a szigorú, jó kis mamának, az övének ebben a kerületben oly sokat vergődnie a szegénynek, annyira, hogy már egész csúnya lett — olyan csúnya igazán, hogy ő, Konstantin már nem is szereti úgy, mint azelőtt, mert mi csűrés-csavarás, a szép mamákat szerette ő minden idejében, az olyanokat, akik így szólnak a fiaikhoz: — gyertek, fiaim, vacsorázni. — Viszont mi is az a vacsora? — itt is álljunk meg egy kicsit. Minthogy ő, Konstantin akármilyen titkos herceg volt is, legyünk őszinték, mindenkor nagyon csodálkozott ezen a szón, sehogy se tudván felfogni az értelmét — úgy határozott végül is tehát, hogy nyilván ez is valami szertartás — a kivilágított ablakok urai nyilván este is leülnek valami napfényes, szép asztalok köré valahányan. — Hogyhogy leülnek? Itt is álljunk meg egy szóra talán, ö ugyanis állva szokott még ebédelni is holmi tereken, mert a padokra leülni mindenféle csavargók mellé nem akart. És így tovább. Az édesanyja továbbá azt is mondja, hogy a gazdag nagybácsi lop és rabol. Nos, akkor mért nem teszik ők is? És mért feleli erre a szigorú kis mama, hogy tisztességes legyen az ember? Mért is legyen annyira tisztességes, mikor még a derék Agricola is kiirtotta a szegény Calvagus caledóniai népét, s elvette vagyonukat? — Kire kéne tehát haragudnia? — Akkor még nem tudta persze, hogy kire kéne. — Te nem tehetsz semmiről, de én azért haragszom rád, én mindenkire haragszom — döntött végül is. — Én nem vagyok úr, de biztosan az leszek — mondta neki. — Én csak most vagyok szegény, mert elvarázsoltak engem — akarta volna folytatni, de könny szökött a szemébe, mert minek is itt a beszéd? Ez az új ló neki nem barátja, hogy is érthetné meg tehát? S a másik? Hol is találhatná meg az ég alatt? Hirtelen ötlete támadt. Hátha elszegődne az új gazdájához? No, de ki az új gazdája? — Kinek adták el a fehéret? — kérdezte Mihály bácsitól, mihelyt kilépett a kocsmájából. Mihály bácsi felszegte a fejét, s szemmel láthatóan nem mindjárt akart felelni neki. De aztán megint csak változás állt benne is elő. S mi ma bámuljuk ezt a kölyköt, ezt a Konstantint, hogy ezeket a változásokat azonnal észrevette, de sőt ezeknek minden árnyalatát is. Ügy látjuk, eszes fiúcska lehetett. Mihály részben meg is volt sértve, mert nem volt ilyen erőteljes és követelő hangokhoz szokva fiatal barátja részéről, no de más okai is voltak, hogy ne feleljen. Mert, úgy látszik, ő is sajnálta kicsit a fehéret, ezt szemmel láthatóan elárulta minden acsarkodása ellenére is, már kora délután, a gyár előtt. Mert így fejezte ki magát egész hirtelenül: — No lám, ugye mondtam én neki. De mért volt olyan haszontalan, és mért volt olyan öreg? — És még rá is csapott mérgében a feketére. S most, úgy látszik, bánatában fel is öntött a garatra kicsit. — Nézze, milyen jó ez az új ló — mondta megint csak újjongva Konstantinnak. — Csakhogy ez se volt igazi újjongás, ezt is érezte a fiú. — Nézze, milyen fényes a szőre, nézze meg a lábát. Ugye, ez nem hóka-kese, hogy nem kecskés a járása neki? El van keseredve, tehát kínozni akar — gondolta magában Konstantin. — És kinek adták el a fehéret? — kérdezte ridegen. — Kinek? kinek? Hát kinek adtuk volna el? Kell az ilyen öreg dög valakinek? — És nagyokat röhögött. — Indulunk, te büdös! — kiáltott iá vadul a feketére, hogy hozzászoktassa a hangjához. — Megölték? — kérdezte csendesen a fiú. — Eladtuk — röhögött még mindig ez a Mihály. És csapta lábai köré a pokrócot. — Indulunk, te gyalázatos állat — kiáltotta megint. — De hát kinek adták el, azt kérdeztem én. — Kinek? kinek? hát a sintémek. — S ördögien nézett a fiúra. — No, most mi lesz? — nyilván ezt gondolta magában. Csakhogy semmi sem történt. Csak épp hogy lehajtotta fejét, és azonnal határozott e dologban. A Miksa főhercegről elnevezett utcában álltak éppen, s ő azonnal észrevette, hogy a N. Y.-palota hátsó kapuja ma kivételképpen nyitva van, minthogy szenet raktak le előtte. Azt mondta tehát Mihálynak, hogy levelet kell ide bevinnie valakinek, hogy tíz fillért ígértek neki ezért. Be is ment tehát a szénhordókkal ide, s az elülső kapun uccuneki — belevetette magát az alkonyat végtelenébe. Vagyis tehát, otthagyta Mihályt, a lovát, a szódavizeket minden időkre. Neki volt ugyanis egy különös szokása, hogy ezt is el ne feledjük: — ő rögtön el tudott távolodni bárkitől is. — Megbántottak, én ezeket már nem szeretem — adta ki magának a parancsot, s csodálatosképpen ezt javarészben végbe is tudta vinni magában. Élkezdett hát most is fütyürészni a tömegben, s még a lovacskára sem akart gondolni soha többé. — Csak hidegen és hidegen, mindenki iránt csakis jéghidegen — intette magát, de hiába. Ez egyszer nem ment a dolog. Az a szó jutott ugyanis az eszébe, hogy kivégezték a lovacskát. — Kivégezték ? — csodálkozott maga elé. — S hogy ez lehetséges-e csakugyan? — Ó, mért tették, mért tették? — szerette volna panaszolni, de persze, nem lehetett. Elkezdett hát szaladni az utca kellős közepén, a kocsiúton. S miközben szaladt, a téli szélben zokogott. 20 v*
