Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
1 4 együttes lépett a hazai közönség elé. Egyetlen céljuk volt: tisztes helytállással kivívni az olimpiai részvétel jogát. Ez a 9. hely elérésével sikerült is. Az egyéni versenyben pedig az a Csányi Erika végzett a legjobban, (18. lett), aki majd hároméves szünet után tért vissza a nemzetközi porondra. A sok sérülés és betegség • sem szegte kedvét, hanem immár édesapja, az egykori kiváló tornász, Csányi Raimund irányításával remekül felkészült. Végre a sok veszteség mellett nyereség is! Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar lányok arattak még egyéb sikereket is. A közönség és a sajtó szavazatai alapján Óvári Éva a Vasas tornásznője lett a világbajnokság szépe. A rendezők kapták a másik „különdíjat”. Az egy hétig tartó viadal fennakadás, zavaró hiba nélkül fejeződött be, s a lelkiismeretes szervezők valamennyi résztvevő elismerését kivívták. A tornászok döntő többsége a Budapest Sportcsarnoktól két lépésre levő Hotel Stadionban lakott, ahol szintén mindent kielégítő ellátásban volt részük. Még az étrendet is úgy állították össze, hogy a súlyukra ügyelő tornászok ne essenek kísértésbe a kalóriadús ételektől, viszont mégis jóllakjanak. A jól sikerült világbajnokság híreit és képeit szerte a világba több, mint negyven televíziós társaság közvetítette. S a magyar tévések jó ötlete folytán minden közvetítést olyan rövid filmrészlet vezetett be, amely Budapest leghíresebb, legszebb részeit is bemutatta. így aztán reméljük, hogy a szép tornát és szép küzdelmet hozó tornavilágbajnokság gyönyörű fővárosunk látképeivel együtt raktározódott el a nézők emlékezetében. BODA ILDIKÓ Bajnoknő — Tel Avivból Alelnök Los Angelesből Keleti Ágnes itthon van! A hír egykettőre elterjedt a hazai sportberkekben. Helsinki és Melbourne ötszörös olimpiai bajnoknője, minden idők legjobb magyar tornásznője csaknem három évtizeddel emlékezetes nagy sikerei után először látogatott Budapestre. Előadást tartott a Testnevelési Főiskolán rendezett tudományos ülésszakon, járt-kelt, régi barátaival, ismerőseivel találkozott, míg a versenyek alatt a Budapest Sportcsarnokban szurkolt, hiszen az izraeli válogatott technikai vezetőjeként érkezett haza. — No csak, de jó, hogy Téged is látlak!... — mondta olyan természetes közvetlenséggel, mintha a múlt héten éppen elkerültük volna egymást a tatai edzőtáborban, vagy valamelyik sporteseményen. S azzal minden kérdezés, bevezetés nélkül első élményeiről beszélt: — Tornakönyvet, szakkönyvet kerestem, de sehol sem találtam. Végül felvilágosítottak, hogy a tornászszakkörök iránt nem elég nagy az érdeklődés, nem volna kifizetődő, nyereséges a kiadása. Hát hallottak már ilyet... ? Beszélt valaki ilyesmiről régebben ...? De azért szerencsém volt. A MúzAam körúti nagy antikváriumban találtam egy régi művészeti tornakönyvet, s képzeld ki irta: Kovács Éva és Keleti Ágnes .. . Ezen azután jót nevettünk s Ágiból továbbra is csak úgy dőlt a szó. Még akkor is, amikor utolsó versenyét, a melbourne-i olimpiát követő időszakról kérdeztük. — Akkor már harmincöt éves voltam. A mai, világbajnoki mezőny résztvevőinek anyja lehettem volna. De meguntam az egészet, hiszen csak azért csináltam, hogy kiváljak a többiek közül, megmutassam, hogy a legjobb vagyok és már akkor is imádtam utazni. S különben a sport, a torna nélkül akkoriban hogyan léphettem volna át a határon ... ? — Üj életet akartam kezdeni... Pesten csak anyám maradt. Egyetlen közeli hozzátartozóm, a nővérem Sydneyben élt, ezért maradtam Ausztráliában. — S ma Tel Avivban, a testnevelési főiskolán tanítasz... — Hamarosan rájöttem, hogy számomra Ausztrália nem az igazi. Európába repültem. Münchenben tartottam bemutatót, amikor Izraelbe, a Makkabi Játékokra hívtak. Dückstein Zoli bácsi is telefonált, de rögtön figyelmeztetett is: „Ági, ha jössz és tornászni is akarsz, akkor szereket is hozzál magaddal . ..” Megfogadtam a tanácsát, s a televíziós fellépésemért kapott tiszteletdíjból felemás korlátot, gerendát vettem, és úgy érkeztem Tel Avivba. Egyik nap, amikor a békés, nyugodt tengerben úsztam, s a tiszta kék égről sütött a nap, hirtelen elhatározással döntöttem, itt a helyem. Férjhez mentem Bíró Róbert testnevelő tanárhoz. Van két nagy fiunk, házunk a tengerparton áll, s csak akkor érzem igazán jól magam, ha naponta lefutom a magam hat kilométerét, vagy leúszom a magam fél óráját a tengerben. — Azaz nemcsak hirdeted a sport erejét, fontosságát... — Ezen a téren volt és van is mit tennem. A jövő nemzedéke csak rendszeres sportolással, mindennapos testedzéssel lehet ép, egészséges és egyben boldog. Erre tanítom tanítványaimat, hallgatóimat és nagy öröm számomra, hogy volt diákjaim közül kerülnek ki legjobb barátnőim, ők alkotják társaságomat. — Családod? — Boldogan, jól élünk. Férjem stramm, fiatal ember. Anyósom is velünk van, de azért a háztartás gondja csak az enyém. Két fiam, Daniel és Rafael részben a mama kedvéért megtanult magyarul, s néhány magyaros étel, mint a paprikás csirke kedvenceink közé tartozik. A jövőben sajnos ismét kevesebb szabad időm marad, hiszen a felére csökkentették pénzünk értékét és így a tanári állás mellett a válogatottnál is kell tevékenykednem. Sok mindenről beszélgettünk még. Nagy versenyek, világbajnokságok, olimpiák, tatai edzőtáborok közös emlékeiről, barátokról, ismerősökről, hiszen mi, ezt a Melbourne után kezdett új életét kevésbé ismerjük. A régi bajnoknőt szerettük, tiszteltük. Sikereit magunkénak valljuk, a magyar sport aranybetűkkel írott történetében őrizzük diadalainak felejthetetlen emlékét. VAD DEZSŐ Keleti Ágnes, minden idők legjobb magyar tornásznője Sasváry László idestova három évtizede, 1954 júniusában kapta meg tanári diplomáját a Testnevelési Főiskolán. Olyan társak között végzett, mint Zalka András a főiskola jelenlegi rektora, vagy dr. Jákfalvi Béla, Davis Kupa-teniszcsapatunk kapitánya. Sasváry László pedig az Egyesült Államok Torna Szövetségének alelnöke lett. — Nagyon nehezen, csak Borsos tanár úr (Borsos Jenő ma is a főiskolán tanít, s egyben a Magyar Torna Szövetség egyik vezetője, ismert nemzetközi pontozóbíró — a Szerk.) közreműködésével tudtam elhelyezkedni — emlékezett a Stadion Szálló egyik szobájában. — Derekamat is egyre jobban fájlaltam, amit a válogatott akkori edzőjének, Sántha Lajosnak sem mertem bevallani, s úgy éreztem, hamarosan abba kell hagynom a versenyzést. — Hogyan került ki az Egyesült Államokba? — Ausztriából jutottam el New Jerseybe. Előbb egy nagy gyárban, présgép mellett dolgoztam, hiszen meg sem tudtam szólalni angolul. A budapesti Testnevelési Főiskola jó hírének, . tekintélyének köszönhetően, egyéves tanfolyam után elfogadták diplomámat, s ma is tanítok. Los Angeles egyik középiskolájában, a James Monroe intézetben elsősorban tornára és labdarúgásra oktatom a fiatalokat, s büszke vagyok rá, hogy már hetedszer nyertük meg a városi bajnokságot. Sasváry László, az Egyesült Államok Torna Szövetségének alelnöke, a világbajnokság egyik pontozója FOTO:FARKAS JÓZSEF — Miként lett a szövetség alelnöke? — A sport, a torna szeretetét még egri testnevelő tanárom, Csányi Barna nevelte belém. Idehaza válogatott is voltam, de odakint fájó derékkal, hiányos felkészüléssel nem sokra vittem. A római olimpia előtt, 1960-ban tizenegyedik lettem az összetett bajnokságon, s lassan abbahagytam. A tornától azonban nem akartam elszakadni, s pontozni kezdtem. Idehaza a sport szervezésére is megtanítottak bennünket, s így mondhatni a semmiből hoztam létre az amerikai szövetség pontozói testületét, amelynek előbb titkára, majd 1976-ban elnöke lettem, s 1978-ban a szövetség alelnökévé is megválasztottak. Közben természetesen itt Budapesten is, pontoztam. — Hogyan várják a magyarokat Los Angelesben? — Természetesen mi is nagyon készülünk. Richard Bertea, a tornaversenyek felelős főrendezője is eljött velünk Budapestre, szorgalmasan jegyezgetett, igyekezett minél több hasznos tapasztalatot szerezni. Mi, Los Angelesben élő magyarok nagy szeretettel és érdeklődéssel várjuk küldöttségüket. Szeretnénk minél jobban megkönnyíteni helyzetüket, hogy ezzel is hozzájáruljunk jó szereplésükhöz. Szívesen és örömmel segítünk mindenben, amit csak kérnek és igényelnek tőlünk. S abban is biztos vagyok, hogy magyar biztatásban sem lesz hiány. Remélem, úgy zeng majd a Hajrá, magyarok biztatás, mintha csak idehaza versenyeznének. V. D. 53 T
