Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
EMLÉKEZÉS HAMZA ANDRÁSRA Néhány hónappal ezelőtt még lendületesen, lelkesen fejtegette védnökségünk ülésén, hogy milyen fontos szerepe van a közös éneklésnek az anyanyelv megőrzésében, a magyar kultúra ápolásában: az Anyanyelvi Konferencia céljainak megvalósításában. Beszélt a Kodály Kórusról is, amelyet ő hozott létre, ő tartott össze fáradhatatlan kitartással, hozzáértéssel, egyéniségének varázsával. Róluk szólva mondta az egyik konferencián: aki szépen énekel magyarul, az kétszeresen szolgálja a magyar kultúra ügyét. S arról is szólt, milyen szép volna, ha a Kodály Kórus egy hazai előadókörúttal ünnepelhetné fennállásának tízéves évfordulóját! Megbeszéléseinken s a megbeszélések szüneteiben is — egyaránt támogatva, erősítve — a jövőt tervezgettük, közelebbi és távolabbi feladatainkat mérlegeltük, s most tudomásul kell vennünk, hogy az ananké, a végzet mást parancsolt. Nem dolgozhatunk, nem tervezgetünk többé vele együtt, nem támogathatja az Anyanyelvi Konferenciát szavaival és tetteivel. Búcsúznunk kell tőle, akik ebben a mozgalomban ismertük és szerettük meg, s tiszteltük, becsültük okos tanácsaiért, kitartásáért, hűségéért, megalkuvást nem ismerő, határozott kiállásáért. Hamza András a kezdetektől fogva teljes szívvel támogatta az Anyanyelvi Konferenciát, habozás nélkül szövetkezett azokkal, akik határainkon belül és kívül együtt akarnak dolgozni a magyar nyelv fenntartásáért, a magyar kultúra megőrzéséért, legjobb nemzeti hagyományaink védelméért. Hogy ezt tette, az a legtermészetesebben következett egyéniségéből, jelleméből. Erre kötelezte az az eszménykép, amely magyarságról és demokráciáról benne élt. Erre tanították azok is, akiket magyarságra, emberségre tanító mestereinek vallott. S amikor látta, hogy megvan a lehetőség arra, hogy ezekért az eszményekért közös munkával, összefogással többet tehetünk, nem habozott az ,,anyanyelvesek” első sorába állni, a közös munkát, a közösséget vállalni. Jó volt vele együtt dolgozni! Szerettük színes egyéniségét, közvetlen emberségét, optimizmusát; tiszteltük sokoldalúságát, ismereteinek gazdagságát, a magyar szellem alkotásai iránt való érzékenységét; csodáltuk fáradhatatlanságát, kitartását, önzetlen, szinte tékozló áldozatkészségét. Hamza András a „nagyúr” bőkezűségével bánt mindenével, az ügy érdekében: pénzével, idejével, egészségével — életével. De szuverén volt indulataiban is. Nem tudott alakoskodni, képmutatóskodni: egyenes, őszinte volt a gorombaságig. Barátaival is, ellenfeleivel is. Ami méginkább növelte őt szemünkben: tudtuk, kivel állunk szemben, tudtuk, hogy a jó ügyért indulatos, tudtuk, tapasztaltuk, hogy véleményét sehol, semmilyen körülmények között se hallgatja el. De a jó ügy érdekében tudott „diplomata” is lenni. Vállalkozásunk, közös ügyünk értékét, lehetőségeit ismerve meggyőződéssel és következetesen vallotta szavaiban és cselekedeteiben, hogy azt keil keresnünk, ami összeköt bennünket, ami az Anyanyelvi Konferencia céljait támogatja, s nem szabad kiéleznünk a felfogásunkból, helyzetünkből, alkatunkból természetszerűen adódó különbségeket. S főként: nem szabad mozgalmunk eddigi eredményeit s jövőjét — létét — kockáztatnunk azzal, hogy politikai küzdelmek színterévé változtatjuk az Anyanyelvi Konferenciát. Sokat, nagyon sokat vesztettünk Hamza András korai távozásával. Nemcsak mi, az Anyanyelvi Konferencia munkásai, hanem mindazok, akik a magyar kultúra ügyében fáradoznak szerte a világban. Egyének és intézmények. Higgyünk benne, törekedjünk rá, hogy igaz embersége, hűsége, nemes indulatai jelen legyenek minden további munkánkban. LÖRINCZE LAJOS Ahogy lassan ráocsúdunk, hogy Hamza Bandi nincs többé a földön élők között, és különösképpen nincs velünk, akiknek szellemi-lelki élete olyan szorosan összekapcsolódott az övével, igyekezzük „eltűrni a tűrhetetlent”. Hamza András életéért hálaadó istentisztelet volt manville-i templomában október 27-én este, másnap délelőtt pedig a denville-i temető családi sírjában helyezték el a hamvait tartalmazó urnát. A temetésnek szinte minden részletét, még a templomban énekelt zsoltárokat és dicséreteket is, Hamza András maga jelölte ki életében. Azt is meghagyta, nagyon szigorúan, hogy a temetésen ne hangozzék a személyi kultusz képmutató szóáradata. Bevallom, ez csupán annyiban sikerült, hogy eulogiáink nem voltak képmutatóak. Mert csak szuperlatívuszokban lehet Hamza Bandi tehetségének sokoldalúságáról szólni: igehirdető, énekkarvezetö, népdalszakértő, szerkesztő, nyomdász, könyvkötő — és mindegyikben a kiváló minőség mestere. Drága magyar hagyományok őrzője, magyar bűnök siratója volt, a magyar népért óceánokat átölelő dialógus feltétlen híve és gyakorlója. Türelmetlen volt az emberi butasággal szemben, de végtelen türelemmel gondozta a Magyarországról a princetoni teológiára jött ösztöndíjas fiatal református lelkészeket. Nagyon szerette manville-i gyülekezetét, és el nem múló szeretettel a lelki édesanyát, a hazai anyaszentegyházat. Másfajta szeretet kötötte hitveséhez, gyerekeihez és népes családjukhoz: lestének-lelkének részei voltak. Nem hagyhatom itt el, hogy az ünnepélyes megemlékezések között kimaradt tehetségének egy lényeges vonása: szakácsművészete. Ezt nemcsak otthon gyakorolta, hanem New Jerseytől Washingtonig és Clevelandig hívták barátok birkapaprikást és székelygulyást főzni „Hamza Bandi módra”. Mikor a megemlékezések során rám került a sor, már tudtam, hogy mi az a szuperlativusz, amit én adhatok hozzá a többiekéhez. Humanitása. Több mint negyven éve ismertük egymást, és ahogy mindaz, amit tudtam, láttam, hallottam Hamza Bandi életéből, átvillant agyamon, biztosan éreztem, hogy amit mint a legszebbet, legméltóbbat mondhatom el róla, az embersége volt. A villanások megannyi ellentétet mutattak: voltak nagyszerű sikerei és voltak bukásai; voltak gyengeségei, bűnei — bizony, voltak —, de felismerte őket, megvallotta őket. megbánta őket. Ha sikerült valami, amit szólt vagy csinált, hálás volt a sikerért és büszke volt a dicséretre; de azt is tudta, hogy azt alázattal kell elfogadni és nem gőggel. Hamza Bandi szolgált és buzgólkodott, dolgozott és küzdött, nagyon tudott örülni és nagyon tudott keseregni, nagyon gyehgéd tudott lenni, és nagyon tudott haragudni; ezerszer adott hálát és ezerszer perlekedett az Űristennel. Telis-teli élet volt Hamza Bandié, és igazán emberi élet volt. Református hite megingathatatlan volt. Ügy fogalmaznám, hogy amit szólt, ahogy cselekedett, ahogy élt, az mind ennek a hitnek a fundamentumán nyugodott. Benne volt tehát hitében az is, hogy amikor most arra került sor, hogy megállt Ura-Istene előtt, emberségét lába elé helyezte mint életének betelt mértékét. Hol lemondóan, hol vállatvonó, úgynevezett tárgyilagossággal szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Ez egyszerűen nem igaz. Inkább az bizonyos, hogy valaki, akit nagyon szerettünk, sohasem pótolható. Jöhet más, van más, akit nagyon szeretünk, de az nem ugyanaz, mint aki elment. Magyar talentumaink kincseskamrájában van és jön is még ki belőle számtalan ragyogó tehetség. De ne akarjuk senkivel se pótolni Hamza Bandit. Azt azonban higgyük, hogy humanitásának sokan leszünk hatása alatt egész életünkre kihatóan. HARS ÄNYI ANDRÁS Körkép Majd fél évszázada, 1935-ben metszette fába Buday György Az ember tragédiájának jeleneteit, a mű svéd kiadásának illusztrálására. A Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága és a Népművelési Propaganda Iroda most — az 1933- as szegedi első szabadtéri Tragédia-bemutató 50. évfordulóján — ízléses, Madách Imre arcmásával díszített borítóban, Mikó Krisztina ismertető soraival végre idehaza is megjelentette a 15 madáchi színhez készült 22 Buday-illusztrációt. * Prágai Antal (NSZK) Osterode városban magyar katonák és apácák, illetve ápolónők második világháborúból származó sírjait fedezte fel. Képünkön a katonasírok, amelyek jegyzéke szerkesztőségünkben rendelkezésre áll. * Századik születésnapját ünnepelte nemrég Vásárosnaményben Nádassi Ferenc. Az idős ember ünneplésére a hazaiakon kívül az Egyesült Államokból is érkeztek hozzátartozók. Nádassi Ferencet Soloy József és felesége, valamint Dankó István, a William Penn Fraternális Egyesület detroiti igazgatója és felesége is köszöntötte. * Forral Zoltán (Hollandia) fotóművész 118 tételből álló gyűjteményt adományozott a szombathelyi Savaria Múzeumnak. Az adományt dr. Bándi Gábor megyei múzeumigazgató levélben köszönte meg. * Roll Ottó belgiumi olvasónk arról számol be levelében, hogy Bécsbe, a Mariahilfer Strasséra jár hallgatni a magyar turistákat — úgymond. „hová fejlődött a magyar nyelv". Be kell vallanunk, számunkra mindez nem újdonság, nyelvünk vadhajtásai, a szófacsarások, sajna, gyakori jelenségek.-a
