Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-12 / 23. szám
I SZOMSZÉDOK Szilágyi Tiborék IV. emelet 44. Átlagos pesti ház, nem átlagos emberek. (Az „átlag-ember” csupán gyarló írók és gyakorló statisztikusok találmánya; a valóságban nem létezik, minden ember „egyedi példány”.) A IV. emeleti szomszédok, akikhez becsengetek egy kis beszélgetésre: művészházaspár. Szilágyi Tibor a népszerű színész, a Vígszínház tagja és felesége, Török Ilona, a televízió rendezője. A lakás szép, ízléssel berendezett. Derűs szobafalak, sok képpel; kényelmes ülőbútorok, a széles ablakokon dől be a fény. Tágas, levegős, kellemes otthon. Szilágyi Tibor robosztus alakjához, erőteljes mozdulataihoz, mélyen zengő hangjához kell is ez a tágasság. Csak néhány éve költöztek a házba, sok áldozattal építették át, formálták a maguk egyéniségéhez a lakást. A lakótársakkal ritkán találkoznak. A liftben vagy ha az elromlik — és ez gyakran megtörténik — akkor a lépcsőn menet, általában egy-egy köszönés erejéig. Mindig sietnek, a színész elfoglalt ember, a színház a hétvégeken is játszik. Amikor a szomszédok megpihennek munka után, akkor kezdődik a munkája. Ha nem a színházban, akkor a Rádióban, Televízióban, filmgyárban, szinkronstúdióban. — Hogyan alakult a pályád, míg a mai szintre jutottál? — Negyvenegy éves vagyok, két évtizede dolgozom. Az álmodozások kora elmúlt, innen már lehet leltárt készíteni, előre és viszszatekinteni. A háború alatt születtem, gyerekfejjel éltem át az ostromot, a felszabadulást. Az első színházi élményt korán kaptam. Nagyapám vitt ki a Népligetbe, ahol bábszínház működött. Utána báboztam magam is otthon. Azt hiszem, minden gyereket izgat a színház, a film, de ahhoz, hogy ebből mindent elsöprő elhatározás legyen, a tehetségen kívül alkalom is kell, meg mi tagadás, szerencse is. A középiskolában bérletem volt a Nemzeti Színházba; láttam Shakespeare-ciklust és megcsodálhattam Tímár Józsefet Az ügynök halála című Miller-darabban. Rettenetesen felkavart. Ekkor ugyan inkább még a film izgatott. A gimnáziumban — egyébként közepes tanuló voltam — egy lelkes irodalomtanár színjátszó csoportot szervezett. (A külföldön élő magyaroknak nem sokat mond a név, de itthon a színház világában mindenki ismerte és tisztelte Elbert Jánost. A tragikus sorsú színházi szakember remek tanár volt.) A csoportban az Anna Frank naplóját játszottuk és a sikerem olyan nagy volt, hogy jelentkeztem a főiskolára. Először nem sikerült a felvételi vizsgám. Segédmunkásnak mentem, napközben emelgettem a ládákat, esténként amatőr színjátszókkal dolgoztam. A munkahely, a gyár sokat segített. A kollégáim kikérdezték a vizsgaverset, az üzem ajánlást adott és újra nekivágtam. Sikerült. (Simon Zsuzsa volt a tanárom.) A főiskola után vidékre mentem: Kecskemét, Veszprém voltak az otthonaim. Aztán felkerültem Pestre, a Thália Színházba, majd a József Attila Színház, a Nemzeti Színház következett, most már néhány éve a Vígszínházban játszom. Közben sok filmben, televíziós darabban kaptam szerepeket. Dióhéjban ez a pályatörténet. Amikor az ember kezdő, akkor csak egyet akar: megmutatni magát, kialakítani saját színészi alkatát. Az én házam az én váram? Valóban van benne valami várszerű. Négyemeletes ház a Benczúr utcában, rengeteg lakással, temérdek emberrel. Régi típusú, körbenfutó „gang" minden emeleten. Mennyire „otthon" egy-egy lakás? Vagy csupán átmeneti tartózkodási hely? — Meglehetősen sok helyen játszottál. Ha összeszámolom, pár év alatt csak a fővárosban négy színház. Konfliktusos, türelmetlen alkat vagy? — Nem, én fegyelmezett, tudatos ember vagyok. De mindig az volt a célom, hogy a legjobbak között is megálljam a helyem. Kellett a sokféle környezet, sokféle rendező, sokféle tanulási lehetőség. Amikor befejeztem a főiskolát, vidékre kellett menni minden végzős színésznek. Én Kecskemétre kerültem, és számomra ez a legjobb indulás volt. Szeretettel fogadtak, komoly feladatokat adtak. Ez a város volt az első lépések, az első sikerek, az első szerelem színhelye. Veszprémben is jó volt. Most pedig a helyemen vagyok. — Megnyugodtál, elérted, amit akartál? — Azt hiszem „megérkeztem”. A korosztályomra épül ma a magyar színházi élet. De megállás nincs, és most már az a fontos számomra, hogy minél jobb alkotói közegben dolgozzam, hogy boldognak érezzem magam a munkában. Eddig a feladat keresett meg engem, most már válogathatok a felkínált lehetőségek között, és csak azt vállalom el, ami művészileg izgat. — Szinte minden színész életében előfordul a nagy találkozás az igazi szereppel. A Te esetedben ilyen volt a Makrancos hölgy férfias, durva, a lányt megtörő hősének alakja. Nem ez volt az oka annak, hogy később futószalagon játszottad el a negatív figurákat? — Nagyos sokat köszönhetek e szerepnek. Híre terjedt, sokat írtak róla. De igaz, volt hátulütője is, a „szerep—skatulya”. Ma már az összetett, bonyolult emberi lélek izgat, aki erős és gyenge, szomorú és közben tele van humorral. — A művészek házasságáról sok ellentétes vélemény van forgalomban. Vannak akik ideálisnak tartják, mert kölcsönös segítséget jelent. Mi a Szilágyi házaspár tapasztalata? — Mi már a főiskolán együtt tanultunk a feleségemmel, ö is kiesett az első rostán, később végezte el a rendezői szakot. 1971-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon találkoztunk újra össze és most már 12 éve vagyunk házasok. Feleségem televíziórendéző, és azt hiszem sokat segítünk egymásnak. A művész élete nem egyenletesen folydogál: vannak csúcsok és hullámvölgyek, kell a szerencse is, de a legfontosabb a jó otthoni környezet, a megértő társ. És persze az egészséges fizikum. — Hogyan látod most művészi jövödet? — Nem kergetek elérhetetlen álmokat. Az első két évtized alatt’ kellett, hogy elsajátítsam a színészi mesterséges minden fortélyát, most érett színészként szeretném mindazt adni amit tudok. A helyzetem jó, nem érzem magam kiszolgáltatottnak. Termékeny éveket remélek. — Keveset beszéltünk még magánéletről, hobbykról, például utazásokról. Néhány éve rokoni látogatáson voltunk az USA-ban, Kanadában. Jólesett, hogy a magyarság híre kedvező a világban. A rokonok gyakran néznek magyar filmeket, láttak is nem egy filmben. Nemrég voltam Bécsben, az ott élő magyaroknak adtunk műsort a Magyarok Világszövétsége szervezésében. Nagy élmény volt a közönség, a meleg emberi fogadtatás, a közelség érzése, ahogy minden szövegfordulatot követtek, ahogy a verseknek, daloknak örültek. A színész számára a legnagyobb ajándék az értő közönség. (Telefon csengett bele a beszélgetésünkbe. Üj szerepajánlat. Az átélés első pillanatai ott kezdődnek, ahol a partner az eljátszandó figuráról ad tájékoztatást. Szilágyi Tibor már az első mondatoknál kezdi átélni az alakot, a feladatot. A kíváncsi szomszéd, az újságíró csendben elvonul.) SZÁNTÓ MIKLÓS FOTO: NOVOTTA FERENC 15
