Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-11-12 / 23. szám

UívM&j Az egyházak életéből GYERMEKLOPÁSI KÍSÉRLET Az új Nemzeti Színház tervezetének levele LEGYEN SAJÁTOSAN MAGYAR... Dr. Allan Boesak dél-afrikai lel­kész, a Református Világszövetség elnöke, dr. Bartha Tibor püspök­nek, a Magyarországi Református Egyház zsinata elnökének meghívá­sára látogatott hazánkba. A világ­­szövetség elnöke megismerkedett a Magyarországi Református Egyház Életével, eszmecserét folytatott az egyház vezetőivel, valamint az Ál­lami Egyházügyi Hivatal képviselői­vel a világszövetség és a református egyház kapcsolatairól, az egyházak­nak a nemzetközi békemozgalomban betöltött szerepéről. * A magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége ezer magyar nyelvű teljes Szentírást aján­dékozott a Kárpátontúli Református Egyház gyülekezeteinek. % Az Elnöki Tanács Sebestyén Jó­zsef veszprémi püspöki helynöknek, a Somogy megyei katolikus papi békebizottság elnökének az állam és a katolikus egyház közötti jó vi­szony munkálásában, valamint a papi békemozgalomban kifejtett eredményes tevékenysége elismeré­séül, 80. születésnapja alkalmából, a Munka Érdemrend arany fokoza­tát adományozta. * A magyarországi unitárius egy­ház zsinati ülésén újraválasztották dr. Ferencz József püspököt és Bar­tók Béla főgondnokot. A zsinaton jelen volt Roy Smith, az Unitárius és Szabadelvű Egyházak Szövetsége alelnöke és dr. Kovács Lajos, a ro­mániai unitárius egyház püspöke. Roy Smith látogatást tett Miklós Imre államtitkárnál, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökénél. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa dr. Ferencz Józsefnek, a Magyarországi Unitárius Egyház püspökének a magyar állam és az unitárius egyház közötti jó viszony fejlesztése érdekében kifejtett tevé­kenysége elismeréseként, 75. szüle­tésnapja alkalmából a Magyar Nép­­köztársaság Zászlórendje kitünte­tést adományozta. Szász Endre festőművész hollóházi mű­termében elkészítette - a híres helyi templom számára - a „Szent László” falat. Az adományról Lékai László bí­boros, magyar katolikus egyházfő hollóházi látogatásakor elismeréssel nyilatkozott FOTO: IFJ. GYUKICS PETER Szerencsésen ért véget egy több hónapig tartó gyermeklopási kísér­let. Ä történet szenvedő alanya a kétéves Salner Helga. Szülei 1978-ban kötöttek házassá­got. A férj előző házasságából egy gyermeket hozott magával. Az utób­bi években a házastársak sokat vitatkoztak: a férj disszidálni akart, a feleség nem akarta elhagyni Ma­gyarországot. Idén nyáron a férfi, felesége tud­ta nélkül befizetett egy nyugat­európai társasutazásra, maga és a két gyermek számára. A szükséges anyai beleegyezést hamisította. A társasutazás megkezdésének napján közölte feleségével, hogy rokonok­hoz viszi látogatóba a gyermekeket. Legközelebb a Német Szövetségi Köztársaságból, Bergisch-Gladbach­­ból jelentkezett. Levelében arra próbálta rávenni feleségét, hogy szökjön utánuk. Salnerné Kurucz Éva nem hagyta magát zsarolni. Bírósághoz fordult, és beadta a válókeresetet. A válás kimondásakor a kis Helgát a bíró­ság az anyánál való elhelyezésre ítélte — bár ez az ítélet akkor még nehezen megvalósíthatónak tűnt. Salnerné azonban nem tétovázott. Bátyjával együtt kiváltották a tu­ristaútlevelet és az NSZK-ba utaz­tak. Jóakaratú, segítőkész emberek és ismerőseik segítségével felkeres­ték a — volt — férjet, és az anya az érvényes bírói döntésre hivat­kozva, visszakövetelte a gyermeket. A férj ekkor már nem mert ellen­kezni: anya és gyermeke kocsiba ülhettek és — a kölni magyar nagy­­követség engedélye alapján — szin­te megállás nélkül utaztak haza. Ez a történet ugyan szerencsésen végződött, de mégis el kell gondol­kodnunk azon, hogy rövid időn be­lül, ez már a második gyermeklo­pási történet, amelyről beszámol­tunk olvasóinknak. A motívum mindkét esetben ugyanaz: egy meg­romlott házasságban az egyik fél úgy próbál külföldön új életet kez­deni, hogy csellel viszi magával FOTO: GABOR VIKTOR gyermekeit. Nyilvánvaló a cél: a legtöbb országban — humanitárius okokból — a gyermekeket segélyek­kel, lakással támogatják, még akkor is, ha a szülő például nem kap, vagy nem kaphat munkát. A gyermek ilyenkor nem más, mint a megélhetés egyik sajátos eszköze. A kis Salner Helga hazatérése bi­zonyítja, hogy vannak jóindulatú emberek, akik átlátnak az efféle szándékokon, és hatékonyan segíte­nek a gyermeken s a kijátszott szü­lőn egyaránt. „ p , Megilletődve és csak elfogultan tudok szólni a Nemzeti Színházról, hiszen lassan két évtizede terve­zem, sokszor évekre abbahagyva, néha sietve újra kezdve, de mindig bízva a megvalósításban. Tizennyolc éve volt a tervpályá­zat, amit rövidesen a megbízás kö­vetett, és a Középülettervező Vál­lalat, a változó programokra talán öt változatot dolgozott ki. Most, hogy megszületett a döntés a Nem­zeti Színház megépítéséről — mégis úgy érzem, nem volt kárbaveszett az eltelt idő, a sok töprengés és vita. Azt hiszem minden építész ra­jongva és elfogódva gondolna arra, hogy a nemzet színházát tervezze, építse. Nekem talán még személyesebb szívem-vágya a Nemzeti Színház, mert gyermekkoromban, mint csa­ládi szájhagyományt hallgattam az első magyar színház építésének hősi küzdelmeit. Nagyanyám nagyapja, Batta Sámuel, a lelkes pest-megyei reformkori politikus, később Kos­suth kormánybiztosa a szabadság­­harcban, maga is odaadóan küzdött Földváry Gábor oldalán, aki végül is sikerre vitte a színház ügyét. Nyomasztóan nagyszerű, nagy fe­lelősség . .. Megfogalmazni kőben, térben, formában és hangulatban a nemzet színházát, teljesíteni az év­százados vágyakozást. Régóta fog­lalkoztat az építészet — és egyálta­lán a kultúra — nemzeti jellege. Nem felejtem el azt a különös él­ményt, mikor jelen lehettem a Ma­gyar Néprajzi Társaság ünnepi ülé­sén, Kodály Zoltán 75. születésnap­ján. A mestert meleg szívvel kö­szöntőknek, nagyon őszintén és egy­szerűen mondta Kodály, és szavai emlékezetembe vésődtek: „... soha nem akartam európai lenni, csak magyar”. És így igazán európai és a zenetanítás világméretű megújí­­tója. Az biztos, hogy amiként Bartók és Kodály megtalálta a nemzeti jel­leg és a korszerű európaiság össz­hangját, ez az építészetünkben is egyre sürgetőbb elvárás. Számomra most ez a legfőbb feladat; hogy az új Nemzeti Színház legyen sajáto­san magyar, de minden provinciá­lis népieskedés nélkül. Hiszen ma­gyar volt a hazai klasszicizmus — pedig jóformán egyidőben alakult ki az európai stílus-hullám terjedé­sével, és a századforduló nagy épí­tési fénykorában is sajátos eklekti­ka fejlődött ki nálunk, nem is be­szélve a nagyszerű nemzeti szecesz­­szióról. Az most már bizonyos, hogy a modern építészet, késői funkciona­­lista korszakában elvesztette a tár­sadalom bizalmát. Sokkal szebb, formáltabb, humánusabb építészetre vágyik a társadalom — így a mienk is. Ebben az építészeti korszakvál­tásban igen eltérőek a vélemények, elvárások és nincs egységes közíz­lés. A külföldön élő magyarság íz­lése is nagyon eltérő; a modern művészet, a művészeti avantgarde soraiban is számtalan kiváló ma­gyar művész van — de sokan, bizo­nyára többen vannak azok, akik hagyományos, történelmi hangulatú színházat várnak, amelyben ott ér­zik majd a régi Nemzeti hangula­tát. Minden kor a maga hangján szólalt meg a múltban is, ma is, de valamit az elmúlt években felfedez­tünk: úgy kell kifejezni a mát, je­lenünket, hogy benne zengjen a hagyomány visszhangja is. Konti­nuitás időben és térben, tehát har­monikus összhang a környezettel, vagyis a „térben” és szoros kötődés múltunkhoz „időben”. Bizonyára felmerül a kérdés, hogy mindezek a gondolatok ho­gyan érvényesülnek a Nemzeti Szín­ház terveiben? Talán először erről a „térbeli” kötődésről, harmóniá­ról. A hely: a Városligetnek a Dó­zsa György útra megnyíló tisztása, közel van a Hősök tere klasszikus kollonádjához, a Szépművészeti Múzeumhoz, Műcsarnokhoz. Az új színházat évszázados őspark veszi körül, hatalmas fákkal. Ez vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy a foyer szinte befogja a parkot, megnyitva a Városliget felé, és belső csarno­kában varázslatos télikert pompáz­na télen-nyáron. Ügy vélem, hogy a természet a művészet — minden művészet — számára a legszebb környezet, éltető közeg. A nézőtér és a felső foyer pedig mint „ház a házban” állna majd ebben a teát­­rális belső kertben, ahol majd egy kis görög amphyteatrum is lesz, prelúdiumok számára, koncertek vagy pantomim- és balettprogramok céljára. A színház külső képéről pedig — itt már nem csak „térbeli” hanem „időbeli” kötődésről is szó van — azt mondanám, hogy az új Nemzeti Színház régvolt színházaink, klasz­­szikus múltunk idézetével fogadja majd vendégeit. A korszerű szer­kesztésű, anyagú és szerkezetű szín­ház előtt, mint „idézet” állna a ha­talmas kőből faragott oszloprend, klasszikus arányokkal, de vázlato­san, szobrászi eszközökkel mintáz­va. Ez is teátrális volna, esti meg­világításban a régvolt színházi es­téket idézné. Ügy érzem, nekünk a klasszicizmus a legszebb építészeti hagyományunk, mert ez volt a re­formkor építészete, amikor — és most visszakanyarodnék az előző gondolatomhoz — egyszerre volt „nemzeti” és „európai” társadal­munk egész eszmevilága. HOFER MIKLÓS Ybl-díjas építész 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom