Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
Egy körzeti orvos gondolatai Bár a gyerekkor emlékeit őrző házat nem pusztították el a bombák és géppuskák sortüze se rongálta a falakat, a fegyverek mégis szétroncsoltak egy meghitt családi életet. Álljon hát itt mementóként a korszakon is átkiáltó fájdalom, hisz vannak emlékek, amelyeket sosem szépíthetnek mtg az évtizedek. — A háborúig egyszerű, békés volt a gyerekkorom — emlékezik dr. Radnai Éva, dunaújvárosi körzeti orvos —, Szarvason éltünk, ahol édesapám köztiszteletben álló kereskedő volt. Életemnek erre a szakaszára az vet soha nem szűnő árnyékot, hogy őt behívták munkaszolgálatosnak. így került a Don-kanyarba. Halála ostoba és megalázó volt: egy fán fagyott meg. Harminchét éves volt. Halálhírét nekem nem merték megmondani, így nevét a hősi halottaknak tisztelgő emlékműre is csak utolsóként vésték rá. Négy évtized telt el azóta, és dr. Radnai Éva még ma is könnyekkel küszködik az emlék felidézése nyomán — Nem szabad felednünk soha az ilyen történeteket. Legyen minden ilyen eset me-A rendelőben fotO: rozsnyai zoltan mentó a felnövekvő nemzedék számára. Adjon erőt harcukhoz és győzze meg őket arról, hogy a békéért nemcsak a politikusoknak, hanem mindahányunknak küzdenünk kell. Bizonyára ez az eset és az ötvenes évek hidegháborús korszakának leküzdése győzött meg igazán arról, hogy hinnem és hinnünk kell a békemozgalmak erejében. — Életutamat meghatározta az a tény, hogy orvostanhallgató lehettem Szegeden, és egyben népi kollégista. Ez óriási élmény volt számomra, hiszen ott neveltek bennünket közéletiségre, belénk nevelték a közös ügyek iránti felelősségérzetet. Óriási erő volt ez, az akkori egyetemi évek meghatározták mindanynyiunk pályafutását, mert hitet, bizalmat és eltökéltséget plántáltak belénk. Ma már tudom, egyéni életpályámon nem volt hiábavaló ez az időszak. És meg kell magának mondanom őszintén, hogy az akkori politikai vezetés azóta feltárt hibái később rám is az újdonság erejével hatottak, hiszen mi akkor a való élettől elzártan éltünk, és szinte semmi nem jutott el hozzánk az emberekben lassanként felgyülemlő keserűségből. Később persze magunk is tapasztaltuk, milyen nehézséget okoz pályakezdő orvosként az első havi fizetésünket felajánlani békekölcsön jegyzésére. Székesfehérvárott voltam cselédkönyves orvos — folytatja — és amikor meghallottam, hogy pályázni lehet egy sztálinvárosi gyermekorvosi állásra, egy pillanatig se haboztam. Egyrészt azért, mert kellemes emlékek kötöttek az akkoriban épülő városhoz. Egy gyönyörű nyarat töltöttünk ott építőtáborban egyetemistaként. Még ma is elfog valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés, amikor amellett az óvoda mellett vezet el utam, amelynek építésében mi is részt vettünk. Nem haboztam azért sem, mert mindig vonzott a kisvárosi élet, ahol sok embert ismerhetek, ahol engem is sokan ismernek, ahol sokan visszaköszönnek nekem. És a hajdani dunaújvárosi gyermekorvosnak ma már nemhogy visszaköszönnek, hanem sokan igyekeznek őt megelőzni a köszönésben. Nyilván szerepe van ebben annak is, hogy olykor napokon át egyhuzamban ügyeletet tartott a kórház gyermekosztályán, és felnőttek azok a betegek, akiknek gyerekkori rajzait ma is őrzi. És természetesen a több mint negyedszázados közéleti munka is tiszteletet parancsol. Derülünk egy sort a körzeti orvosként átélt első emlékek egyikén, amikor idős asszony szaladt érte a késői órán. mert lányát vesebántalmak kínozták. Az eset nem volt súlyos, a doktornő mégis élénken emlékszik az útra, amely a temető mellett vezetett el. Az idős asszony pedig szinte lépésenként reszketve győzködte a doktornőt, nem kell félnie, mert ebből a temetőből sosem indulnak éjszakai sétára a szellemek. Az üzem körzete ruházta fel a doktornőt az első közéleti szereplés felelősségével is. Itt választották először tanácstagnak, majd csaknem másfél évtizeden át a körzet választópolgárainak eredményeiről és gondjairól számolhatott be országgyűlési képviselőként a parlamentben. — Nem tagadpm, nagyon jólesett a bizalom, amellyel körülvettek. Bár az első pillanattól kezdve éreztem a megbízatás felelősségét is, ezért nem mertem az első pillanatban igent mondani a felkérésre. Tudtam jól, hiányos ismeretekkel nem képviselhetem igazán jól választóimat. Ezért nálam a rendelés egyben a fogadóórát is jelentette. Orvosként is kötelességemnek tartom, hogy igyekezzem megismerni betegeim környezetét és közérzetét. És a rendelés végén bárki bejöhet hozzám mind egyéni, mind pedig közérdekű gondjaival. A körorvos tehát nemcsak a betegségeket, hanem a társadalmi jelenségeket is diagnosztizálhatta. — Sajnos az elmúlt évtizedek alatt sem tudtuk a társadalomnak minden rétegében elültetni az igényesebb élet iránti vágyat. Egyesek megmosolyognak olyan idős embereket, akiknek életében a munka játssza a főszerepet. Ügy lalom, hogy a munkahelyeken kevés az igazán nagy egyéniség, mert az egyéniséggé válás sok energiáját felemészti napjainkban az embernek. Hiszem, hogy a családban lehet igazán nevelni a gyerekeket egymás tiszteletére, mindenki otthon tanulhat meg igazán demokratikusan gondolkodni. Szükség van erre, mert csak így becsülhetjük igazán egymás igyekezetét, egymás munkáját, személyiségét. f,c ^ , Az én házam, az én váram? Valóban van benne valami várszerű. Négyemeletes ház a Benczúr utcában. Régi típusú, körbenfutó „gang" minden emeleten. Mennyire „otthon" egy-egy lakás? Vagy csupán átmeneti tartózkodási hely? Négy fal és tető: ideiglenes menedék eső, hó, fagy és a többi ember ellen? A ház, amely mintegy száz éve épült csak színhelye a családok történetének. A lakók — az emberek — töltik meg élettel, avatják otthonná, vagy pokollá. Barátságok vagy ellenségeskedések alakulnak ki. „Rossz szomszédság, török átok’’ jellemezte annak idején Arany János Péter és Pál mulatságos és keserű veszekedését, a két szomszédét, akik perre mentek a fülemüle füttyén. Aki beköltözik élete egy új helyszínére, csak lakást választ, és nem jelölheti ki a lakótársait, rokonszenv alapján. Lutri ez, véletlen esély, mint annyi más is az életben. De az együttes élmények, az egymásra utaltság, a közös szokások lassan fölépíthetik a kapcsolatoknak azt a sajátos típusát, amelyet szomszédságnak nevezünk. Arra kérem a kedves olvasót, jöjjön velem. Csöngessünk be néhány lakótárshoz, és kérdezzük meg: mit szeretnek és mivel elégedetlenek? Talán messzebbre látunk majd a négy FOTÖ: NOVOTTA FERENC falnál és szemügyre vehetjük azt, amire leginkább kíváncsiak vagyunk: hogyan élnek ma a pesti emberek egy terézvárosi bérházban? Van-e új tartalma a megszokott és sokszor bizony megkopott régi fogalomnak: szomszédok. A legközelebbi szomszéd: a Zsoldos-család. Zsoldos Imre a híres zenész, Sárosi Katalin, a felesége, az ismert énekesnő és a fiúk: Gábor, aki „szintén zenész”. És akit talán elsőnek kellett volna említeni — kora és központi helyzete miatt minden szeretet vonzási pontját és kisugárzóját: Zsoldos néni, Imre édesanyja. A házaspárt nemcsak az ország kicsinyjenagyja ismeri, hanem a világban szétszórt magyarok tízezrei is. Emlékszem tavaly összefutottunk Zsoldos Imrével egy bankban, utazni készültünk mindketten. A tisztviselő széles mosollyal üdvözölte. (Ebből jutott egy töredék nekem is, hiszen a társaságában voltam.) A várakozó, vadidegen emberek azonnal helyet szorítottak neki. Amikor hazafelé ballagtunk az utcán, két mondatot sem válthattunk folyamatosan, mert megállították és beszédbe ele-18
