Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-15 / 21. szám
A Diótörő című Csajkovszkij-balett hercege káprázatos ugrásokkal-forgásokkal röpködi körbe az Erkel Színház színpadát. A babák birodalmában vagyunk, alattvalói már bemutatták uruknak hódolatuk jeleként a spanyol, hindu, kínai táncot, az orosz trepákot, végül három gyermek a rokokó táncot. Most valamennyien körben ülnek a csipkepalota termének zsámolyain-lépcsőin, s figyelik a szólótáncot. Kit figyelnek voltaképpen? A Diótörő hercegét? Művészkollégájukat? Igazgatójukat a Balettintézetben? Igazgatójukat az Operaházban? S ő maga — Dózsa Imre, Kossuth-díjas táncművész, az Állami Balettintézet igazgatója, az Operaház újonnan kinevezett balettigazgatója — vajon melyik minőségében van jelen? A „provokatív” kérdést az előadást követő napon balettintézeti szobájában teszem fel, félórás várakozás után. Az elsőéves növendékek vizsgáját nézte végig. Amikor végre belép, vagy féltucat telefonbeszélgetést kell lebonyolítania. Egy nyugat-berlini vendégszereplésről tárgyal legtovább, a Spartacus című Seregi—Hacsaturján műről van szó. Amikor befejezi, elnézést kér a késésért, a telefonokért. Mint intézeti igazgató késett, mint operaházi balettigazgató telefonált. De legalább az este, mint balettművész táncolt? — Tudom, azt kellene mondanom, a színpadon csakis táncos „minőségemben” lehetek jelen. De valójában érzem közben, hogy a kollégáim figyelik az igazgatójukat. A növendékeim — ha lehet még éberebb, kritikusabb szemmel — figyelik ugyancsak az igazgatójukat. Egyszóval nagyon kell vigyáznom, hogy jó formában legyek. — Tehát este táncol, nappal pedig két intézményt igazgat. Vajon a hármas szimultán szerepet hogyan győzi majd? — Nehéz lesz, de csinálom. Végül is a három „szerep” egymásba kapcsolódik, s ha olykor az egyik, időben látszólag háttérbe szorul is a másik miatt, intenzitásban teljesebbé teszik, kiegészítik egymást. — A táncművész is így érzi? — Nekünk, akik erre tettük az életünket, alig van más az agyunkban, az idegrendszerünkben, s három minőségben átélni ugyanazt, három különböző oldalról, számomra azt jelenti, hogy mindegyiket jobban csinálni. Sikerül-e? Remélem. De hát ezen a pályán ugyanez a „sikerül-e” kérdés minden előadáson újra és újra felmerül. És az első kezdő lépéstől végigkísér. A gyerekek itt az intézetben naponta megtanulnak bizonyítani, bánni a tulajdon testükkel. Ha sikerül, csodálatos érzés, ha nem — ki kell lépni a sorból. Furcsa világ ez, mely az intézet legifjabb növendékét is úgy rántja magához, hogy az elszakadás fájdalmas. Kilenc évig tart a tanulás, fél év után van az első, a hatodik évben az utolsó rosta. Vigyázunk — amennyire ez lehetséges — hogy minél kisebb lelki sérüléssel távozzon, aki kiesett, s azzal is törődünk, hogy valami módon szakmaközeiben maradjon. Hiszen a testkultúrának sok változata van. Tízéves gyerekekről még bajos eldönteni, hogy mire képesek. Rám is bizonyára azt mondták valaha: hű de aranyos, hű de tehetséges ... S az, hogy 1950-ben négyezer gyerekből a 25 között voltam, akit felvettek — talán már jelentett valamit, de még az sem szavatolhatta, hogy a pályán maradok. Az ember, mint mondtam, megtanulja teste tudatos birtokbavételét, de ez csak a Nyelv. Ha ebből a Nyelvből alkotni tudunk — az már Költészet. — Mit érzett e költészetből legközelebb magához? — Sajnálom ha sematikusan hangzik, de így igaz: amit éppen táncoltam. Márpedig minden nagy szerepet — a Csipkerózsika, a Giselle, Le Sacre du printemps, A csodálatos mandarin, a Sylvia főszerepét — eltáncoltam. És mindig az izgatott, hogy mozdulataimmal kifejezzem a figura lelkét. — De térjünk át a legújabb szerepére: ho-HÁROM SZEREPBEN 14